PRAE.HU: Az ASSET TOWN című kiállításod a globális elit ingatlanhasználatát vizsgálja. Mi volt az a konkrét felismerés, ami miatt ezzel a témával kezdtél foglalkozni? Volt személyes kiindulópontja?

Nem volt egyetlen nagy felismerés, inkább egy lassan összeálló tapasztalat. A Bartlett School of Architecture-ön tanultam urbanisztikát Londonban, 2011-ben, közvetlenül a 2008-as pénzügyi válság után. Miközben az osztálytársaim olyan luxusprojekteket terveztek, amelyeknek esélyük sem volt arra, hogy felépüljenek, közben Hongkongban, Sanghajban vagy Szingapúrban már elkészült high-end épületek álltak üresen. A diplomamunkám témavezetője, Nicholas Boyarsky akkor vitt el minket Athénba, ami épp az összeomlás szélén állt. Ennek kapcsán arra biztatott minket, hogy gondoljuk újra, mit jelent ma építésznek lenni.

Akkor értettem meg, hogy ezek az épületek nem egyszerűen „drága lakások” vagy túlzó luxusprojektek, hanem egyre inkább a vagyon tárolásának, elrejtésének és növelésének eszközei. Vagyis az építészet itt már nem lakhatást, városi életet vagy közösséget szolgál, hanem pénzügyi infrastruktúraként működik. Ez volt az a pont, ahol számomra a téma már nemcsak építészeti vagy urbanisztikai kérdés volt, hanem politikai és társadalmi probléma is.

A személyes kiindulópont talán az volt, hogy rájöttem: én magam nem fogok ilyen épületeket tervezni. Viszont beszélni szeretnék róluk, megérteni, hogyan működnek, kiknek épülnek, és mit tesznek a várossal. Valahol innen indult az egész.

PRAE.HU: A projektedhez egy milliárdos alteregó bőrébe bújtál. Milyen tapasztalat volt ez a szerep, volt olyan aspektusa, ami személyesen is megérintett?

Gabriella, az alteregóm, tulajdonképpen egy eltúlzott, de nem teljesen fiktív verziója lett önmagamnak. Gabriella egy ultra-high-net-worth nő volt (UHNWI = minimum 30 millió USD befektethető vagyonnal rendelkező egyén), aki a következő befektetési célú ingatlanát kereste. Gabriella nem készen pattant elő a fejemből – fokozatosan épült fel, sokszor magukból az ügynökök kérdéseiből.

Először 2016-ban próbáltam ki a szerepet egy három hónapos new york-i művészeti rezidencián. Akkor még inkább eljátszottam őt: új ruhákra költöttem a teljes ösztöndíjamat, taxival érkeztem a sarokról a lakásnézésekre, vittem egy régi filmes fényképezőgépet, amiről azt mondtam, hogy a nagyapámtól kaptam. Hetek alatt felépült köré egy egész élet – férj, gyerek, asszisztens (akit Cocónak neveztem el), séf, dadus. Ami személyesen megérintett, az nem maga a szerep volt, hanem hogy milyen kevés kellett ahhoz, hogy egy ügynök eldöntse: én bemehetek. Onnantól bármit mondhattam, bárhogy felöltözhettem. Hosszú távon Gabriella valamennyire a részemmé vált.

Személyesen az érintett meg leginkább, hogy mennyire könnyű volt eltüntetni mindenkit, aki nem tartozik ebbe a világba. Egy liftajtó becsukódik, felérsz a nyolcvanadik emeletre, csend van, kilátás van, és hirtelen a város összes konfliktusa, szegénysége, lakhatási problémája egyszerűen láthatatlanná válik. Ez nagyon erős élmény volt.

PRAE.HU: Mit adott alkotóként? Közelebb hozott hozzá vagy inkább távolságot teremtett a tárgytól a szerepjáték?

Fizikailag egyértelműen közelebb vitt a kutatás tárgyához. Olyan terekbe jutottam be, ahova kutatóként, művészként vagy egyszerű érdeklődőként soha nem engedtek volna be. Nemcsak láttam ezeket a lakásokat, hanem azt is megfigyelhettem, hogyan beszélnek róluk azok, akik eladják őket. Ez nagyon fontos volt, mert a nyilvános adatok, a statisztikák vagy a sajtóanyagok önmagukban nem mutatják meg ezt a működésmódot.

Ugyanakkor az, amit ott találtam, magától a jelenségtől eltávolított. Nem empatikusabb lettem a rendszerrel, hanem sokkal inkább világossá vált számomra a cinizmusa. Az ügynökök nagyon őszintén beszéltek arról, hogy ezek az ingatlanok befektetési eszközök, státusztárgyak, üresen is működő vagyonelemek. Ez olyan típusú tudás volt, amit egyetlen adatbázis vagy tanulmány sem adott volna meg. Nemcsak azt értettem meg, hogy mi történik, hanem azt is, milyen természetességgel.

PRAE.HU: Hogyan viszonyul a kiállítás a Trafó Galéria teréhez? Kifejezetten erre a helyszínre gondolkodtál, vagy a kész anyagot adaptáltad a helyszínre?

Helyspecifikus. A kiállítás teljes anyagát a Trafó terére gondolva építettem fel. A médiumok visszatérnek munkáról munkára – videó, makettek, fotók, performanszanyagok, sales brosúrák. De hogy hogyan állnak össze egy adott térben, az mindig az adott helyhez igazodik. Ez nyilván a designer/építész hátteremből jön: nem tudom installálni a munkáimat anélkül, hogy a konkrét térre ne gondolnék. A Trafó tere segített is meghozni azt a döntést, hogy az egész kiállítás egy sales environment legyen – egyfajta értékesítési séta egy nem létező ingatlanprojekthez, az ASSET TOWN-hoz.

PRAE.HU: A néző a padokon ülve, a két videót nézve a milliárdos befektető nézőpontjába kerül – számodra inkább ez a szerepbe helyezés volt a kiindulópont, vagy a film mint forma volt adott számodra, és ez a nézői helyzet ennek a következménye?

Inkább úgy fogalmaznám meg, hogy a saját pozícióm volt a kiindulópont. Az elmúlt évek során kívülálló kutatóként, milliárdos vásárlóként Gabriellán keresztül voltam jelen – és most, egy kiállítás erejéig, beruházóként akartam jelen lenni. A Trafóban most már én akarom meggyőzni a látogatókat, hogy ASSET TOWN a lehető legjobb befektetés számukra. Vagyis most nem csak megfigyelem vagy leleplezem ezt a világot, hanem el is játszom azt a hangot, amely meggyőzni próbálja a nézőt arról, hogy ezek az ingatlanok a lehető legjobb, legbiztonságosabb, legvágyottabb befektetések.

A filmforma ebből következett. A sales videók, ingatlanpromóciók, befektetői prezentációk nyelve nagyon fontos része ennek a világnak. A néző így nem kívülről néz rá ASSET TOWNra, hanem belekerül abba a meggyőzési helyzetbe, amelyben a vágy, a biztonság, a hozam és az exkluzivitás egyszerre van eladva neki.

PRAE.HU: A Private Views videóban elit ingatlanosok félkész lakásokon vezetnek végig. Mintha nem is maga az ingatlan, hanem inkább a kilátás lenne a fő érték, amiért dollártízmilliókat kérnek – valóban a látott állapotban kerülnek a lakások a befektetőkhöz? Ennyire egyértelmű, hogy nem a lakások minőségét, hanem az elhelyezkedést és a kilátást fizetik meg a vevők?

A helyzet általában úgy működik, hogy először megmutatnak egy teljesen berendezett, tökéletesen beállított mintalakást, ahol minden arról szól, hogy az ember el tudja képzelni a kívánt életformát. Utána bevisznek abba a konkrét lakásba, amely a paraméterek alapján érdekes lehet: hányadik emelet, mekkora alapterület, milyen tájolás, milyen árkategória. Amikor én ezeket néztem, sok épület még építés alatt állt, ezért sok lakás valóban félkész volt. Később ezek természetesen elkészülnek.

De ettől még igaz, hogy a kilátás óriási érték. Egy-egy emelet különbség is milliókkal növelheti az árat két nagyon hasonló lakás között. A lakás minősége sem mellékes, de teljességgel standardizált: márvány, nagy belmagasság, padlótól plafonig üveg, luxus. Ami igazán egyedivé és pénzügyileg értékessé teszi a lakásokat, az a cím, a magasság, a kilátás, és az a kép, hogy az egész város alattad van.

PRAE.HU: Mindeközben a videóban hallható olcsó, átlátszó marketingfogások hol nevetségesek, hol bicskanyitogatók. Volt-e olyan megtekintés, amely alatt kiestél a szerepből, elnevetted magad?

Nem igazán. Furcsa módon egy idő után annyira beleéltem magam Gabriella szerepébe, hogy ezekben a helyzetekben már nem kívülről figyeltem magam. Teljes átéléssel jelen tudtam lenni. Nem azért, mert elhittem ezt a világot, hanem mert a szerep csak akkor működött, ha komolyan vettem.

Persze sok mondat teljesen abszurd. Például amikor egy gyerekszobát úgy próbálnak eladni, hogy képzeld el, ahogy a kislányod békésen festeget New York felett, miközben egy olyan lakásban állunk, amelynek az ára emberek ezreinek lakhatását oldaná meg. De ott, abban a pillanatban Gabriellának ezt nem kellett kinevetnie. Gabriellának ezt mérlegelnie kellett, mintha tényleg az ő világa lenne.

PRAE.HU: Inkább kutatóként és vagy inkább művészként vagy jelen ebben a projektben? Hol húzódik nálad a határ?

Sosem gondoltam magamra kutatóként, bár a projektek végeredményben kutatások is. Nálam nincs vonal a szöveg és a műalkotás között – a disszertációm például ugyanúgy része a műnek, mint a film, a könyv vagy a kiállítás. Ezek nem illusztrálják egymást: különböző formákban próbálják ugyanazt a jelenséget láthatóvá tenni. Művészként ezt a szabadságot adja a területem – hogy a szöveg, a tárgy, a performansz, vagy az installáció mind ugyanannak a kutatásnak különböző formái. A művészet ad teret a kutatásnak, és a kutatás ad mélységet a műnek. A határ engem nem érdekel.

PRAE.HU: Az ASSET TOWNban még tovább növeszted a távolságot tulajdonlás és használat között. A lakóépületek egyáltalán nem szolgálnak lakhatásra – ez mennyiben disztópia és mennyiben a jelen realitása?

Az ASSET TOWN nyilván sarkított verzió, de nem érzem nagyon távolinak a valóságtól. Inkább úgy működik, mint egy koncentrátum: összegyűjti és felerősíti azokat a logikákat, amelyek már most is jelen vannak.

Ma is léteznek olyan luxuslakások, amelyek elsősorban nem lakhatásra épülnek, hanem befektetésként. Léteznek üresen álló tornyok, offshore cégeken keresztül birtokolt házak, csak részben használt villák, mesterséges szigetek, zárt városrészek, adóelkerülési fantáziák. Az ASSET TOWN ezekből épül fel, csak következetesen végigviszi a logikát: mi történik akkor, ha az építészetnek már egyáltalán nem kell lakhatást nyújtania, csak értéket tárolnia, vágyat keltenie és biztonságot ígérnie a nagyon keveseknek.

PRAE.HU: A projekted globális példákon keresztül mutatja meg ezt a jelenséget – látsz párhuzamokat a magyarországi helyzettel? Van rálátásod, hogy mennyire van jelen a magyar piacon ez a tendencia?

A magyar piac természetesen nem Manhattan, London vagy Dubai léptéke, de a logika kisebb léptékben itt is jelen van. Budapesten is egyre több olyan fejlesztés van, amely nem igazán a helyi lakhatási igényekre reagál, hanem befektetési termékként jelenik meg. Ezek sokszor építészeti stílusukban, árképzésükben és kommunikációjukban is idegen testként ülnek rá a városra.

Engem különösen érdekel, amikor egy épület láthatóan nem a környezetéből nő ki, hanem mintha egy globális luxusingatlan-nyelv darabja lenne, amit bárhova le lehetne tenni. A budapesti Elysium például ezért fontos: nem ugyanaz a lépték, mint a Billionaires’ Row, de a logikája felismerhető. Budapesten ez az első kifejezetten luxus, spekulatív lakótorony. A nevét, ironikus módon, a görög mitológiából, a hősök nyughelyéről kapta. Ennek az épületnek a lakásait már a befejezés előtt eladták, rekordáron. Amikor esténként látom a legértékesebb, legfelső lakásokat sötétben állni, akkor nagyon nehéz nem az ASSET TOWN egyik helyi fragmentumaként látni.

PRAE.HU: Az építészet itt a vagyon tárolásának eszköze lesz – szerinted hol csúszott át az építészet funkciója ebbe az absztrakt pénzügyi térbe?

A 2008-as pénzügyi válság utáni évek voltak a fordulópont. Előtte is léteztek luxusingatlanok, persze, de a tulajdonosok jellemzően saját otthonnak vették őket – egyedi tervekkel, saját ízléssel. A válság után a nagy vagyonok kockázatkerülőbbé váltak: keresték a biztonságos, viszonylag stabil értékű befektetéseket. A fejlesztők erre úgy reagáltak, hogy a high-end ingatlanokat termékké formálták – nagy léptékű, standardizált komplexumokká, ahol minden lakás hasonló paraméterekkel rendelkezik, és könnyen továbbértékesíthető. A kulcsszó itt a likviditás: egy pénzügyi eszköz akkor értékes igazán, ha gyorsan átváltható készpénzzé. Az ingatlan történelmileg pont ezzel ellentétes volt – helyhez kötött, ízlésfüggő, jogilag bonyolult. A 2010-es évek óta az építészet maga is átalakult, hogy ezeket a korlátokat csökkentse: standardizált alaprajzok, neutrális belsőépítészet, egyértelműen kívánatos lokációk. Az építészet megtanult úgy viselkedni, mint a pénz.

PRAE.HU: Ezek az ingatlanok gyakran teljesen üresek – számodra mit jelent ez az emberi jelenlét nélküli építészet?

Számomra ez az egész jelenség egyik legcinikusabb pontja. Az építészet alapvetően mégiscsak használatra kéne, hogy épüljön: lakhatásra, életre. Amikor egy épület óriási anyagi, ökológiai és városi erőforrásokat használ fel, majd üresen áll, az nem semleges állapot. Az nem csak annyi, hogy valaki nem költözött be.

Egy 472 méteres torony Manhattan közepén, ahol a lakások nagy részében soha senki nem él – miközben a városban egyre súlyosabb a lakhatási válság. Vagy a 4000 villás Palm Jumeirah, a pálmafa formájú sziget Dubajban: egy teljesen mesterséges luxus környezet, ahol szintén a villák többsége üres, miközben azok az emberek, akik felépítették, sokszor sivatagi hőségben dolgoztak heti hét napon át. Ezek nem üres épületek a szó nyugodt értelmében – ezek teljes funkciójukban működő épületek, csak nem a lakhatás a funkciójuk, hanem a vagyonmegőrzés. Az árnyékok ott vannak, az ökoszisztémák tönkremennek, a környék árai felmennek, a munkások teste pedig beépül ebbe a luxusba. Csak az élet maga nincs bennük.

PRAE.HU: A „zombi urbanizmus” dokumentálása mennyiben jelent kritikát, és mennyiben válik maga is a rendszer részévé?

A „zombi urbanizmus” Matthew Soules kanadai építész és teoretikus fogalma. Azokat a környékeket írja le vele, ahol a luxusingatlanok többsége nincs használatban – a városrész papíron nem halott, hiszen a lakások el vannak adva, de nem is él igazán, mert az effajta épületekkel teli környékeken nincs mindennapi élet.

A dokumentálás számomra egyértelműen kritika. De azt is tudom, hogy amikor az ember belép ezekbe a terekbe, képeket készít róluk, könyvet vagy kiállítást csinál belőlük, akkor valamilyen módon maga is részt vesz az általuk termelt vizuális vonzerőben. Ez egy valós feszültség. Ezért is esik a figyelmem fókusza a rendszerre, ami kitermeli ezeket a tereket, és nem magukra az épületekre.

PRAE.HU: Az életművedben visszatérő téma a funkcióját vesztett vagy „kiüresedett” tér – ez nálad inkább esztétikai érdeklődés vagy politikai állítás?

Egyértelműen politikai. Esztétikailag önmagában nem érdekel az üresség. Nem azért foglalkozom üres luxuslakásokkal, félbemaradt fejlesztésekkel vagy diszfunkcionális terekkel, mert szépek vagy fotogének, hanem mert nagyon pontosan megmutatják, milyen társadalmi és gazdasági viszonyok termelik őket.

A figyelmem mindig oda tér vissza, hogy ki van bent és ki van kint – és hogy kinek a kárán épül a bent. A kiüresedett tér mindig valaminek a tünete. A high-end építészet esetében annak, hogy a lakhatás helyére befektetés lépett. Annak, hogy az építészet képes nagyon látványos, nagyon drága és nagyon üres struktúrákat létrehozni, miközben közben azt állítja magáról, hogy életet, közösséget vagy jövőt teremt. Engem ez az ellentmondás érdekel.

Az ASSET TOWN című kiállitás június 14-ig látogatható a Trafó Galériában.

Schmied Andi weboldala itt érhető el.

Fotók: Bilák Krisztina és Bíró Dávid (az egyes képeknél megadva).