PRAE.HU: „Átkukucskálok valahova, átnézek egy kulcslyukon, és meglátok valamit, amit nem kellene” – nyilatkozta nem is olyan rég egy interjújában. A Rendszerújra esetében mi volt az, amit meglátott?

Minden történetnél más. Van például egy novellaciklus benne, a Gát, ami úgy született, hogy megláttam a villamoson egy nőt, aki éppen zöld halat vett ki a táskájából. Persze csak azt hittem, hogy hal, valójában a pénztárcája volt. De én akkor már elkezdtem azon gondolkodni, hogy rendben, mért fogna egy nő halat a kezében. Minek. És akkor tulajdonképpen megláttam a kép mögött ezt a történetet, kitaláltam, hogy létezik egy vízalatti város, ahova visszajárnak a lakók. Aztán amikor megírtam, éreztem, hogy ez olyan erős helyszín, amivel érdemes foglalkozni, így lett belőle ciklus. Ha elemezni akarom, akkor azt mondom, hogy valószínűleg a honvágy miatt írtam, elvégre is ez egy elsüllyedt város, ami ott van az emlékek mögött, de mégsem elérhető, és emiatt veszélyes is. Mégis, mindegyik szöveg más. Akkor tudok írni, ha meglátok valami olyat, ami engem is meglep. Amire nem készülök fel, amiről nem tudom, hogy ott lesz. Sose látom előre, hogy mit fogok írni, néha csak egy kép van, néha még az sem. Sőt, az is előfordul, hogy a kép, ami miatt elkezdődik egy történt, végül ki is marad az egészből.  

Ezért mondja azt, hogy az írás veszélyes? Mert nem látja előre, mi fog történni?

Igen, egyrészt nem tudja az ember, hogy mi lesz, másrészt nagyon kudarcos is. Sokkal több írásom lesz nem jó, mint jó. Ami nem lett jó, azt meg ki kell dobni. Minden novella mögött van rengeteg nem sikerült történet, és ez nagyon nyomasztó. Az ember ül egy szövegen, dolgozik rajta öt napig, és nem, nem, nem működik. Ez kudarc. A kudarcot el kell viselni. És az veszélyes, amikor azt érezzük, hogy semminek nincs értelme.

Az írás néha euforikus, néha depresszív, és a depresszív szakaszokat is ki kell bírni. Azt hiszem, az is része az íróvá válásnak, hogy az ember megismerje a saját kudarctűrését. Tulajdonképpen én önmagammal bokszolok, és nagyon sokszor teljesen ki is ütöm magam, de újra és újra fel kell állni. Aztán hátha sikerül.

Tehát a kudarc élménye a novellisztikánál nagyon erős. A regénynél is, de ott egy kicsit más, mert vannak ugyan kudarcok, de a végén mégiscsak lesz egy könyv. Úgy még nem jártam, hogy egy regényt ne tudtam volna befejezni, de novelláknál rengetegszer, tele van a számítógépem félkész írásokkal. Ezek annyiban nem jelentenek még kudarcot, hogy egyiket sem adtam fel. Egyszer majd befejezem őket valahogy. És hát azért is veszélyes ez az egész, mert nincs kit hibáztatni. Enyém a felelősség, bármit csinálok.

PRAE.HU: Ha már emlegette a regényeket: A fehér király és a Máglya sajátossága, hogy az egyes szövegeket lehet novellaként is olvasni. Itt a Rendszerújrában lát olyan ciklust, ami kisregényként is működhet?

Én abban hiszek, hogy minden novella mögött van egy regény, legalábbis kell lennie egy regénnyi titoknak. De az élet kevés, és nem érdemes minden világban egész életeket eltölteni. Ezt a könyvet nem akartam regénnyé alakítani. Vannak benne olyan novellaciklusok, melyekben látszik az epizodicitás, de inkább az az érdekes, hogy ezek a nagyon hosszú idő alatt írt szövegek milyen jól működnek együtt. Ha végigolvassuk a kötetet az elejétől a végéig, akkor kirajzolódik egy egységes ív, de én erre voltaképpen nem készültem, a novellák külön-külön, eltérő időben és helyen születtek. És mégis összeállt egy könyv a végére.

PRAE.HU: A kötetben szereplő novellák 15 év termései. Mit gondol, az olvasó megállapíthatja, hogy mik készültek hamarabb, és mik azok a szövegek, amik az utóbbi néhány évben íródtak?

Ez érdekes kérdés. Én nem tudnám megmondani. Különös dolog ez, mert vannak olyan régi szövegeim, amiket annyira távolinak érzek magamtól, hogy egészen biztosan nem tudnám őket folytatni, de rengeteghez épp az ellenkező módon viszonyulok. A kötetben szereplő Medvezsírt például 2003-ban írtam, a ciklus következő darabja pedig jó tíz évvel később született, és hangban nem biztos, hogy ez érzékelhető. Olyan is van, hogy elkezdek írni egy novellát, és hat évig nem tudom befejezni. Ebből a szempontból azt gondolom, hogy szerencsés alkat vagyok, állok egy kicsit az időben. Talán egy olyan hely van, ahova nehezen tudnék visszamenni, ez pedig az első regényemnek, A pusztítás könyvének világa. De egyébként nem érzem azt egy 15 évvel ezelőtti szövegen, hogy már máshogy csinálnám. Sokszor olyan, mintha tegnap írtam volna.

PRAE.HU: Ez azért is érdekes, mert sok helyről azt hallottam eddig, hogyha van egy ötlet, akkor azt nem szabad hagyni kihűlni, vagyis a lehető leghamarabb neki kell állni kidolgozni.

Szerintem ez nem biztos, hogy így van. A fontos az, hogy ne felejtsük el. Én sokáig azt gondoltam, hogy nem lehet semmit elfelejteni, ha van egy ötletünk, és odalesz, akkor úgy kell neki, nem baj. Érdekes volt például, hogy amikor kész lettem a Fehér királlyal, akkor előkerültek céduláim évekkel korábbról, és kiderült, hogy szinte szóról szóra kitaláltam ugyanazt megint. Egy ötleten sokat kell gondolkozni, nem lehet azonnal megírni. Vannak olyan képek, amiket már 15 éve hordok magammal, de újra és újra belebukom, nem sikerül. És lehet, hogy soha nem is fog. Ez folyamatos küzdelem.

PRAE.HU: Visszatérve a kötet egységességére: úgy láttam, hogy az egyik legfontosabb dolog, ami összeköti a szövegeket, az a helyek irracionalitása. Nagyon kevés olyan történet van ugyanis, amihez köthető a valóság egy darabja.

Valószínűleg nem tudom, hol játszódnak. Mindig képeket, helyzeteket látok, nem konkrét helyszíneket. Ha megpróbálnám őket városokhoz, országokhoz csatolni, akkor erőszakot tennék a szövegeken. Maradjunk ennél az elárasztott városnál, mert tipikus példa erre Bözödújfalu Erdélyben. A falu egy erőmű építése miatt került víz alá, sokáig csak a templomtorony látszódott, aztán az se. Tehát, ha egy bözödújfalusi elolvassa azt, amit írtam, akkor azt mondja, hogy neki ehhez semmi köze, ez nem is így volt, és éppen ezért az ötletem nem is ért volna annyit, hogy én megpróbáljam idekötni. A Fehér királyról is azt szokták gondolni, hogy Marosvásárhelyen játszódik, de ha valaki az én könyvem alapján próbál tájékozódni a városban, akkor csúnyán el fog tévedni. Ez nem az a hely. Hasonló, de nem ugyanaz. Az én nem létező Vásárhelyemről van szó, amit lebontottam és újra felépítettem. Elvesztettem a saját szülővárosom, és ezért többet már semmilyen pontos helyben nem bízhatok, úgyhogy kevés olyan szövegem van, ami konkrét térben játszódik. De ez korábban eszembe sem jutott, és valószínűleg jobb is lesz elfelejtenem, hogy ne kössön meg. Ilyen szempontból az írónak egyszerre kell tudatosnak és ösztönösnek lennie. A Rendszerújra alcíme például majdhogynem a nyomdába kerülés pillanatában született meg, mert ekkor jöttem rá, hogy minden történet a szabadulásról szól. De amíg írtam, nem gondoltam erre. Íróként kicsit vaknak kell lenni.

Ez a szabadulásmotívum nagyon erősen összekapcsolódik a halállal. Ez ösztönös vagy tudatos döntés volt?

Ösztönös, de persze meg tudom magyarázni. Egyrészt itt a hatalom ciklikusságából való kitörés egyenlő a megsemmisüléssel, a filozófiában pedig ez a megsemmisülés, vagy mondjuk úgy, nirvana jelenti az abszolút szabadságot. De engem igazából egészen más motivált.

Amikor apámmal a kihallgatásokat gyakoroltuk – merthogy készültünk arra az időre, amikor engem is kihallgat a titkosszolgálat Romániában –, akkor azt magyarázta, hogy meg kell értenem: ez az ország a halál birodalma, és ezek az emberek csak akkor fognak engem békén hagyni, ha el tudom velük hitetni, hogy inkább meghalok, minthogy azt csináljam, amit ők mondanak nekem. Arra is figyelmeztetett, hogy ezt nem lehet hazudni, tényleg így kell gondolnom. És utána nevettünk azon, hogy egy apa a 14 éves fiát arra tanítja meg, miként nézzen szembe az öngyilkosság gondolatával, nem arra, hogyan csajozzon.

De ez egy olyan ország volt, ahol erre volt szükség, a leckét pedig nagyon mélyen megértettem. A halál mint szabadulás valószínűleg ezért meghatározó  minden novellában, de amikor írom, nem szabad erre gondolnom.

PRAE.HU: Ez a diktatúra is közös pont a novellákban. Mit gondol, különböznek a régi és új rendszerek diktatúrái?

A hatalom abszolúttá tételének vágya állandó. Az eszközök természetesen folyamatosan változnak, egyre jobbak és jobbak lesznek, egészen addig, amíg létre nem jön egy olyan, ami már nem megváltoztatható, és akkor valószínűleg a fejlődés is meg fog állni. Ha így nézzük a világot, akkor egy disztópia felé tartunk, amiről majd azt fogjuk hinni, hogy utópia. Ez a gondolat egy elég pesszimista világszemléletet mutat, és ebben a könyvben vannak is olyan szövegek, amik rímelnek erre. De ha a Rendszerújra igazán negatív lenne, akkor a novellákban nem lehetne arról beszélni, amiről egyébként szó van bennük.

PRAE.HU: Itt a kötetben a hatalom fizikailag is birtokba veszi az embert, bemászik a testébe, a gondolataiba a technikai eszközök segítségével.

Ez a kelet-európai pesszimista technofetisizmus. Az nagy kérdés, hogy a testünk meddig a testünk, hiszen végeredményében minden diktatúrának az a fő célja, hogy megfosszon minket emberi mivoltunktól. Ilyen szempontból nagyon tanulságos következtetéseket lehet levonni a hangyák világáról, a tudósok ugyanis azt mondják róla, hogy egy tökéletesen megvalósult disztópia, ahol mindenki a boly érdekében létezik. Vannak, akik egy ilyen rendszert akarnak létrehozni, ehhez pedig az embereket hangyákká kell változtatni. Nagyon érdekes azt vizsgálni, hogy ez hogyan lehetséges, a technika mi módon segítheti ezt. Talán még nem adottak a tökéletes feltételek ehhez, de jól haladunk. 

PRAE.HU: Tehát a technológia elsősorban a hatalmat szolgálja, a szabadságot nem?

De, mindenképp. Két irányból is nézhető. A kötetben inkább pesszimista szövegek vannak, de én abszolút technofetisiszta vagyok, és azt gondolom, hogy a technológia jól használható, és fontos ezzel számot vetni. Nyilván minden eszközről elmondható, hogy többféleképpen lehet hozzányúlni, most szerintem nagyobb a veszélye annak, hogy a rossz irányba billen a mérleg. Rosszul használni valamit mindig egyszerűbb, mert ahhoz nem kell tehetség.  

PRAE.HU: Mire gondol pontosan? Hogyan használjuk rosszul?

Nem gondoljuk eléggé végig, hogy mik a következményei annak, ami az adatainkkal történik, és hogy a teljes megfigyelhetőségnek milyen következményei lehetnek. A technológia mindig fejlődni akar, méghozzá gyorsan, anélkül, hogy a filozófia megalapozná ezt a fejlődést. Van például egy novellám az önvezető autókról. Előbb-utóbb valaki ténylegesen meg fogja írni azt a szoftvert, ami eldönti, kinek kell túlélnie: a sofőrnek, vagy annak, aki elé lép. Ez a technológiában már lehetséges, de a filozófia még nincs meg hozzá, pedig régen készen kéne lennie. Ahhoz, hogy azon gondolkozhassunk, miként döntene egy gép, nincs szükségünk magára a gépre. Tehát az etikai, morális és filozófiai alapvetéseknek meg kell előznie a technológiát. Erre való a sci-fi irodalom, bár tulajdonképpen nem is használom szívesen ezt a szót, mert igazából nem a zsáner érdekel, nem hiszek az irodalom kategorizálhatóságában. Abban hiszek, hogy minden eszközzel vizsgálnunk kell, mit is jelent a gépek korában embernek lenni, és mi az a pont, ameddig még emberek maradhatunk, mert ezek ma a legfontosabb kérdések.