bezár
 

film

2018. 11. 08.
A velünk élő történelem
A múltban gyökerező társadalmi krízisek a Verzió dokumentumfilmjeiben
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az idei, 15. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál is igen sok olyan izgalmas dokut kínál, melyekben a közelmúlt történéseiből eredeztethető a filmek főszereplőinek traumája.

Meglehetősen közhelyesnek tűnik az állítás, miszerint a történelem velünk él. Miért is ne élne velünk, hiszen a múlt eseményei ok-okozati kapcsolatban állnak jelenünkkel, és meghatározzák a jövőt is. Azonban a jelen társadalmi és politikai válságai, háborús konfliktusai arról tanúskodnak, hogy ez a közhely száz százalékban igaz és érvényes. A Közel-Keleten a hatvanas-hetvenes évek politikai fordulataiból (iráni forradalom, afganisztáni szovjet invázió) eredeztethető a 2000-es években kibontakozó „arab tavasz”, az Iszlám Állam hatalomra kerülése vagy a szíriai háború. A politikai retorikákból és a közvélemény-kutatásokból is kiderül, hogy a Brexit nem pusztán az Európai Unió erőeltolódásai miatt történt meg, hanem az Egyesült Királyság történelmi kívülállásából és speciális pozíciójából is eredeztethető. Donald Trump Ronald Reagan nyomdokaiban haladva „újra naggyá” akarja tenni Amerikát populista, neokonzervatív politikájával, míg Vlagyimir Putyin kimondva-kimondatlan a Szovjetunió nacionalista változatát építi újra. A közép-kelet-európai országok pedig máig nem heverték ki a XX. századot és az államszocializmust: az illiberális, jobboldali politikai fordulatok, a militarizmus erősödése és a szembefordulás a Nyugattal nem Magyarország specialitásai (lásd Lengyelország, Csehország és Románia példáit).

Nem véletlen tehát, hogy az aktuális politikai témákkal foglalkozó Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon ebben az évben is igen sok olyan film szerepel a különböző szekciókban (kiváltképp az Emberi jogi versenyprogramban és Az emlékezés formái nevű blokkban) melyek, ha a jelen társadalmi-politikai problémáit elemzik is, jellemzően a múltba is jelentős kitérőket tesznek. Ahogy tavaly, úgy idén is sok doku témája a közel-keleti és európai menekültválság, illetve az arab világ, ahonnan a menekültek érkeznek (lásd a külön cikkben taglalt A költőnőt, a moziforgalmazásban is megjelent Könnyű leckéket, a Watani, a hazámat, a Hosszú évszakot, a Homok és vért vagy a Hollót), de a XX. században találjuk meg a jelenlegi riasztó ukrán-orosz háborús konfliktus (donbaszi vagy donyeci háború) gyökereit is az ukrajnai krízissel foglalkozó filmekben (Semmi sem mutatja, Kilenc hónap háború). Ezen a két fő problémakörön kívül előkerülnek még egyéb közelmúltbeli történelmi események is, úgy mint a jugoszláviai háború (Srbenka), az államszocializmus tapasztalata (A másik oldal, Kettévált ország, Megint elfelejtettem nefelejcset hozni), az 1968-as prágai tavasz vérbe fojtása (Megszállás 1968), valamint a holokauszt és a második világháború pokla (Az ellenség gyermekei – Edith Eva Eger, Nagyi projekt, melyről itt olvasható külön kritikánk). A továbbiakban egy-egy alkotással foglalkozunk részletesebben, melyek reprezentáns darabjai valamelyik témakörnek, azonban az összes említett dokut érdemes megtekinteni, a Verzió 2018-as programja igen erős!

Papp Gábor Zsigmond: Kettévált ország

Papp Gábor Zsigmond: Kettévált ország

A Nagyi projektről és A költőnőről már külön cikkben volt szó, de itt is érdemes kicsit elidőzni velük. A költőnő címszereplőjének sorsát a szaúd-arábiai történelem pecsételi meg. Az arab világban általában jellemző a nők tradicionális utcai viselete, a burka, az abaja, a csador vagy a hidzsáb, és az ezekhez a ruhadarabokhoz társulnak vallási, ideológiai és hatalmi problémák. A film főszereplője, Hissa Hilal szó szerint be van zárva a történelembe, melyet a szemén kívül minden testrészét eltakaró öltözete szimbolizál. A költőnőben Hissa is hangsúlyozza ezt a konfliktust, és kifejti, hogy egy történelmi esemény (az 1979-es túszdráma) miatt kreált a politikai hatalom egy eredendően praktikus megoldásból (a nőket az időjárástól és az erőszakos szándékú férfiaktól védő, testet elfedő viseletből) a nők társadalmi elnyomását és hátrányos megkülönböztetését biztosító ideológiát. Éppen ezért a költőnő a dogmákat és embertelen szabályozásokat támadó verseivel a Milliók költője című vetélkedőn nem pusztán népszerűvé válik, hanem történelmet is ír (többek között Hissa Hilal győzelme hatására kezdett el liberalizálódni a szaúd-arábiai nők helyzete).

A Nagyi projektben is hasonló módon dinamikus kapcsolatban áll jelen és múlt. A film három alkotójának (Meredith Colchester, Révész Bálint, Ruben Woodin-Dechamps) és nagymamáik közös történetét meséli el: az egykori brit kémnő, Rosanne Colchester, a nácikból fokozatosan kiábránduló Gudrun Dechamps és a németek által elhurcolt, később kommunistává vált Révész Lívia a főszereplők. A posztmodern doku, hibáit és megbicsaklásait leszámítva is igen érdekes alkotás, melyben a jelen és a múlt direkt párbeszédbe kerül az unokák és a nagyik diskurzusa során. Persze a mamák is különböző mentalitást képviselnek a történelmi tapasztalatok, a nemzeti sajátosságok és az egyéni karaktereik miatt (a győztes oldalon álló Rosanne a nyitottabb és humorosabb, a nácik bűneiért is vezeklő Gudrun a hűvösebb és távolságtartóbb, míg a zsidó és magyar származása miatt különböző okokból meghurcolt Lívia a cinikusabb és kiábrándultabb), a fiatal alkotók magatartása ad még egy plusz réteget a dokumentumfilmnek.

Révész Bálint: Nagyi projekt

Révész Bálint: Nagyi projekt

A történelmi traumákon viccelődő rendezőnek és társainak egyfelől már érezhetően nincs kapcsolata a közelmúlt történelmével, azonban másfelől éppen a nagymamák révén kerülhetnek mégis kapcsolatba a XX. századdal. Láthatóan a német „kollektív bűnösség” problémája a legerősebb, hiszen a három fiatal közül a német Rubent érinti meg leginkább a generációkon átívelő közös múlt. Ruben Gudrun történetei kapcsán megállapítja, ami a nagymama hűvösségéből is érezhető, hogy a német karaktert elnémítja, megbénítja a náci örökség, és a hallgatás mellett erős igény van a „kollektív bűn” kompenzálására, mely Ruben szerint jól lemérhető a németek és a közel-keleti menekültek kapcsolatán. Vagyis az alkotó úgy látja, azért fogadja be Németország az arab világból érkező bevándorlókat, hogy vezekeljen a holokausztért.

Szintén több, különböző nemzetiségű alkotó munkája az európai közös múltról a Megszállás 1968. Stephan Komandarev bolgár, Marie Elisa Scheidt német, Dombrovszky Linda magyar, Magdalena Szymkow lengyel és Evdokia Moskvina orosz filmrendezők egy-egy, saját hazájukhoz kapcsolódó történetet mesélnek el az 1968-as prágai tavasszal, illetve annak leverésével kapcsolatban. A Kerekes Péter producer által felkarolt és összefogott projekt különlegességét az adja, hogy ezúttal nem a hősiesen harcoló és tüntető lázadók, hanem a megszállók a kelet-európai hatvannyolc főszereplői. A Megszállás 1968 persze nem mentegetni kívánja a megszállókat, valójában ebből az ellentmondásos perspektívából sikeresen mutatja be, hogy milyen viszonyban áll az egyén az ideológiával és a nagy történelemmel.

A Megszállás 1968 öt, egyenként 25-30 perces epizódból áll, melyek a Varsói Szerződés egy-egy országával foglalkoznak. Az orosz The Last Mission of General Ermakov Michajlovich a nyugalmazott, egykori szovjet tábornok és társai bátor küldetéséről mesél: vissza kell menniük a tett színhelyére, Prágába. A magyar Red Rose a „dicstelen magyar ’68”-at mutatja be (a történészek általában így értékelik a bevonulás és a mozgalom itthoni relatív visszhangtalansága miatt Magyarország korabeli hozzáállását a témához) néhány, a szlovák oldalt biztosító magyar katona szemszögéből, akik elmondásuk szerint mit sem sejtettek akkor, ott abból, amit ma mi, a fiatal generáció tagjai történelmi távlatból tudunk a prágai tavaszról. Érdekes kontrasztban állnak egymással a lengyel I am Writing to You, My Love és a német Voices in the Forest című epizódok: mindkettőben párhuzamba kerül Lengyelország második világháború alatti, 30 évvel korábbi és Prága 1968-as megszállása. Mint mindkettőben elhangzik, a résztvevők különösen szégyellik a prágai bevonulást, csak a lengyelek azért, mert ők maguk is idegen hatalom ellen harcoltak a háború alatt, míg a keleti németek azért, mert Hitler agresszióira emlékezteti őket a csehszlovákiai mozgalom elfojtása. És végül, de nem utolsó sorban az An Unnecessary Hero egy olyan bolgár hősről mesél, akin közvetlenül lemérhető, hogy egy egyén mennyire nem azonosítható országával és a regnáló hatalom ideológiájával, minthogy a Nyugatra szökő, félreértés miatt meggyilkolt Nikolay Nikolov (azt hitték a dezertáló őrmesterről a cseh fiatalok, hogy szovjet megszálló) tragédiáját meséli el.

Megszállás 1968

Stephan Komandarev - Marie Elisa Scheidt - Dombrovszky Linda - Magdalena Szymkow - Evdokia Moskvina: Megszállás 1968

A Megszállás 1968 legérdekesebb epizódjai kétségtelenül a magyar és a bolgár részek, melyekben nyilvánvalóan elhatárolódik az egyén a hatalomtól. A magyar csapatok pozíciója ráadásul még különlegesebb, hiszen olyan területre vezényelték őket (Csehszlovákia szlovák részére), ahol jelentős számban laktak magyarok, akik még átélték az 1918-20-as (trianoni béke), az 1938-as (bécsi döntés) és az 1948-as (párizsi béke) határváltozásokat. Így a megszállás itt a legellentmondásosabb: a helyi, határon túli magyarok az anyaországból érkezőkre felszabadítókként tekintenek, míg a csehszlovák lakosság a szabadság eltipróinak tartja őket, jóllehet, a hivatalos propaganda szerint a magyar hadsereg tagjai épp a cseh népet segítik meg a „fasiszta felkelőkkel” szemben. És még tovább árnyalja a képet, hogy a Red Rose című epizódban megszólaló idős magyar veteránok úgy emlékeznek vissza arra az időszakra, mint egy tulajdonképpeni nyaralásra, melynek során örök barátságot kötöttek helyi magyarokkal. A katonák mindössze egy igazán forró szituációról számolnak be (mikor farkasszemet néztek a közeli tüntetőkkel), idejük nagy részét tétlenül, játékokkal, ivászattal és lányokról ábrándozva töltötték. Sőt, egyikőjük itt ismerkedett meg későbbi feleségével.

Ahogy a Nagyi projekt, úgy a Megszállás 1968 is arra mutat rá, hogy valójában nincs egy, nagy történelem, illetve a történelem komplex, ellentmondásos történet, mely kisebb, szubjektív tapasztalatokból áll össze, és ezek is gyakran versengenek, párbeszédben állnak egymással. Vagyis, ami az egyik félnek dicsőséges menetelés, az a másiknak örök történelmi trauma. De a legfőbb tanulsága mindkét magyar vonatkozású, nemzetközi projektnek, hogy az egyén, akármennyire is ártatlan, nem teheti magát függetlenné a közösség bűneitől. Ahogy a Nagyi projektben a magyar és a német nagymama szenvednek a háborúban vesztes országaik miatt, úgy a Megszállás 1968-ban a cseh és szlovák fél többek között hatvannyolc traumája miatt tart távolságot a megszálló katonáktól. Az orosz epizódban a prágai látogatás alkalmával a reptér egykori toronyőre fejti ki a veteránoknak, hogy soha nem tud megbocsátani a szovjeteknek, míg a magyar részben az idős katonák emlékeznek vissza arra, hogy a szép csehszlovák lányokkal hiába próbáltak flörtölni, akkor számukra még érthetetlen módon (nem tudták, valójában miért küldték őket a Felvidékre) hozzájuk sem akartak szólni.

Más miatt, de rendkívül összetett és amúgy zseniális dokumentumfilm Bill Morrisontól a Dawson Ciy: Megfagyott idő. A rendezőről már korábbi cikkeinkben tettünk említést (például két évvel ezelőtt a jihlavai dokumentumfilm fesztiválon vetítették filmjeit, illetve a rendezvény keretében tartott mesterkurzust), ám érdemes tudni róla, hogy főleg New Yorkban tevékenykedik, és kidobott, elveszett, roncsolódott némafilmekkel foglalkozik, ezeket vágja össze absztrakt etűdökké. Így Morrison tulajdonképpen kísérleti vagy avantgárd filmes, azonban a Dawson City mellett vannak munkái, melyekben a formai kísérletezés párosul egy markáns társadalmi, történelmi vagy filozófiai témával (ilyen például a Decasia vagy a The Miner’s Hymns). De az amerikai rendező védjegyévé vált, hogy a roncsolódott celluloidtekercseket felhasználva, ismert zeneszerzők (például egykoron a nemrég elhunyt Jóhann Jóhansson) közreműködésével gyönyörű kísérleti etűdöket készít, melyekben az önmagukban már semmit nem jelentő filmtöredékek, jelenetmaradványok absztrakt formákként sajátos hangulatokat közvetítenek (lásd a The Mesmerist vagy a Light is Calling példáját).

Bill Morrisont tehát egyaránt érdekli a történelmi múlt és a fennmaradt celluloid mint erről a múltról tanúskodó, annak közvetlen lenyomataként létező régészeti lelet. Ez a komplex cél hozta létre a Dawson Cityt, melyben Morrison mesél a klondike-i aranyláz (1896-1900) alatt felépült címszereplő város fejlődéséről és leépüléséről, valamint a Dawson Cityben 1978-ban előkerült több száz némafilmtekercs sorsáról. Morrison költői dokumentumfilmjében összekapcsolja a sokakat (olyan hírességeket is, mint például a legendás kalandregény írót, Jack Londont) vonzó, rejtőzködő aranyat a gyúlékonysága és a történelmi események (éppen az aranyláz kibontakozása és csendesedése) miatt szintén nehezen hozzáférhető celluloid tekercseket. És mindennek még egy önreflexív rétege is van, hiszen nemcsak az XIX. századi amerikaiak és az utókor számára tartogatott kincseket (aranyat és némafilmeket) Dawson City, hanem maga Bill Morrison is ünnepli filmjében a sok esetben  helyreállíthatatlan némafilmeket. Ünnepli, mert előkerültek, és bár egy részük befogadhatatlan eredeti formájában, Morrison viszont (mint dokumentumfilmjében is megmutatja), ezúttal Alex Somers igéző dallamai segítségével új értelemmel és funkcióval ruházza fel a marásokkal, foltokkal és képi hibákkal teli filmkockákat.

Bill Morrison: Dawson City: Megfagyott idő

Bill Morrison: Dawson City: Megfagyott idő

Bill Morrison művében tehát a „velünk élő történelem” új értelmet nyer. Egyfelől Dawson City a történelem, az aranyláz és a némafilmkorszak lenyomata, másfelől az előkerülő tekercsek, harmadfelől a városról készített, ép korabeli dokumentumfilmek és képek segítenek feleleveníteni, jelen idejűvé tenni egy letűnt, nyüzsgő korszakot. Így a Dawson City: Megfagyott idő magának a médiumnak is az ünnepe, hiszen a címbeli megfagyott időt a film képes újra „kiengedni”. Ezért, mint Bill Morrison művei általában, úgy a Dawson City is túlvilági hangulatot áraszt magából a fekete-fehér képeknek, az erősen sminkelt arcú filmszínészeknek, a megroncsolódott tekercseknek és a hipnotikus erejű zenének köszönhetően. André Bazin találó hasonlattal élt, mikor egyik tanulmányában a mozgókép valóságrögzítését a múmiák bebalzsamozási folyamatának, míg a vetítést egy kvázi halottidézésnek nevezte, minthogy ezek a bebalzsamozott képek újra mozgásba jönnek, újra élővé változtatják a némafilmkorszak sztárjai esetében már rég halott színészeket. Bill Morrison pontosan ezt a csodát valósítja meg a Dawson Cityben – nemcsak a múlt század embereivel, de a film nyersanyagával kapcsolatban is.

Végül érdemes még említést tennünk a Magyar panoráma szekcióban szereplő dokumentumfilmről, a Domokos János által rendezett A te nevedről. A te neved ízig-vérig jelen idejű történet, mely a budapesti Szent Egyed katolikus közösség tagjainak munkáját, és ezen keresztül a fővárosi hajléktalanok aktuális helyzetét mutatja be. Így Domokos János műve direkt kapcsolatba nem kerül a történelemmel, azonban felidézhet a nézőben történelmi korszakokat, mikor a hajléktalanokkal hasonló módon bánt a hatalom, mint a jelenben.

Az utcán élőkre az utóbbi pár hónapban a magyar kormány legújabb lépése hívta fel a figyelmet, mely gyakorlatilag törvényen kívülre helyezte a hajléktalanokat, és a törvényeket végre hajtó rendőrök még attól a kevés tulajdonától is megfosztották az ország legszegényebbjeit, amijük addig volt. Az utóbbi évtizedben a budapesti közterületekről és a környező erdőkből higiéniai okokra, a városképre és az építkezésekre hivatkozva tiltották ki a fedél nélkül élőket, és ezekről az esetekről már több, témába vágó dokumentumfilm és riportfilm is készült (például ilyen az Index Sherwood bluesa). Mint az A te nevedből is kiderül, a törvények és a hatósági intézkedések hatására az amúgy is sérült lelkű hajléktalanokban erősödik a bűntudat nem választott, hanem a körülmények miatt kialakult életmódjuk miatt.

Domokos János: A te neved

Domokos János: A te neved

A szegénység kriminalizálása a kapcsolat Domokos János művében a jelen és a múlt között. Mert akarva-akaratlan is eszünkbe juthat az, amiről Michel Foucault is írt több művében, és ami nemcsak például Párizsban, de az Osztrák-Magyar Monarchia alatt és a Horthy-korszakban Budapesten is megtörtént, hogy a csendőrök módszeresen eltüntették a nagyvárosok népszerű csomópontjairól az elesetteket. A hatalom ilyen intézkedései azt sugallják, hogy a hajléktalanok mind bűnösök, bűnük pedig az, hogy rontják a városképet, az országimázst, pontosabban a hatalom reprezentációját. Hiszen, ha az emberek nap mint nap együtt kell hogy utazzanak kellemetlen szagú, fürdetlen honfitársaikkal, vagy találkoznak a legnagyobb hidegben is a lépcsőkön, utcaköveken ülő, pénzt kolduló rászorulókkal, akkor nagy eséllyel feltehetnek kérdéseket magukban („Miért nem segít rajtuk a hatalom?” „Miért és hogyan jutottak idáig?” stb.). Ezek a kérdések pedig annyira kényesek lehetnek, hogy rést üthetnek a mindenkori rezsim ideológiai pajzsán. A „Magyarország jobban teljesít” szlogent látványosan ellenpontozzák a villamoson utazó, meggyötört, piszkos arcú, szakadt ruhájú férfiak vagy nők, a közlekedési eszközről leszállva a segítségért könyörgő, földön ülő hajléktalanok, majd az aluljáróban, télen-nyáron egymás mellett, koszos matracokon fekvők képei.

A te neved egyik legnagyobb tanulságát a megszólaló hajléktalanok történetei szolgáltatják. Hallunk olyan sztorit, melynek főszereplője egykoron jó módú, lovakat tenyésztő ember volt, de jött egy tragédia az életében, és többé nem tudott talpra állni. És ez visszatérő kiváltó ok a többi riportalany esetében is, sokak családi konfliktusok és halálesetek miatt veszítették el állásukat, stabil egzisztenciájukat, régi önmagukat. Egyikőjük sem kedvtelésből tölti a hideg őszi vagy még hidegebb téli éjszakákat közterületeken, és a Szent Egyed szervezet tagjainak beszámolóiból tudjuk meg, hogy az utcán élők jelentős hányada nem is a fagyhaláltól fél (sőt nem is gondolkodik a halálon), hanem a hatóságoktól és a szállóktól. Még egy ideológia, a „Szolgálunk és védünk”-szlogen kerül célkeresztbe, és szimbolikus értelemben igen nagy rés keletkezik A te nevedben a rendőrség címerében szereplő pajzson. Hiszen kit védenek a rendőrök, ha az ország legelesettebb embereibe a hatalom parancsára újra és újra belerúgnak?

Igencsak gondolatébresztők tehát az idei Verzió dokumentumfilmjei is, melyeket remélhetőleg minél többen néznek meg, hogy a vetítések után, a moziból kilépve Budapest vagy más magyar nagyvárosok utcáira, illetve közös történelmünkre más szemmel tekintsenek.

 

A 15. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválról szóló korábbi cikkünket itt lehet elolvasni.

 

A cikkben elemzett filmek és vetítési időpontjaik, budapesti helyszíneik:

A költőnő (The Poetess, r.: Stefanie Brockhaus, Andy Wolff, 90 perc, 2017)

      Vetítik: Trafó, november 9. péntek, 18:00

      Kino Mozi, november 10. szombat, 20:00

 

Nagyi projekt (Granny Project, r.: Révész Bálint, 89 perc, 2017)

      Vetítik: Toldi Mozi, november 9. péntek, 19:15

 

Megszállás 1968 (Occupation 1968, r.: Stephan Komandarev, Marie Elisa Scheidt, Dombrovszky Linda, Magdalena Szymkow, Evdokia Moskvina, 130 perc, 2018)

      Vetítik: Kino Mozi, november 9. péntek, 16:00

      Művész Mozi, november 10. szombat, 16:00

 

Dawson City: Megfagyott idő (Dawson City: Frozen Time, r.: Bill Morrison, 120 perc, 2016)

      Vetítik: Művész Mozi, november 9. péntek, 15:00

      Művész Mozi, november 10. szombat, 13:00

 

A te neved (r.: Domokos János, 51 perc, 2018)

     Vetítik: Toldi, november 7. szerda, 16:30

 

A cikkben szereplő képek a Verzió hivatalos weboldaláról származnak!

nyomtat

További írások a rovatból

2018. október 24-27., Primanima Elsőfilmes Animációs Fesztivál
film

Mégiscsak csodás az ember Mégiscsak csodás az ember
Damien Chazelle: Az első ember
Zurbó Dorottya: Könnyű leckék
Joyraj Bhattacharjee: Ghya Chang Fou – Bengáli dark film a Mersz Klubban

Más művészeti ágakról

színház

Tévés valóság Tévés valóság
A Csatorna a Jurányi Házban
irodalom

Én önmagammal bokszolok Én önmagammal bokszolok
Interjú Dragomán Györggyel
irodalom

A mindenség ura jó kiindulópont A mindenség ura jó kiindulópont
Interjú Varga László Edgárral
irodalom

Hol vagyunk, hol nem mi vagyunk Hol vagyunk, hol nem mi vagyunk
És boldogan éltek? Mesehősnők utóélete, szerk. Szederkényi Olga, Budapest, Cser Kiadó, 2018


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés