bezár
 

színház

2018. 04. 10.
Rémségek kicsiny szállója
A Familie Flöz vendégjátéka a Budapesti Tavaszi Fesztiválon
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Horrorparódia négy színészre és tizenkét maszkra. Valahogy így lehetne meghatározni, mire számíthat a néző, ha jegyet vált a Familie Flöz előadására. A berlini székhelyű társulat jó húsz éve járja a világot. Nyelvi akadályaik nincsenek, hiszen előadásaik mozgásra, testgesztusokra épülnek (a Hotel Paradisóban sem hangzik el egyetlen szó sem, leszámítva egy-két dalszöveget.) Különleges ismertetőjelük pedig a maszkos játék.

Nem is akármilyen maszkok ezek. Mintha a sajátjuknál egy mérettel nagyobb fejet húztak volna a színészekre, ami lehetővé teszi, hogy a kifejező, groteszk módon eltúlzott arcvonásokat távolabbról is látni lehessen. Ráadásul valami puha anyagból készültek, lehet kicsit mozgatni az arcvonásokat, vagyis az álarcoknak van némi mimikája. Legalábbis a nézőtérről úgy látszik, hogy van. Ha mégsem, akkor megtörtént az a csoda, ami a nem mozgatható bábarcoknál néha megtörténik, hogy a néző látni véli, hogy a báb (jelen esetben a maszk) életre kel.

Az érzékcsalódáshoz a díszlet is hozzájárul, mert az meg egy számmal kisebbnek látszik az életnagyságúnál, már azelőtt is, hogy az első színész megjelenik a színpadon. Egy olyan szálloda fogadóterének tűnik, ahová nem törpék és nem manók, de apróbb termetű emberek járnak. Pedig a színészek, ahogy ez a tapsrendnél kiderül, maszk nélkül átlagos vagy az átlagnál magasabb testalkatúak.

Hotel Paradiso

Ebben az átméretezett világban lassacskán bontakozik ki a szállóhoz így vagy úgy, tulajdonosként vagy személyzetként kapcsolódó emberek viszonyrendszere. Tényleg lassacskán. Adnak időt a recepciós szundikálására, arra, hogy az özvegy és két, egymással az örökségért háborúzó gyermeke szavak nélkül bemutatkozzon nekünk. Olyan tempóban és alapossággal, ahogy a görnyedt, bottal járó nénike feltornázza magát egy székre, hogy tollseprűvel megtisztogathassa férje arcképét, már-már (új)cirkuszi elemekkel egészítve ki az előadás mozgásvilágát. Ez a szöveg nélküli színház persze igényli is, hogy mozgással, zenével, látvánnyal „beszéljenek” benne. Egy idő után aztán a nézőnek teljesen természetessé válik a színészek némasága, és ráérez a saját szabadságára, hogy képzeletével szabadon értelmezheti a látványt. (Zárójelben: annak ellenére, hogy a mozgásszínház gyorsvonati sebességgel terjed a magyar színpadokon is, annak humoros változatára alig találunk példát. Ilyen ritkaság volt az Elhanyagolt férfiszépségek Andrássy Máté és Újvári Milán előadásában. A Hotel Paradisóra jellemző abszurd humor nálunk továbbra is szinte kizárólag szövegszínházban jelenik meg.)

A békés, „mindössze” családi-munkahelyi morgolódásokkal vegyített szállodai mindennapok lépésről lépésre csúsznak át egy vicces horrortörténetbe, amelyben a főszakács kezdetben csak a fél disznót, később a folyton ugató kutyát, aztán szépen sorban szinte az összes szereplőt kezelésbe veszi a visító csontfűrésszel. „Mint egy Shakespeare-tragédiában, a végén csak egy maradhat” – hallottam kifelé menet az egyik nézőtől, és ebben az esetben ez az egy a kleptomániás szobalány.  Közben potyognak a csillagok a szálloda homlokzatáról, száll a konfetti, újabb és újabb szereplők tűnnek fel és tűnnek el, az előadás kezdetben komótos tempója felgyorsul.

A figurák olyanok, mint a maszkok. Ahogy az utóbbiakat is uralja egy-egy jellegzetes testrész (hatalmas orr, elrajzolt száj, különös szemállás), a szereplők is néhány mondattal jellemezhető, karakteres, nem cizellált alakok. A hotel tulajdonosa kemény, a gyerekeit felnőtt korukban is kordában tartó, energikus öregasszony, a fia kicsit pipogya anyámasszony katonája stb. Hogy a tizenkét szerep mögött mindössze négy színész van, az  csak a tapsrendnél derül ki, hiszen a maszkok lehetőséget adnak a folyamatos szerepcserékre. Akkor látjuk meg azt is, hogy az öregasszonyt férfi, Daniel Matheus játszotta.    

Nem mondom, hogy a másfél órányi játékidő ugyanazzal az intenzitással működik, és azt sem, hogy az elejétől a végéig tart a jókedv a nézőtéren. De a Hotel Paradiso különleges atmoszférájú előadás, sok-sok jó részlettel, pillanattal. Dacára a társulat német voltának, az angol humorhoz áll közelebb, óhatatlanul eszünkbe juttatja például a Waczak Szállót. De minden abszurditása és fekete humora mellett nem hiányzik belőle a finomabb szál, a költészet sem, karakterei pedig a különleges maszkokkal nyomot hagynak a néző vizuális emlékezetében.   

 

Familie Flöz: Hotel Paradiso

Írták: Sebastian Kautz, Anna Kistel, Thomas Rascher, Frederik Rohn, Hajo Schüler, Michael Vogel, Nicholas Witte

Játsszák: Sebastian Kautz, Daniel Matheus, Marina Rodriguez Llorente, Nicolas Witte

Maszkok: Thomas Rascer, Hajo Schüler

Díszlet: Michael Ottopal

Jelmez: Eliseu R. Weide

Hang: Dirk Schröder

Fény: Reinhard Hubert

Animáció: Silke Meyer

 

Rendező: Michael Vogel

 

Budapesti Tavaszi Fesztivál,

Művészetek Palotája,

2018. április 3.

 

Fotók: © Kotschy Gábor - Budapesti Tavaszi Fesztivál

nyomtat

További írások a rovatból

színház

Szín-játék égi kékben és hámló falak közt Szín-játék égi kékben és hámló falak közt
A hattyú az Örkény Színházban
színház

A hatalom lehetőség a jóra A hatalom lehetőség a jóra
Interjú Alföldi Róberttel Shakespeare III. Richárdja kapcsán
színház

Országomat egy… – miért is? Országomat egy… – miért is?
Andrei Şerban III. Richárd rendezése a Radnóti Színházban
színház

Szentivánéj görkorcsolyaélen Szentivánéj görkorcsolyaélen
A celldömölki Soltis Lajos Színház budapesti vendégjátéka

Más művészeti ágakról

Interjú Harcos Bálinttal
(Beszámoló a Hazai Attila-konferenciáról)


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés