Megfogadom, hogy ameddig tudom, repülő üzemmódban tartom a telefonom, kell a hírzárlat. A dunai levegő remekül kitisztítja a fejem, mikor a taton sikerül egy cigarettányi időt lopnom a vacsora után. Három hónap után is a Dunakanyar a kedvencem és Pestet is sikerül már úgy néznem a mosoda kisablakából, mintha csak osztálykiránduláson lennék. A Rajna ugyan hidegen hagy, de egy szakaszon Borisszal mindig kilógunk, hogy meglessük a néma kalkari vidámparkot, ott mindig éjjel húzunk el, az egész olyan, mint egy kísértetváros. Ő amúgy is csak nappal tud aludni, azzal áltat, hogy fél a Holdtól, de szerintem csak azért mondja, hogy beadja, ő is fél valamitől. Boris a legrégebben szolgáló srác a hajón, és bár menne messzebbre is, az óceántól már tart, ott mindig látná a Holdat.

Most végre nyugi van, egy vendég sincs a hajón, mindenkit kiköltöztettek egy nem úszó szállodába, kapkodás nélkül tudok rendbe tenni minden szobát. Minket amúgy sem engedtek ki, engem már kikérdeztek, gyorsan ment, én vagyok az egyetlen, aki tud magyarul, elmondtam, hogy semmit nem éreztem az egészből, és akkor eljöhettem. 

(A fotó 2019. április 1-én készült.)