Az est során Vincze Bence elárulta, hogy a hónap végéhez közeledve kétszeres ünnepet ülhet a folyóirat és a szerkesztőség, hiszen egyrészt egy hónappal a megjelenést követően sikerült megszervezni a fővárosban a tavaszi lapszámbemutatót, a nyári kiadvány pedig már nyomdában van. Nem árult el további részleteket a közönség számára, ellenben mindenkit bátorított a folyóirat Facebook- és Instagram-oldalán megjelenő beszédes tartalmak követésére.

A téli lapszámbemutatóhoz hasonlóan ez alkalommal is húszperces kerekasztal-beszélgetéseken vehettek részt az érdeklődők, amelyeket három szerző moderált. Karádi Gergő a tavaly újra összeállt Isten Háta Mögött együttesről közölt írást Végre értem a földön járást címmel, a társalgás pedig a zenekarok újraéledéséről és az alternatív zenei műfaj alakulásáról szólt. Elmondása szerint a 2000-es évektől kezdve nyomon követhető egyféle stigmatizációs gyakorlat az underground zenei műfajt illetően, amelynek következtében a „bölcsészkedő”, színpadi megjelenéssel nem bíró, kevésbé színvonalas vokális tehetséggel rendelkező előadókat mind ebbe a dobozba erőszakolták.

Felhívta arra is a figyelmet, hogy a 2010-es évektől ezek a címkék olyannyira elhasználtakká váltak, illetve olyan széles réteget illettek velük a zeneiparban, hogy ellehetetlenült annak meghatározása, mit is értünk e zsáner alatt. Végül az értelmező szempontokból és nyelvből felépülő apparátusról beszélgetett a csoport, pontosabban annak hiányáról a 2000-es évek underground-definícióit illetően, majd annak megkonstruálásáról, ahogyan a 2010-es évektől egyre több zenei előadó lépett fel hasonló, a zsánerbe illeszkedő alkotással.

Ilosvai Eszter három verssel jelentkezett a lapszámban, az érdeklődők pedig az általa moderált beszélgetésen több dolgot megtudhattak a szexuális abúzus irodalmi megjelenítésének mikéntjeiről. Ahogyan publikált írásainak címe is jelzi ‒ Nem a mocsok (Ágnes asszony, repríz), Édes Anna vicsora, Laura Palmer álmát angyalok vigyázzák ‒, intertextusokat felhasználó szereplírával tárja elénk az emlékezés és feldolgozás folyamatát. Elárulta, hogy a szövegeiben érzékelhető „kegyetlen nyelvet” elsősorban Nádas Péter, Elena Ferrante, Annie Ernaux és Édouard Louis írásmódjából kölcsönzi, ugyanis ezen szerzők műveinek naturalisztikus jelenetei a „hangosabb írásban” és az inkluzív alkotásban nagymértékben inspirálják.

A szociológia szakos költő arról is beszámolt, hogy doktori kutatását ugyancsak a nemi erőszak társadalmi problémái köré tervezi felépíteni, így szépírói tevékenysége átfedésben áll a tudományos pályájával. A beszélgetés során Ilosvai Eszter költészetével kapcsolatban felmerült az a megközelítésmód, miszerint elsősorban

nem a testpoétika felől ragadja meg az adott témát, hanem a tér- és időkezelés alapján járja körül az újra-/megírt erőszak- és elhagyástörténeteket.

A szerző ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy az emlékezés folyamatában elégtelennek gondolja a nyelvet és annak működését, emiatt szegül szembe verseiben a lineáris narrációval, egyre inkább a disszociáció különböző alakzataiba menekülve.

A harmadik beszélgetés alatt az érdeklődők betekintést nyerhettek Bodor Emese kritikájának (Az emlékezet segédigéi) születésébe. Többek között kiderült, hogyan viszonyult Kertész Imre szerelmeslevél-részleteihez, amelyeket Takács Zsuzsa fakszimile közölt a verseskötetben. Megjegyezte, annak ellenére, hogy nem negligálhatta a mű efféle pozitivista leleteit, legfőképp a szövegekre és ciklusokra fókuszáltan elemezte A maradás szégyenét, rövidre fogva az életrajzi vonatkozásokat tartalmazó paratextuális elemek értelmezését.

Az ilyen komponensek érinthetőségének és kritizálhatóságának kérdését illetően Bodor Emese felhívta a figyelmet a gender-szempont érvényesülésére, és bátorította a közönséget, hogy elképzelje, milyen lenne egy Kertész-regényben Takács vallomásait olvasni. Egy ehhez hasonló intimitás kitettsége, privátból nyilvánossá válása a kritika szerzője szerint ugyanis

olvasóként másképp hoz zavarba, ha a bensőséges tartalmakkal bíró feltárulkozások szerzője férfi, és más diskurzusok horizontját nyitja meg abban az esetben, ha azokat nő írja.

„Láss engem esendőnek” ‒ állapította meg a beszélgetés vége felé Bodor Emese a kötet központi mondanivalóját, amellyel elmondása szerint csak a versek és paratextusok provokatív játékához igazodva volt képes párbeszédet kialakítani.

A szép számú közönségnek örvendő est kerekasztal-beszélgetéseit kötetlen társalgás követte, emellett a jelenlévő szerzők dedikálták is az érdeklődők tavaszi lapszámait, miközben néhány önkéntes jelentkező kortárs verseket olvasott fel a közösségi hely hangulatos teraszán.

Fotók: Kabai Henrik