A Frank Lloyd Wright tervezte lenyűgöző spirális épület első öt "emeletén" egy Hilma af Klint svéd festőnő munkáit bemutató kiállítás látható épp, Paintings for the Future címmel. A leírásból kiderül, a névadás oka az, hogy a festőnő radikálisan absztrakt festményeit – amelyeket 1906-ban, évekkel Kandinszkij és Mondrian előtt kezdett el festeni –, soha nem mutatta be; a nagyközönség csak az alkotó halála után több mint húsz évvel láthatta őket először. Absztrakt műveit állítólag azért nem tárta a nagyközönség elé, mivel úgy érezte, az még nem értené meg azokat.

A kiállításra belépve mindjárt a művész tíz legnagyobb képe látható, amelyek az élet múlását ábrázolják a gyerekkortól indulva az időskorig. Ebben az átmenetben nemcsak a képek színe, hanem az ábrázolt formák egymáshoz való viszonya is változik, ezzel szemléltetve azt, ahogyan a gyerekkor kaotikusságának helyét az időskori önismeret és rendezettség állapota veszi át. E hatalmas képek hatása átütő volt, először is méretük miatt, ezen kívül pedig azért is, mert első pillantásra kortárs műveknek tűntek. Érdekes volna összevetni a festőnő képeit Kandinszkij alkotásaival, amelyek ugyan hasonló színkészlettel és geometrikus formákkal dolgoznak, ám Hilma af Klint számos stilizált botanikus elemet is ábrázol, ami képeinek hangulatát "otthonosabbá" teszi. Otthonosabb érzés is volt azon a folyosón sétálni, amelyen ezek a képek függtek, mint a második emelet termeiben lévő Thannhäuser-gyűjteményben, amelynek darabjai között számos Kandinszkij-alkotás mellett több Degas-, Gauguin-, és Picasso- kép is látható. A legfelső körfolyosón R. H. Quaytman képeit állították ki, viszont számomra nem volt egyértelmű, hol is kezdődik ez a kiállítás, és az sem, hogy mennyire kapcsolódik az előtte lévő, emeleteken át tartó tárlathoz. Azt mindenesetre sikerült érzékeltetnie, hogy a ma is élő művész mennyit merít af Klint festményeiből, mind formanyelvükből, mind spiritualitásukból.

A negyedik emeleten lévő különtermekben a Robert Mapplethorpe halálának 30. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás tette rám a legnagyobb hatást. Az Implicit Tensions című kiállításon korai polaroidokat, férfi és női aktokat, virágos csendéleteket, kollázsokat, portrékat mutattak be. A cím a fotós csendéleteiből és beállított portréiból áradó feszültségre utal, amelyek ugyan kimerevített testeket és pillanatokat ábrázolnak, képei mégis mintha vibrálnának; ez már különböző elektronikai eszközökön is jól látható, ám élőben látva egészen más élményt nyújt. A kiállításra belépve rögtön két önarckép ragadja meg a látogató figyelmét: mindkettő a fotós kezéről készült, amint éppen ír, ám az egyiken ingben van, a másikon bőrkesztyűben és szegecses karkötőben. A leírásból kiderül, hogy a két fotó az alkotó két „énjére” utal, és akkor készítette őket, amikor két kiállítása is nyílt egyszerre, azért, hogy mindkettőn "képviselni" tudja magát. Feltűnően sok virágos csendéletet mutatott meg a tárlat, később ennek utánanézve tudtam meg, hogy Mapplethorpe az egész pályáját végigkísérő virágos beállításokon keresztül fejlesztette képei megvilágítását és exponálását, mi több, első jelentős kiállítása is virágfotókból állt a Holly Solomon Galériában, New Yorkban. Nagyon különlegesnek tartottam korai kollázsait is, amelyeken Mapplethorpe vallási képeket és pornóújságokból kivágott jeleneteket illesztett egymás mellé, amelyeket saját polaroid képeiről kivágott elemekkel egészített ki. A tájékoztatóból kiderült az is, hogy a bemutatott kollázsokban az a közös, hogy mindet talált, majd lefestett papírzacskóra készítette. Hasonlóképpen megfogott az a néhány korai polaroid is, amely a fotográfus második legtöbbet fotózott modelljét, Patti Smith-t ábrázolja; több portré is látható róla, aki, miután Mapplethorpe barátja és szeretője volt, sokáig egyik legfontosabb múzsája maradt. Nagyon tetszett az, hogy szinte minden fotónál volt leírás és magyarázat a képekhez, ám egyik ilyen sem közölte mindig ugyanazt, hanem új és releváns információt tartalmazott. A kiállított arcképek közül mindről tudni lehetett, hogy kit ábrázol és milyen kapcsolat fűzte a képek készítőjéhez.

A második emeleti különtermekben Constantin Brancusi modern szobraival egészül ki az összkép, bár itt nehezebb volt tájékozódni a kiírások alapján, valamint – ellenben az af Klint- és Mapplethorpe kiállításokkal – itt az alkotóról sem tudtunk meg igazán semmit. A tárlathoz tartozó vezetőben megfogalmazták a legfontosabb tudnivalókat a művészről és műveiről, ez a kiállítás közel sem fogott meg annyira, mint az előbb említett kettő. Ennek oka lehet az is, hogy a termek méretéhez képest kevés szobor van kiállítva, valamint tájékoztatás hiányában a látogatók ezeket sem tudják megfelelően értelmezni, pedig keletkezésük és az alkotó élete itt is, hasonlóan az előző tárlatokhoz, rendkívül izgalmas.

Összességében a Guggenheim Múzeum hatalmas élmény, jelenlegi kiállításai nagy hatással lehetnek a látogatókra, akik ezentúl valószínűleg mindig vissza fognak vágyni ide. Sokszori látogatás után sem válnak unalmassá a körfolyosók, hiszen a változó tárlatok folytonos megújulást is eredményeznek.