bezár
 

gyerek

2017. 03. 12.
Utalások sűrűjében
Dóka Péter: Viharlovag. Fekete eső. Móra, 2016
Utalások sűrűjében Valahol az Óraverzum vidékén, ott ahol a törpök, tündék és orkok tanyáznak, varázslótanoncok repkednek a levegőben kvaffok és gurkók közt, a Barad-dûrtól és a Durmstrangtól nem is olyan messze, Lidércvár és Pazarfény városa között található az a titokzatos hely, ahol a fekete eső esik.

Ha ehhez a felsoroláshoz kiegészítésként megemlítünk holmi törött tükröket, vízitündér legendákat, és emlékezetünkbe idézzük Dóka Péter kék hajú és lila (király)lányát, tulajdonképpen el sem kellene olvasnunk a Viharlovagot. Ez egyébként hiba lenne, mert amit Dóka a fejében sorjázó gondolatokból papírra vet és nyomtatásba enged, azt még akkor is megéri elolvasni, ha itt néha meg-megbicsaklik a történetben ez-az.

De lehet, hogy csak túlzóak az elvárásaink, mert  A kék hajú lány kísérleti hangja, témájában is újat hozó története után Dóka előrukkolt  a Lila királylány briliánsan megírt kilenc meséjével, majd szerkesztőként végigkísérte Lakatos Istvánnal az Év Gyerekkönyve 2015 díját elnyerő Óraverzum születését.

A Viharlovag a fantasztikus (mese)regény Maria Nikolajeva által felvázolt háromféle lehetséges világmodellje közül az elsőt alkalmazza, ahol a zárt másodlagos (szekunder vagy fantáziavilág) világba lehetséges a hétköznapi világ egyes elemeinek integrációja, de egy önmagában zárt, fiktív világban, annak belső törvényei és szabályai alapján működő történetet mond el. Egyébként ebbe a modellbe tartoznak a népmesék is, és a Lila királylány történeteinek nagy része is. Utóbbiból némi változtatáson átesve, de azért felismerhetően vándoroltak át szereplők a Viharlovagba, újabb értelmet adva ezzel a vándormotívum, vándorszereplő kifejezésnek. Vegyük például Bécit, a Lila királylány részeges sárkányát, aki most Birodalmi sárkányként bukkan fel, oldalán azonban nem Mardor és/vagy a Fekete lovag tulajdonságait öröklő Igazi Lancelottal, hanem Áporkával, akinek kilétére jobb, ha az olvasók maguk derítenek fényt. A neve mindenesetre beszédes.

A kék hajú lány a második modellel, azaz a nyitott másodlagos világgal dolgozik, az ilyenkor szükséges átjárót (Gate, Schwelle) itt a kórház és a proszektúra jelenti, ezekben a pillanatokban ér össze a könyvben a varázslat és a valóság. A harmadik modell, az implicit másodlagos világgal, a dókai életműben nem jelent (még) meg. Az ellopott zsiráf és a Hogyan lettem médiasztár?, azaz a szerző első két ifjúsági regénye a (realista) gyerekregény műfajába sorolható.

A másodlagos vagy fantáziavilág léte értelemszerűvé teszi a egy  saját mitológia megalkotását, ez a regényben egyelőre csak a háttérben vázolódik finoman, de meglehetősen árnyaltnak tűnik.  A toporjánok és a tudós vulkok legendája részben a duálmítoszokból ered, részben pedig a Brian életére utal, de játékba hívja Böszörményi Gergő-tilógiáját is. Az utóbbit azért legalább olyan erősen, mint a Monty Python klasszikusait (lásd vérnyúl és vérkisállat-támadás, és Szörény király beszéde, Igazi Lancelot), mert Böszörményi könyvét tekinthetjük sok szempontból a magyar Harry Potternek, és Dóka Péter szövege folyamatos játékban van Rowling varázsvilágával is A recepció során erős kételyeim támadtak, vajon lehetséges lesz-e a következő kötetekben egységes, valóban zárt világgá, esetleg világokká szőni ezt a kétségkívül nagy műveltségről tanúbizonyságot tevő kultúr- és (gyerek)irodalomtörténeti tobzódást.

A sok-sok hivatkozás inkább csak bonyolítja a szöveget, a lehívott asszociációk a felnőttek számára bizonyára szórakoztatóak, de a célközönséget összezavarják. Ráadásul a felnőtt olvasóban azt az gyanút keltik, hogy a regény valódi főszereplője a szerző, aki saját magát szeretné valahogy meghatározni azzal, hogy kiktől milyen szövegeket, képeket vesz át, és azokat a regény mely pontján használja fel, és mintha nem tudná eldönteni, melyik hősének a bőrébe szeretne a legjobban belebújni.

Lehetne ez egy tudatos írói bravúr is, ha a kötet célja egyfajta modernkori Don Quijote-történet újraírása lenne, amiben arra megy ki a játék, miként tudják egyesek megőrizni az emberségüket az embertelenségben. Csakhogy ehhez a fekete eső keletkezése, hatása, következményei nincsenek eléggé fókuszba állítva és kidolgozva, bár ez a legerősebb szála a történetnek, de a szerző maga is érzi, ez így túl kevés, túl egyszerű. A fekete eső hatása csupán annyi, hogy felerősíti az emberekben a már meglévő negatív tulajdonságokat, gonosz gondolatokat, szándékokat, afféle belső torzító tükör. Fokozatosan hat, mint Andersen Hókirálynőjében az üvegszilánk. Egy ember cselekedete nyitotta ki Sejtán torkát, ahonnét a fekete eső ered, s halálával bezárul, de hogy miért, az továbbra is rejtély marad, remélhetőleg a folytatásban fény derül erre is. Mindenesetre alapsztorinak meglehetősen soványka.

A kötet cselekménytelenségét nem pótolják sem a jó poénok, sem a rengeteg utalás. Főleg, hogy egyetlen eredeti ötlet sincs a kötetben, szigorúan véve a szerző arra sem veszi a fáradságot, hogy az ismerős motívumokat új mintába rakja, és a célközönség elvárásaihoz igazítsa. Az egymásra rakódott stílusrétegek miatt túl tágan vett célkorosztály(ok), azaz a 8-14 éves gyerek számára irreleváns, hogy mely klasszikusokból vagy épp popkultúra mely szegmenséből idéz valaki, az utaláshalmozás egy gyerekkönyv esetében egyébként is többnyire öncélú. A gyerekeket a cselekmény érdekli, de legalábbis a jól megírt karakterek. Esetleg a szerző eredeti, egyedi stílusa.

Holott lehetne ez egy családtörténet, ahol a királyi család és egyúttal a királyság életébe kapunk bepillantást, ehhez azonban a karakterek túl egydimenziósak. Érződik, hogy a történet eredetileg nem regénynek készült, és  vélhetően sokkal inkább (nép)mesei elemekből építkezett. Néhol felismerhető egy pillanatra az eredeti koncepció, mint például a forró vizet, pontosabban „erőlevest a kopaszra”- játékban, ahol Johanna kihasználja a szólást, miszerint a férfiakhoz a gyomrukon át vezet az út, és így menekül meg a kéretlen udvarlójától.

A mesemotívumokat sikerült jobban beledolgozni a történetbe, de a szereplők túlságosan egysíkúak maradtak, miközben bizonytalanná vált, hogy ez a tulajdonság tényleg releváns-e. Nem tudni például, hogy Világszép vajon tényleg szép-e, hiszen a fia számára minden anya a legszebb, csakúgy, mint a szerelmes, hódítani vágyó férfi (Igazi Lancelot, Rozsomák gróf) számára is. Rozsomák gróf például egyszerűen az őrült tudós nevetséges karaktere, még gonosznak sem igazán gonosz, egyszerűen nem hiszem el a szerzőnek, hogy az elmenekült négyesfogat valódi bonyodalmakat lesz majd képes okozni a következő kötetben, pedig a könyv végére felállított és letisztult erőviszonyok ezt predesztinálják.

Közben felsejlik, hogy azért ebben a kötetben is csak olyan hétköznapi kisemberek és hétköznapi hősök bujkálnak, mint az Óraverzum lapjain, csak gúzsba kötik őket az irodalmi előképek, mint például Szörény királyt, akiben jól felismerhető Pongrác király alakja.
Ha Igazi Lancelot nem csupán nevében lenne igazi, hanem tényleg (egyébként az ő jelleme árnyalódik legtöbbet a történet folyamán), és komolyan lehetne venni a Világszéppel való cicázását, akkor akár még egy modernebb patchwork-család kialakulásának is szemtanúja lehetne az olvasó. Valójában azonban csak arról van szó, hogy a király első lovagjának kutya kötelessége felkarolni a királyfit és trónörököst. És ez a felállás a történetvégi (többszörös) királyváltással sem módosul.

Számomra az egyetlen valamirevaló szereplő a könyvben Vasfog. Hermione és Daenerys karakteréből  is kapott egy keveset, de biztos vagyok benne, hogy ez a kislány még nagy meglepetéseket fog okozni. Már csak azért is, mert a szerző germanista is, tehát pontosan ismeri a „jemand, mit dem man Pferde stehlen kann“ kifejezést, és ugyan nem lovat, de sárkányt azért lopnak (a sárkány hathatós közreműködésével) és lássuk be, lesz, ami lesz, ez egy tartós barátság kiváló alapja, nem beszélve arról a szép jelenetről, amikor Vasfog Azovil helyett is nyitva tartja a szemét, ennek folyományaként pedig mégsem fejezik le a főszereplők egyikét. A Myladyvel is ez történik A három testőrben. Kedvelem ezt a szereplőt, a titanicos, kék hajú lányos repkedési vágya, vidámsága, extravagáns dolgai, de mindenekelőtt a nyílt, bátor, őszinte, szókimondó lénye a legkedvelhetőbb, legautentikusabb és „legdókapéteresebb” alakká teszik a kötetben.

Érdemes megemlíteni Vakari Maszkát is, aki a kellőképpen élemedett életkorú olvasók számára a Sógun című filmből lehet ismerős, ahol az egyik kulcsjelenetben hangzik el a vakari maszka (érted?) kifejezés, ami egy érthetetlenül beszélő lovag számára névként felülmúlhatatlan poén. De ugyanígy találó Jolóka neve is, ami egész pontosan a bhut joloka, azaz a legerősebb chilli neve is, kicsi a törp, de erős, mondhatnánk, ha nem Gimlit idézné folyton bennünk, meg Tyrion Lannistert.

Érdekes döntés a ruszalkákat szerepeltetni a sokkal ismertebb szirének helyett, akik a szláv mitológia megfulladt szüzeiként csalogatják halálba a folyókra, vizekre merészkedőket. A Viharlovagban kétszer is megjelennek, egyszer, amikor hőseinknek át kell kelniük a folyón (sic! Styx) és egyszer, amikor a tó partján Azovil révül. De még a hegyi boszorkányok is szerepelnek, meg a Nibelung-ének, Azovilt újabb próba elé állítva, Ármina képében. Miközben Világszép maga is boszorkány szerepében tetszeleg.

A fantasztikus meseregényeknek azonban vannak kötelező elemei, ezek közül az egyik az utazás, keresés (Reise/Quest), ez lehet lineáris, mint a Viharlovagban is a sámánhoz és aztán Lidércvárhoz. Az út igazi célja az utazó fejlődése, mint Azovil esetében is, hiszen az információkat Pazarfényben is megszerezhették volna, de akkor nem kovácsolódna össze az új Riasztó Triász, azaz a Viharlovagok. Mondjuk, így sem, sajnos. Ugyanis egyikük sem leli meg önmagát, holott a funkció eredeti célja ez lenne, sőt, megint Vasfog az, aki megtalálja a késlekedő férfinépet.

Az álom és tükör egybemosva jelenik meg a Viharlovag első kötetének lapjain, a tükör egyrészt a víztükör, ahová mintegy révületben belehullik Azovil, és álmot lát Mória, bocsánat, Lidércvár kapuja előtt. A megfejtés a Beowulfban vagy a következő kötetben keresendő, az álmok utalása szerint legalábbis, egyúttal azonban a fiú hátán megjelenő három csillag a népmesei három próba kiállását is jelzi, visszatért a túlvilágról, beavatódott. Másrészt Azovil álmodozó alkat, többször elréved, így utazik múlt és jövő közt. A képek pedig arcmások és tükrök az őseiről, akiknek a festett képét Okker mesternél látta a kör alakú teremben, nagyon erősen játékba hívva ezzel A végtelen történetet is. A toronyba zárt kislány Johanna is a kicsi királynőt idézi meg.

Hogy aztán a fekete eső után a tél jön-e (sic! Trónok harca) azt nem lehet tudni, bár az opálköves medál, ami Vasfog nyakában elsőre a hocruxokat idézi, pontosan 101 pontot vet a palota falára az utolsó jelenetben, azaz annyit, ahány átjárót ismertek a többi világba, és az új királlyal pontosan ezeket az átjárókat tervezik újra megnyitni.

Olyan érzésem támadt a kötet olvastán, mint amikor Pixar-filmet nézek a gyerekeimmel a moziban. Egyszerű történet (a mammut, a lajhár meg a kardfogú tigris az apja után visz egy embergyereket) gyors, élénk képváltásokkal, vicces grimaszokkal, de a jó duma és a rengeteg filmes utalás és paródia nagyobb részt a szülőket célozza. Emlékszem, anno az ötéves fiam a sűrű, akciódús váltások miatt imádta a Veszélyben a Tölgyet, pedig látszólag sokkal több hibája volt, mint a Viharlovagnak, amin most kicsit unatkozik és folyton miért kérdésekkel bombáz, amire a lassú, ráérős elbeszélés alatt legalább annyi ideje van, mint Szörény királynak a gőzfürdőben gondolkodni a világvégén. Végülis igaza van, a világvégét elnapolták, legalább egy kötettel. A Viharlovagból azonban hiányzik az alapozó, a gyerekeket magával ragadó réteg.

Az első kötet főhajtás a fantasztikus (gyerek)irodalom és a szerző gyerekkori olvasmányai előtt, csak egy valami hiányzik: a jól ismert Dóka Péter-i hang és világ, miközben gyerekkönyv köntösébe bújtatott felnőtt könyvet tart kezében az olvasó. De annál inkább lehet várni a második kötetet.

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés