bezár
 

zene

2018. 01. 29.
Carmen és Porgy és Bess
Avagy meddig terjed a művészi szabadság, és meddig beszélhetünk még ugyanarról a műről
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
Carmen és Porgy és Bess A Carmen-tragédiát nem szabad megváltoztatni a szerző akaratát figyelmen kívül hagyva, mert a mű szent és sérthetetlen, az, hogy mi érzékenykedünk a női sorsokon, hasogatjuk a szőrszálat, az nevetséges, csináljuk otthon a négy fal között. (Egyébként tényleg ott kéne, az opera csak magatartásmintákat legitimál, az igazi katasztrófák mindig a négy fal között történnek.) A Porgy és Bess-tragédiát miért is ne lehetne megváltoztatni a szerző akaratát figyelmen kívül hagyva, a világ megváltozott, a művészet szabad, különben is, érzékenykedni a néger sorsokon, hasogatni a szőrszálat, az nevetséges, csináljuk otthon a négy fal között.

Átgondoltam ezt a Porgy-ügyet mégegyszer. Jó lenne, ha vitába szállnátok velem, mert még mindig tele vagyok bizonytalansággal, de most is az jött ki, hogy: nem. Akkor is, játszani szeretnék, meg tévedni, meg látni a másik oldalt, nem igazságot tenni. Azt mondom tehát, hogy nem. Létezik olyan, hogy autenticitás, és az a legfontosabb, és azt meg kell szerezni. Persze ez egy összetett dolog, meg a művészetben az autenticitás kérdésére a válasz mindig intuitív, mert maga a kérdés is az, de…  Lehet olyan, hogy valami fehér szereplőkkel egyszerűen eleve nem autentikus. Már magában a fehér szereplők ténye által.

Klasszikus kedvencek 2018.

Igen, az emlegetett „szerzői kívánság” kérdéses erő volt itt, mert a több szerzőjű darab egyik szerzője jóval utólag jött elő valamivel, és az ilyeneket nem kell feltétlenül szentírásnak tekinteni. (Jogilag igen, de a jog, főleg művészi autenticitás kérdésében, nekem nem parancsol.)

És a fekete művészet is egy kérdéses állítás volt; a jazz az amerikai feketék önkifejezése, felszabadulásának szimbóluma és társadalmi felemelkedésének praktikus lehetősége, a Porgy és Besst azonban nem feketék komponálták. A jazz különben soha nem volt tisztán fekete kultúra, pont az a lényege, hogy nem tiszta, a koszossága az erénye, az, hogy spontán kulturális találkozás. Ám a szerző kilététől függetlenül az a bevett gyakorlat, hogy feketéket, indiánokat, mórokat fehérekkel jeleníttetnek meg pl. filmekben, évtizedekig nem kritizálták, fel sem merült, most meg igen. Meg kell kritizálni. Szerzőtől, rendezőtől függetlenül. Nem esztétikai, művészeti kérdőjel van itt, hanem a művészeten keresztül állandóan megvalósuló kollektív jogfosztás kultúrájára került végre kérdőjel.

Amikor Monostatost megszabadítják feketeségétől, a negatív szereplőt fosztjuk meg az eleve általunk rá, a feketékre tukmált sztereotípiától. Ha III. Richard kiegyenesedne, ismét egy sztereotípiát hagynánk magunk mögött. Nem kár egyikért sem. Amiért kár: ha a fekete tragédiát színezzük át fehérre - azzal kontextusától fosztjuk meg, és (ezt nem tudom előre, csak tegyük fel) ha a klasszikus zenészek nem érzik a jazzt belülről, és európai módon kezdenek zenélni, akkor lemaradunk a kulturális találkozásról is. Akkor bemerevedik, nem találkozik semmi semmivel. De ez csak feltételezés.

A művészet, mondják, mindig valami örök emberit tanít, fogalmaz meg, szimbolizál, de akármit is, a befejezésétől függetlenül: nem igaz ez a mondat. Ezt tanuljuk, és a művészetnek valamije tényleg ezzé „az örök emberivé” válhat, ha fogantatásában kellően autentikus, de soha nem azzal születik, hanem mindig valamilyen, többnyire heves társadalmi, politikai vagy esztétikai diskurzusnak egy partikuláris mondataként. A Porgy és Bess nem általában az ember tragédiája, nem örök emberi, hanem XX. századi és a kitaszítottak tragédiája. Ezt vagy komolyan veszi valaki, és kezd vele valamit, vagy áthígítja mindannyiunk közös kincsévé, vagyis hazudik. Írni rá egy cetlit, amin az áll, hogy „tudjuk, hogy nem így van”, az nem kezdés vele valamit, az megúszás.

Az operákban egyébként nem nagyon szoktak mindenfajta hitelességet komolyan venni, és nagyon helyesen: az opera nem film, a filigrán kislányt nyugodtan játszhatja anyányi, kövér hölgy, nem a szereplők látványa az elsődleges, nem az illúziókeltés. A jelenlevők csak (kosztümös) hangok, az énekhang hangszer, hangszerek azok, nem konkrét hús-vér emberek. A színpadi mozgás az operában szükségképpen a jelzésszerűre korlátozódik.

Valaki felvetette egy másik threadben, hogy a Lulut (de beszélhetnénk a Traviatáról vagy A csodálatos Mandarinról is) miért nem prostituáltak játsszák. Értve: ha ennyire szociálisan érzékenynek kell lenni. Hát mert operaénekesre van írva. A Porgy és Bess pedig fekete énekesre, ami nem foglalkozás, nem hangfaj, nem állatkerti kuriózum (volt olyan is), hanem ember. Ez nem opera-paradigma, hogy itt elkezdek emberezni, mert az operában van pl. drámai szoprán, koloratúrszoprán, hőstenor, bassz-bariton, de nincs „fekete ember”. Igen, akkor lehet, hogy ez nem opera abban az értelemben. A fekete énekes ember, és a feketék színháza a fekete embereké, és minden, ami ezt (a Porgy és Besstől függetlenül, általában) elgiccseskedte vagy elviccelte, a minstrel show-k, a tényleges állatkerti mutogatás, a fehér Winnetou, meg minden, amit bekebeleztünk, azóta is természetes nekünk, és fájdalmas azoknak, akik kimaradtak belőle, és akiket mi hol jó, hol kevésbé jó szándékkal, hol igazából szándék nélkül parodizálunk.

Csak akkor hogyan lesz ez az egész hiteles Európában? Minden művészet utaztatható, mondjuk, és a nyomorgó kisebbségek tragédiája egy XX. század eleji amerikai társadalmi háttérrel érthető Európában is, mert itt is vannak nyomorgó kisebbségek. Hogyan? Hát biztos nem úgy, ahogy Operaházunk igazgatója elintézte, egy cetlin a felirattal, hogy bocs, de nem érünk rá a ti hülye szabályaitokat betartani, találkozunk a bíróságon, kapj el, ha bírsz. Ha nincsenek fekete énekeseink, hát nincsenek, pl. ha nincs nálunk baryton, akkor nem játszhatunk Haydn baryton triókat. Igen ám, de ha nincs csembalóm, attól még zongorázhatom a Goldberg-variációkat. Ez a két példa egy morálisan és politikailag semleges autenticitás-kérdésről szólt, rendben van. Itt az örök zenei és a konkrét kor zenéje a két idea, amely között valahogy választunk, politikailag viszonylag semlegesen. A Porgy pedig nem semleges politikailag, úgyhogy nem lehet tisztán szépségileg és érzésileg eldönteni, csak morális és politikai érzékenységből, ami, ugye, látjuk, hiányzik. A Porgy-opera szolidaritásból született, és nem szép dolog a szolidaritást az előadásából kifelejteni.

nyomtat

További írások a rovatból

PHILharmony - a kendőzetlen kritika
Sziget Fesztivál, 2018., augusztus 8-9.
Burns Kati indiai élménybeszámolója

Más művészeti ágakról

irodalom

Marad a puszta hang Marad a puszta hang
JAK műfordító-tábor 2018, hetedik nap
irodalom

Nevelési céllal értelmetlen tabukról beszélni Nevelési céllal értelmetlen tabukról beszélni
JAK műfordító-tábor 2018, negyedik nap
irodalom

A díszlépés egy értelmetlen lépés A díszlépés egy értelmetlen lépés
JAK műfordító-tábor 2018., harmadik nap
irodalom

Azért fordítok ennyit, hogy addig se kelljen írnom Azért fordítok ennyit, hogy addig se kelljen írnom
JAK műfordító-tábor, 2018., első nap


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés