bezár
 

irodalom

2017. 06. 12.
Kicselezni a régi hatásokat
Interjú Németh Gáborral
Németh Gábort kérdeztük az irodalmi nyelv újjászületésének lehetőségéről, arról, hogyan, milyen szövegekből állt össze új könyve, az Ez nem munka, mulatságos nevű figurájáról, a Privátról, és arról, miért kell, illetve hogyan lehet beszélni és írni a halálról.

PRAE.HU: A sokadik könyvedet olvasva, és most a legújabbat, az Ez nem munka címűt, mondhatjuk, hogy olyan stílusban írsz, ami inkább a beszélt nyelvhez áll közel, mint az irodalmihoz. Természetesen ez tudatos választás eredménye, e mögött sok munka áll. Hogy valósítod meg ezt a gyakorlatban? Miért fontos ez neked?

Ellenkezhetnékem van. Mi az, hogy beszélt nyelv, és mi az, hogy irodalmi nyelv. A legegyszerűbb hétköznapi beszédhelyzetben is lehet találni egészen sűrített nyelvre példát, másrészt az irodalmi nyelv is nagyon könnyen megmerevedhet és használhatatlanná válhat, elveszítheti eszközeit, amikor egy bizonyos szint fölé stilizálják. Egy ennyire telített irodalmi térben küzdeni kell azért, hogy egyáltalán lehessen valamit mondani, és valószínűleg ez vezet ahhoz, hogy az ember bizonyos formákat viszolyogva elkerül, és megpróbálja megnyerni egy másik nyelvi síkon ezt a meccset. Hogy újra lehessen hatást elérni, ahhoz valamilyen módon ki kell cselezni a régi hatásokat. Úgy kell egyes kifejezéseket használni, ahogy még nem használták őket, tehát nem használták őket el, másrészt a nyelv folyamatosan újjá születik, és azonnal reagál arra, ami a jelenben van, az úgynevezett szépirodalom nyelve a nem-irodalmi nyelvhasználatból táplálkozik. De azt hiszem, hogy a szövegeimben mindenféle regiszterek működnek. Van, amikor nem kerülöm el azt, hogy egy megfogalmazás mesterkélt legyen. Amikor különböző tónusú szövegek, például vendégszövegek szólalnak meg egy adott szövegben.  A regiszterváltások kiszabadítják a szöveget a túlzottan merev kánonból.

PRAE.HU:  Azért is különösen fontos itt, ebben a regényben erről a „kánontól” való elszakadásról beszélni, mert  a címet és az alapötletet az első osztályos tanító nénid füzetedbe írt dorgálása adta: „a róka kárt okoz” írásgyakorlat alá azt véste be, hogy „Ez nem munka!” Ezzel a könyvcímmel pont azt akarod hangsúlyozni, hogy ha a „munka” egy kánonszerű, konszenzuson alapuló, uniformizált írásmód, akkor a te regényed nem sorolható ide.

Igen. Ezt a füzetet az anyám találta meg, és a könyv hátoldalán a tanító néni által írt, eredeti dorgálás beszkennelt változata látható. A cím egyben azt is jelenti, hogy az írás nem lehet munka. Magam is elkövetem sokszor azt a hibát, hogy azt kérdezem egy kollégámtól, „Min dolgozol?”, de a kérdés valahogy hamisan szól. Mintha az írás a munkánál valamivel több is, meg kevesebb is volna. “Létezésszakma”, ahogy Ottlik mondja, és “olcsó játék hülyegyerekeknek”, egyszerre.

PRAE.HU: Az első oldalon, a cím alatt, az alcímben azt olvashatjuk, hogy – mondatok pénzért –. Ez elég ironikusan hangzik. Tudjuk persze a fülszövegből, hogy a könyvben található írások az utóbbi tíz évben születtek, felkérésre, pénzért. Hogy jött annak az ötlete, hogy ezeket a korábbi írásokat egy kötetbe rendezd?

Három részből áll a könyv, az első és a harmadik részben formálisan is összetartozó szövegek vannak. Az elsőben a Népszabadság számára írt tárcanovellák, a harmadikban pedig olyan szövegek, amelyeket a litera.hu 2flekken című sorozatában jelentek meg. Ez utóbbiak a próza és a szabadvers közt billegnek. A középső részbe kerültek azok az írások, amelyek tematikus számokba vagy egyes események alkalmából készültek, a kispróza és az esszé között csúszkálnak. Ezek az úgynevezett „avagyos” írások, például „A türelemről, avagy az új kertész társasága.” Ezek voltak a tematikus értelemben különálló szövegbokrok, úgy éreztem, hogy valamiképpen összetartoznak, akkor pedig miért ne találkozhatnának egy kötetben.

Pont ez a türelemről szóló esszéd volt számomra az egyik legemlékezetesebb, és a legtanulságosabb is, talán a „kulcs” az írásaidhoz. Utánanéztél a Wikiszótárban, hogy a tűrnek van egy olyan régies jelentése: „személyt, dolgot kedvel, barátságot, vonzalmat érez iránta”. Az, hogy a szavaknak állandóan keressük az „eredeti”, szó szerinti jelentésüket, illetve azok mögé nézünk, szerinted szövegképző erővel bír.

Nagyon érdekes megállapítás. Épp most utaztam vissza Szegedről vonaton, és meghallottam, hogy az egyik utas a szomszéd kupéban az kérdezi a mobilján: „és hogy nézett ki a seb”. Belegondoltam, hogy milyen erős kép is ez, ha azt a jelentést vesszük elő, hogy „looks out”, és nem „looks like”. A legártatlanabb kifejezések is, amelyeknek az eredeti jelentése már tökéletesen elkopott, ha hajlandó vagy közelebb menni hozzájuk, hirtelen beszédessé tudnak válni. Amikor már rég elvesztetted a tudás spekulatív formáiban a bizalmadat, néha úgy érzed, a hogy a szavak talán mégis őriznek valami kollektív tapasztalatot.

PRAE.HU: Hogy született „a Privát” alakja  - akinek nagyon vicces neve van – a könyved első részében?

Van Rejtő Jenőnek egy Privát Elek nevű figurája. De tulajdonképpen ez már csak később jutott eszembe, nem róla mintáztam. Ezek túlnyomórészt olyan szövegek, amelyek nagyon személyesek, de nem akartam durván önéletrajzinak feltüntetni őket azzal a közismert eljárással, hogy egyes szám első személyben írok. Kíváncsi voltam, hogy mit és hogyan lehet így, egyes szám harmadik személyben megírni az egészen privát életemből. Azt gondoltam, hogy a Privát név elég vicces, egy kicsit visszahúz majd, a szöveg talán kevésbé lesz szentimentális, valahogy sikerül megúszni a giccset. Persze, sose úszod meg.

PRAE.HU: Bár a könyvedben (mint mindig) időnként humoros szituációval és kifejezéssel is találkozunk, alapvetően nagyon komoly, nehéz olvasmány. Fontosnak érzem benne azt a szöveget, ami Borbély Szilárd halálával kapcsolatban keletkezett, idézném azt a helyet, ahol pont tőle idézel, az utolsó, nagyközönség előtt elhangzott beszélgetéséből. Úgy érezted, hogy a beszélgetés egy pontján fölizzott a hangja. „(…)a valóság, amiben mi, a felvilágosult Európában hiszünk, ami a legfőbb bálványunk, kultuszunk megdönthetetlen középpontja, ez a valóság két-háromszáz éve még nem létezett.” Úgy érzem, hogy a te írásaidban is fontos szerepe van e valóság mögé nézésnek. Miben áll szerinted ez az új keletű valóság?

Ez az est a MÜPÁ-ban talán harminc órával a halála előtt zajlott, és a beszélgetésnek ebben a szakaszában Szilárd már nagyon elfáradt. A barátaim szerint, akik az estet szervezték és vezették, előtte arra is volt esély, hogy egyáltalán meg sem szólal majd, de nagyon fegyelmezett ember volt, úgyhogy végigcsinálta. Fáradt volt tehát, úgy látszott, a puszta jelenlét is nagyon megviseli, de váratlan szenvedéllyel kezdett beszélni, egyértelmű volt, hogy ez, a könyvemben egy régebbi interjújából idézett, és az esten szinte szóról-szóra megismételt gondolat nagyon fontos számára. Áttetszett ezen a szövegen az, ahogyan már évek óta gondolkodik a világról, hogy már nem hagyott semmiféle kibúvót, esélyt a kegyelemre, saját maga számára sem. Mi itt valamennyien, az időnk nagy részét a felvilágosodás elbeszélésében töltjük, még akkor is, amikor úgy gondoljuk, hogy annak alapeszméivel kapcsolatban már nem lehetnek semmiféle illúzióink. Valamilyen módon mégiscsak a fejlődésben, valamiféle racionalitásban hiszünk. Abban, hogy ki lehet dolgozni a liberális demokrácia keretein belül az együttélésnek azt a módját, ami mindenki számára elfogadható. Az ezt megelőző idők tapasztalata sokkal sötétebb és reménytelenebb világhoz köt. Azt mondja ez a szöveg, hogy az az igazi világ, és mindez, ami ehhez a világhoz köt minket, nem más, mint konstrukció. Hogy a jelenünk pusztán virtuális realitás.

PRAE.HU: A könyv igen sok szövege foglalkozik a halállal. Azt írod, „Korunk kultúrája a halálra mered, de valójában nem vesz tudomást róla. A halál képei eltörlik a halálról való gondolkodás lehetőségét.” Miért és hogyan kell(ene) gondolkodnunk a halálról?

Biztos beszéltél már olyan emberrel, aki „megúszott” egy balesetet, vagy súlyos betegséget. Majdnem mind nagyon erős váltásról számolnak be, abban a tekintetben, hogy az életükben mi a fontos, vagy mi nem. Olyan dolgokat, amelyek addig szinte a teljes életidejüket kitöltötték, egyetlen mozdulattal hagytak el. Az életüket teljesen átrendezte a halál nagyon közvetlen lehetőségének a ténye. Ha elfogadjuk, hogy meg fogunk halni, ha nem takarjuk le rémülten ezt a tudást, akkor nagyobb esélyünk van rá, hogy az időnk egy jelentősebb részét erősebb létezéssel töltsük. Elérkezett az a kor, amikor a híradó azt jelenti, hogy „halál-híradó”. A tévében felvillannak a halál képei, de mindig csak úgy, hogy valódi meditációs objektummá ne váljanak. Nem a saját halálod kikerülhetetlenségére figyelmeztetnek, hanem a mások halálát kukkolják, azzal a jóleső utóízzel, hogy már megint nem te haltál meg, hálistennek. Állandóan menekülünk a haláltudat elől. De nem szeretném azt állítani, hogy más vagyok, mint a többiek. Magamban is érzem a viszolygást a halállal kapcsolatban. A haldoklóinkat a kórházra bízzuk, pedig régen - megint a háromszáz év! - a család ápolta őket otthon, gyakran abban az ágyban haltak meg, amiben megszülettek.  A halott felett sokkal hosszabb ideig virrasztottak, a holttestet körülvették a szerettei.

PRAE.HU: Azt írod, hogy ha nem tudsz valamit, akkor a nyelvet kell megkérdezned, erről beszéltünk is. Kicsit továbbgondolva a dolgot e logika mentén, egy könyv megírása által új tudás birtokába juthat az alkotója. Mit tanultál meg az Ez nem munkából?

Nem tudom. Szerintem semmit. Előfordul, hogy egy mondat írása közben egyszer csak elkezdesz valamit érezni, vagy tudni, de hálisten, ez gyorsan elmúlik. Nem leszel utána bölcsebb vagy okosabb, sajnos.

Fotó: Bach Máté

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés