Kocsár Balázst - a debreceniek vezető karnagya ő - idén tavasszal mintha üldözné Budapesten a sors: a BTF-en [link] a technika szólt közbe, ezúttal pedig - talán - a hétfő esti eső. Ennyire kongó nézőteret ritkán látni a MÜPÁban, bár tavalyi koncertjükre sem jöttek el sokkal többen. Pedig a sorozat akár működhetne is: a kisebb és nagyobb magyarországi zenekarok kortárs magyar zeneszerzők műveit is műsorra tűzik - elérhető áron. Szomorú, ha csak sztárokra vagy untig ismert klasszikus darabokra kíváncsi a közönség.

A Debreceni Filharmonikus Zenekar két cseh és két magyar művel érkezett. Először Smetana: Az eladott menyasszony című vígoperájából a nyitány és három zenekari közjáték (tánc) hangzott el. Az előadás azonnal elárulta, hogy a tavaly őszi bemutató óta a zenekar nemcsak megszerette, de jól be is gyakorolta a Csokonai Színházban az operát, s a legnagyobb feladatot az (egymástól messze eső részletek közötti) lapozás rótta a zenészekre. Smetana kissé felszínes cseh (tánc)zenéjének sodró lendületét, életvidám hangulatát sikerrel varázsolta elénk Kocsár Balázs. Az operaelőadás is jó lehetett - Debrecenbe kellett volna menni?

Még szerencse, hogy apa-fia összeférhetetlenség csak a BKV-s közbeszerzéseknél merül fel. Az opera-egyveleg után ugyanis Kocsár Miklós (Kocsár Balázs édesapja) Szimfonikus ballada című darabja szólalt meg, amit az együttes kevésbé nagyvonalúan, ám nagy odafigyeléssel szólaltatott meg. Kocsár Miklós mindenekelőtt vokális és fúvós kamaraműveivel írta be magát a kortárs magyar zenetörténetbe, de művészetének aktualitását jelzi az is, hogy - bevallottan a muzsika mediális paradigmaváltásait követve - újra- s újraírja zenekari műveit. A most előadott darab (pontosabban annak 2007-es változata) ráadásul zenei-intertextuális viszonyokban is gazdag, különösen hogy Vántus István (akit eredetileg a darab komponálására felkértek, ám annak befejezése előtt elhunyt) motívumait használja fel. Kár, hogy a koncertelőadás az aprólékos összehasonlító elemzést nem teszi lehetővé!

A szünet után Weiner Leó első zenekari műve, az opus 3-as f-moll Szerenádot hallhattuk. Mi tűrés, tagadás; a darab felejthető, valódi zeneakadémista zsenge. Hiába írta Csáth Géza a Nyugat 1908/5-ös számában, hogy "Vándor-Weiner Leó […] kis zenekarra írt Szerenádjával rövidesen - huszonnégy óra alatt - megcsinálta azt, amit egy század szimfonikusai, opera- és oratórium-írói sok ezer lapnyi kottapapíroson nem tudtak véghezvinni. Megérezte, hogy a magyar muzsika ornamentális elemei mennyire faraghatók és alakíthatók, ha szélesen folyó szonátaformában akarunk velük dolgozni. Ritmikája a magyar táncok és népdalok ritmusaiból stilizálódik ki és eredeti kontrapunktikában szövődik egy intim kedves, jókedvűen méla s egyszersmind egyéni zenekari nyelvvé." Az 1908 óta a magyar zenében történtek után kijelenthetjük, Weiner - ebben a darabjában legalábbis - nem ahhoz a magyar muzsikához nyúlt, amit Bartók, Kodály s követőik "tiszta forrás"-nak tartottak. A Szerenád a Liszt-Brahms (Magyar táncok)-Johann Strauss vonallal fémjelezhető echte K&K mű-verbunkos zene, csak éppen még annak is gyenge. Sajnos ezért az előadása sem lehetett elég látványos, bár a III. Rubato tételben a fafúvók (különösen a fagott) elismerésre méltó szólókat játszottak.

A zárószámként előadadott Janacek-mű, a Gogol kisregénye alapján írt Tarasz Bulba az elmúlt évben többször is hallható volt ugyan Budapesten, én mégis most találkoztam vele először. A véres kozák történelmet idéző freskó - nem túlzás a kifejezés, hiszen orgonát is alkalmaz a zeneszerző - mintha Prokofjev 10 évvel későbbi Alexander Nyevszkij-ét előlegezné meg, s szintén legalábbis eizensteini mozgóképet "követel". Ennek hiányában azonban kissé vontatottnak tűnt az előadás, ami - az egy hónapja tapasztaltak alapján úgy látszik - nem teljesen példátlan a debreceni együttestől.

És mégis. Vagy mégse. Nem lepne meg, ha ugyanez a műsor pénteken telt ház előtt és nagy sikerrel hangzana el Debrecenben. Ja, kérem, ez a pesti közönség…