bezár
 

zene

2020. 01. 03.
Passion (à la) Jaroussky
Philippe Jaroussky 20
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Majdnem négyórás mamut best of albummal állt elő a Warner Classics cég Philippe Jaroussky művészi karrierjének 20. évfordulójára. A Passion Jaroussky cím egyszerre utal az énekes szerepformálására, illetve arra a szenvedélyre, amit – a kísérőfüzet szerint – Jaroussky 20 színpadon töltött év után is változatlanul érez a zene iránt, és szeretne megosztani a közönséggel.

Meghallgatni, mármint végighallgatni egy fizikai formátumában három lemezt megtöltő albumot persze józan ésszel túlzásnak hangzik; egyhuzamban valószínűleg csak az olyan őrültek nem kapnak tőle mérgezést, mint én. Hiába, nekem Jaroussky A Kontratenor, akitől nemcsak tolerálni, de szeretni is megtanultam ezt a speciális hangfajt, problémák nélkül.

Miért jó a best of lemez, egy olyan alkalmi kiadvány, aminek a tartalmát, jelen esetben a tartalom nagy részét máshonnan már ismer(het)jük? A maga kaleidoszkópszerűségével bemutatja a művész különféle arcait, összefoglal és reprezentál. Önálló albumot általában vagy adott zeneszerzőnek, műnek szentelnek, vagy választott téma köré rendezik el a trackeket. A darabok tehát külön-külön megtervezett lemezekről származnak, keresztbe-kasul, és éppen az az érdekes, mennyire tudnak működni egymás után, illetve hogy mennyire helyezi őket új megvilágításba a más „társaság”.

 

 

Ha az ember online hallgatja a Passion Jarousskyt, és engedélyezi a véletlenszerű lejátszást, persze minden gondos válogatás hatása a semmibe vész; ennek ellenére érdemes észrevenni, hogyan épül fel a három CD-nyi anyag. Az első lemezen majdnem a program fele latin nyelvű, egyházi kötődésű darab, a többi olasz operaária. A második a legvegyesebb, ugyanakkor jól elváló egységeket rejtő összeállítás: Dowland és Purcell után masszív Händel-blokk, német kantáták, majd kóstoló a Storia dell’Orfeóból, amelyről Jaroussky két Schubert- és végül három francia dalra köt át. Igen, átköt, az eltérő stílusok között nem hiányoltam a hidakat, egyetlen kivétellel: Chabrier Qui je suis-je előtt éreztem csak törést; hiába ismerem magát a művet, kicsit összekoccant a fogam a zökkenőtől, amikor megérkeztem az újabb világba. A harmadik lemez saját alcímet kapott, Philippe & Friends. Ahogy sejthető, főleg duettek szerepelnek rajta – már csak rajongásból is ki kell emelnem Baráth Emőkét, akivel az énekes pályatársak közül összességében a legtöbb közös track került rá az albumra. Az operarészletek után Jaroussky kamarapartnereivel karöltve ismét elkalandozik, előbb a chansonok és mélodie-k földjére, aztán a könnyűzene felé. Mintha önálló lemezek vagy koncertek műsorának ívét követné. Előbb a tiszta barokk főétel (nem nehéz, de aromás), aztán a desszert.

 

 

Nemcsak vissza-, hanem előretekintés is ez az album. Összehozza a korábbiak számait, egybegyűjti a közönségkedvenceket (a digitális világban ezt egyszerű nyomon követni), amik nagy valószínűséggel bárkit érdekelhetnek. És új darabokat is bemutat, felvillantja az irányokat, amelyekbe Jaroussky haladni akar, már halad is. Ilyen Dowland zenéje, ilyen John Lennon és Yoko Ono szerzeménye – és ilyen Schubert, spoiler Jaroussky legújabb, januárra ígért albumából. Hát szabad kontratenornak Schubertet énekelni?

 

 

A kérdésnek nincs értelme. Egyrészt a mai világban bármit szabad, amit valaki finanszíroz, minden téren – sőt egy művésznek még sokkal több szabadságra van szüksége –, persze  lesz, akinek tetszik a vállalkozás, lesz, akinek nem. (Talán a zenetudósok húzhatnák a szájukat a Schubert-Jaroussky párostól, engem is beleértve, de ez a közönséget nem gátolja meg abban, hogy szeressék.) Másrészt pedig ha a szövegük alapján nem specifikusan női vagy férfi hangra, hangfajra szánt dalokat – sőt, egyre inkább azokat is – akármilyen nemű művész előadhatja, miért kellene éppen a kontratenoroknak megfosztaniuk magukat ettől a zenétől? Én nagyon szeretem hallgatni. Hihetetlenül éteri, ahogyan azt Jarousskytól megszokhattuk, és szemernyit sem ízléstelen. Megjegyzem, talán éppen emiatt a rendkívül finom és éteri hangzás miatt tűnt törésnek az a váltás a Qui je suis-re. Kapkodnom kellett levegő után.

Desszert, ezt mondtam a chansonokra, mélodie-kra és a könnyűzenére. Nem akarom elvitatni a desszertnek mint fogásnak az önmagáért való létjogosultságát, és tudom, hogy egyeseknek éppen ez az étkezés legfőbb része, de a metaforám így nem elég árnyalt. Bár az opera születésétől fogva a legösszetettebb és legnagyobb presztízsű vokális műfaj, mégis egyben iskola, alapozás a dalokhoz (és ezalatt most nem Schubertet és a német Liedet értem). Az opera a hangképzés, a zenei megvalósítás és a színészi játék feletti teljes és tökéletes uralmat igényli. Biztos van, mindig mindenre van ellenpélda. De Jaroussky és több más nagy operaénekes példája azt mutatja, hogy ha egy művész ezt a fajta koncentrációt és kifejezőerőt megtanulja, az a legütősebb eszközt adja a kezébe torkába a látszólag könnyebb műfajok interpretálásához – mivel ezekben, még ha a zenei anyag egyszerűnek tűnhet is, a szöveg intenzív kifejezése áll a középpontban, és ennek megvalósítása nélkül valóban lefokozhatók kellemes háttérzenévé.

 

 

Jaroussky megteremtette és megszilárdította a pozícióját a vezető barokk énekesek körében, elmerült a késő 19. és kora 20. századi chansonok és mélodie-k világában, és mindezzel a tapasztalattal felfegyverkezve elindult, hogy meghódítsa a romantikus énekrepertoár egyik bástyáját, Schubert daléletművét. Lenyűgöző út ez a 20 év, és még van tovább. Aki eddig nem követte, kezdheti itt, aki pedig már követi, az folytathatja.

 

Passion Jaroussky, Warner Classics, 2019

Képek: © Parlophone Records Ltd., 2019

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Molnár Fanni --

A Zeneakadémia zenetudományi szakának MA I. éves hallgatója, Figaro c. hallgatói lapjának olvasószerkesztője és a kritikai rovat vezetője, a MÜPA 2019-es Karc pályázatának 3. helyezettje


További írások a rovatból

Molnár Levente operaénekesi pályájáról, szerepekről, (nem csak) magyarországi operajátszásról
Gautier Capuçon és Yuja Wang a Zeneakadémián
Két Bohémélet rendezés az Operában
Voicingers workshopok Budapesten

Más művészeti ágakról

Gyerekirodalom és medialitás - Tudományos konferencia
Anyaszemefénye az Újpesti Rendezvénytéren
A FISZ Változó örökség című irodalmi délutánja


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés