bezár
 

irodalom

2020. 03. 29.
Hát a vátesz, hát ez ilyen
A Költő a nappaliban vendége Szálinger Balázs
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nagy izgalommal és várakozással indult a Költő a nappaliban sorozat február 27-én. Fél 6 körül a költő csöngetett először, de nem sok időnk maradt a hangolódásra, apró egyeztetésre. Épp csak bort töltöttünk a poharakba a beszélgetéshez, máris megérkeztek az első vendégek is. Régi Lakásszemináriumozók, és vadonatújak. Többen már ekkor szóba elegyedtek Szálinger Balázzsal, de persze még inkább óvatosan, illedelmesen. Ám később minden elszabadult, a résztvevők, felhívásomra is, már az elején kérdeztek, hozzáfűztek, véleményt mondtak. Ezeket a nagyon eleven, érdemi közbevetéseket itt nincs lehetőség közvetíteni, ám a másfél órás maratoni beszélgetés és felolvasás egy pillanatig sem ült le, rengeteg irányba elkalandoztunk, térben, de főleg időben. Ennek a beszélgetésnek kivonatos, írott változatát adom most közre.

Bemutatom Nektek Szálinger Balázs költőt, őt szemeltem ki elsőnek mint velem nagyjából egyidős szerzőt, akit jól ismerek, akit sokat olvastam, sokat is írtam róla, azt gondoltam debütáljunk együtt. Nem lesz ilyen komoly a dolog, szokás szerint kérdezzetek, nyugodtan szóljatok bele, Balázst is lehet firtatni, faggatni. Ne legyetek túl illedelmesek! Ez egy olyan vendégség, ahol mindenki azt csinál, amit akar, majd valami ebből, remélhetőleg, ki fog ebből keveredni.

Azzal kezdeném, Balázs, igaz az, hogy Neked prózaiszonyod van?

Hát nem… hát igen? Van?

Arra gondolok, hogy nem nagyon írsz prózát, mintha nagyon ellenállnál, szerzőként.

Egy tetőfedőnek szerintem nincs gasztronómiaiszonya, ha nem főz. Más világ a próza meg a vers. Én a versben érzem magam otthon, az a nyelvem. Körülbelül úgy nézek a prózára, mint egy másik művészeti ágra, mintha képzőművészet lenne, vagy nem tudom… Nem azt jelenti, hogy ne tudnám élvezni, csak művelni nem tudom, nem értek hozzá. És ez azért lesz pikáns, mert a következő könyvem pont nem költészet lesz...

Miért érzed többnek? Illetve azt mondtad, ez a te formanyelved, ebben érzed magad otthonosnak. Mitől otthonos neked a líra? Mi az, amit megtaláltál ebben a művészeti ágban? Nagyon tetszik nekem ez a válasz, hogy a költészet mint művészeti ág.

És nálunk nagyon speciális helyzetben van. Petőfi Sándor a legnagyobb művész-celebünk, hiába híresebb világszerte Liszt Ferenc. Amikor a polgárosodás mint program irányba fordult a reformkorban, és szélesebb út nyílt a paraszti származású fiatal tehetségek előtt, hogy tisztán művészként is fel tudjanak emelkedni, nekünk történetesen egy költőt dobott először a sors. Hogy miért pont költőt? Van erre egy nem tudományos elméletem. A sámán-, táltoskultusz valamelyest konnotál azzal a fogalmi körrel, ami a költészetről, költőkről él a széles közvéleményben. Ez a valamikori vallás törvényi eszközökkel lett lenyomva, jó nyolcszáz évvel később pedig, a polgári fejlődéssel, a művészek fölemelkedésének a lehetőségével rögtön kapott egy surranópályát. Petőfi korszakhatáron fejezi be a pályafutását, ún. megkülönböztető testi jegyei voltak, és ez persze a világon semmi tudományos dolgot se bizonyít, a mesékben-mondákban hívő lakosság erre azt mondja, na ugye. Petőfi szépen le is ütötte ezeket a labdákat, ki más írhatta volna meg A XIX. század költőit? Adynál ez meg még reflektáltabb lesz. És nála is megvannak ezek a jegyek. Nálunk ebben, hogy költészet, van valami plusz. Ha az interjúkat nézzük a választási kampányok idején, a hétvégi mellékletekben valahogy több költőt szólaltatnak meg, és kétségtelenül kevesebb korongozóművészt, filmest vagy zeneszerzőt. Fontosságban felül vagyunk reprezentálva a köztudatban, ezért érzem, a prózához képest is, hogy ez egy másik műfaj. Nyilván vannak kedvenc prózaíróim, Hunyady Sándor, Tar Sándor szintén megszórta némi nekem való varázsporral a szövegeit, de én a versnél indításból érzek ilyet. A legkiforratlanabb, legzöldebb pályakezdőnél is érzek olyat, hogy ő másból jön, hogy ő innen jön, valahonnan az államalapítás előtti fortyogásból. Ha ennek ellenében határozza meg magát, vagy láthatóan elmegy mellette, akkor is. Valószínűleg én mint olvasó vagyok furcsán beállítva e tekintetben.

Ha én ezt jól értelmezem, akkor neked ez egy olyan többlet volt, akár már gyerekkorodtól kezdve, hogy ha önkifejezés, akkor csakis így, mintha nem lett volna számodra kérdés.

Igen, így van, és érzem ennek mítoszát, és ebben én nagyon jól érzem magam. És nem érzem, hogy bent tudnék ebben az érzésben maradni, ha mást csinálnék. Egyébként elkezdeni meg pont ugyanakkor kezdtem, amikor mindenki más, 14-15 évesen.

Jó, mert pont azt akartam kérdezni, ami elsőre talán fura, hogy mi volt a kedvenc tantárgyad?

Történelem.

Erre tippeltem.

Miért?

Ha végigolvassuk a verseidet, azt lehet látni, hogy téged a történelem nagyon izgat, több síkon is: az emberiség fejlődése, irányok, folyamatok, ezen belül a magyarság története, saját múltunk. Mi érdekel benne, és csavarjunk egyet a kérdésen, hogy lehet ezt aztán versbe fogni? A 21. század elején hogyan lehet erről beszélni, közvetíteni?

Korán kezdtem olvasni, Lengyel Dénes Régi magyar mondák volt a kezdő dózis, a magyar középkor Mohácsig, a honfoglalás kori időktől. A magyar középkor engem iszonyatosan vonzott, anyám történelemtanár, lehet, hogy ez a válasz? Hogy ezt miért kell versbe foglalni? Ami az embert érdekli, azt alapvetően kell versbe forgatni, mert mi mást tenne vele az ember.

Ezt történelemfilozófiai módon képzelted el, vagy inkább aktualizálni szeretted volna.

Az is jó játék, de szerintem mélyebb ez a vonzalom.

És a folyamatok érdekelnek, vagy az alakok érdekelnek, vagy összefüggések, vagy…

Vagy járatlan utak, mondjuk. Például ha nincs török hódoltság, akkor Nagykanizsa ma 400 ezres város… és ennek a magva látszik is a városközponton. Maga a kérdés persze egyrészt irreleváns, a társadalom több mint kilencvenkilenc és fél százalékát hidegen hagyja. Másrészt meg történelmietlen. És épp ezért nem foglalkozhat vele más, csak költő.

Egy költőnek nem kell történelminek lenni.

Pontosan. Szerencsére. Viselhetek csörgősipkát. Volt másfél hete a Nemzeti Múzeumban egy beszélgetés, Zrínyi volt a téma, hadtörténészek, irodalomtörténészek, Zrínyi-kutatók… Meg voltam én, a kortárs költő, akinek arról kellett beszélni, hogy a mai kortárs irodalomban mennyire van jelen Zrínyi. És amikor arról volt szó, hogy akkor tehát Zrínyi inkább hadvezér, inkább költő, inkább tudós vagy politikus, ott én nyugodtan mondhattam, hogy űrlény. Ők, tudós emberek ezt így nem mondhatták ki, de érteni értették.

Tudsz még hasonló űrlényt a magyar történelemből?

II. Lajos nem űrlény, de nagyon izgalmas pillanatunk. Pont azért, mert ott is van egy útelágazás. Ott van az a buta, végzetes dolog, hogy rosszul lépett a ló, és ezért ma ekkora az országunk. De Nemeskürtynél van talán, hogy a király elvesztését leszámítva az ország gazdaságát vagy társadalmát meghatározó tragédia nem történt Mohácsnál, Buda elfoglalásáig azért csak elketyegett az ország. Csak a király hiányzott, viszont a hiányában eszkalálódtak a meglévő problémák. A nemesi széthúzás, ügyeskedés, háborúzás, költekezés, és hogy az aranybányák egy része el volt zálogosítva. A pápai követjelentésekből úgy tűnt, hogy II. Lajos kifejezetten kvalitásos fiú volt. 10 évesen lépett trónra, 20 évesen halt meg, Mátyáshoz fogható tehetségnek tartották, aki viszont az utolsó 1-2 évében már elcsúszott, rossz nevelők kezében volt. Ezért izgalmas II. Lajos, a mi lett volna ha miatt. Lehet, hogy magyar betegség is, a mi lett volna ha… A történelmi mítoszok a maguk közhelyességével engem nagyon vonzanak. Nem félek ezektől a közhelyektől, simán bele lehet menni egyenes derékkal, belülről megismerni őket, nem probléma eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem csúszik meg a ló.

(Felolvasás: Költő és hadvezér, Zrínyiújvári dal)

Szokták a lírádat közéleti költészetként olvasni, a legutóbbi Hévíz-esten visszautasítottad, hogy Te közéleti költő vagy, illetve, hogy csak az vagy. Ezek szerint tiltakozol a kategória ellen?

Ha van egy fehér papír, és azon van egy fekete pont, akkor mire emlékszünk? A fekete pontra. Nem játszom a naivat, a 2012-es kötetnek Köztársaság a címe, magamra ragasztottam ezt a címkét. De azért meg lehet nézni a verses anyagot, mennyi, ami közéleti kérdéseket érint, és mennyi, ami mást. Nem olyan egyértelmű a dominancia. Vagy akár a többi kötetet illetően is. Az, hogy közéleti dolgokra le lehet fordítani sok mindent, mindenki tudja, aki már beszélgetett kocsmában, mert a WC-re való kimenésnek is van aktuálpolitikai bonmot-ja, ha előtte fél nyolckor megint erős volt a híradó. Ha az ember figyeli ezeket a dolgokat, akkor kézre állnak az áthallások.

Rajtad maradt tehát ez a közéleti líra-dolog? Amikor a Köztársaságban jelen van ez a vonal is, amúgy is épp akkor volt ennek felfutása a magyar költészetben. Kemény István, Erdős Virág…

Az első verseskötetemben is vannak ilyen versek, de mégsem ilyenek, nem reflektáltak, vagy nem akként íródtak, és az M1/M7-ben is, de ezek sem így íródtak. Nem is gondoltam, hogy közéleti, hanem inkább közérzetinek mondanám. Erről megjelent egy kritika az ÉS-ben, ami az ilyen verseket úgy mutatta fel, mintha valami bűnjelek lettek volna, mert rendes ember ilyet ugye nem ír, nem szokás. Az egyik első kritika volt erről a könyvről, és kiváltott némi vitát az ÉS-ben. Később az összes recenzió ehhez az íráshoz képest határozta meg magát. Aki cáfolta vagy cáfolni akarta, az is ugyanazon a játéktéren volt. Épp az iménti Költő és hadvezér, ha nem tudnátok, az említett kritika szerint Gyurcsány Ferencről szólt. Margócsy tanár úr két olvasói levélben is felvetette a kérdést, vajon melyik versem szólhat Kun Béláról.

Hát igen, ezt teszi a recepció.

Hogy mondjam... nem cinizmusnak vagy álcinizmusnak szánom, de tényleg az van, hogy aki kurvának áll, ne sikítson, ha megtörténik vele a dolog. A szerző ki van téve a kirakatba, ami a leggyakrabban egy 2-300 fős irodalmi közeget jelent. És hiába kiszolgáltatott az ember, nincs válasz kritikára, a szerző nem válaszol, nem illik, nem szabad, bármit válaszol, az rossz. Amikor két év múlva divatba jött ez, és többszáz oldalas antológia készült a Magvetőnél Bárány Tibi szerkesztésében, amikor könyvjelző lett Kemény István verséből, amikor Závada Pál eljutott addig a szókapcsolatig egy videóban, hogy „édes hazám, drága nemzetem”, majd fű-fa-virág a res publicá-ról kezdett írni, akkor nem sokaknak jutott eszébe, hogy két évvel korábban ezért még feljelentés járt. Mert ez bizony olyan volt, hogy – pszt – hallottátok róla, ő olyan szavakat ír le, hogy Pannónia… Tulajdonképpen már tök mindegy, csak a közéletiköltős címkéhez ezt el kellett mondanom. Eltelt azóta tíz év, és kiderült, hogy semmin nem változtatott. De biztos vagyok benne, hogy csak azért, mert szerencsém volt. Vannak olyan kritikák, amik ki tudnak egy pályát lendíteni. Nemcsak a recepcióját, hanem a szerző kedélyállapotát, hosszabb távon a munkáját is befolyásolni tudják. Nagyon felelős dolog, hogy az ember kritikus.

Hajjaj… abba is hagyom.

Ennek persze lebilincselő hagyománya az irodalomban, volt egy kötet a Helikon kiadónál a Gorombaságok könyve, ilyenek voltak belegyűjtve, zseniálisan szerkesztett kötet. És hát tényleg virágozzék minden hagyomány, nem véletlenül alakultak ki.

Ha azt mondod, hogy a közéleti vonal némileg mellé ment, akkor mi az, amit magadénak vallasz? Szálinger Balázs tájköltészete? Szálinger Balázs szerelmi lírája? Szálinger Balázs elégiái…

Verses epika? Egy időben, ott a legelején az első öt kötetből volt három verses epika. Akkor meg ez volt, hogy az eposzköltő vagyok. Volt olyan is. Amit gondoltam az úgymond közös dolgainkról, szerintem azt a Köztársaságban megírtam, és utána úgy éreztem, hogy éget az edény füle, azt, hogy ez a közéletizmus nekem már nem. Abban a pillanatban mik kezdtek el érdekelni? Az ember körülnéz: a madarak, a virágok, a táj, a flóra, a fauna, és egyenes út vezetett a 360° és 361° világához. Amibe persze visszajártak kísérteni a közéleti dolgok. Csak már nagyobb távlatot kaptak. Ó, lehet, hogy mégis közéleti költő vagyok? De hát ez olyan szörnyű!

Nem gondolom, hogy szörnyű lenne. De akkor most jöjjön a földrajz! Négy év maradt ki a két kötet között. Nemcsak tematikusan, gondolatban váltottál egy nagyot, hanem léptéket is váltottál, a 360° egészen más távlat és nézőpont, és költői nyelvet is váltottál. Hogy jön ide a földrajz, már a 360°-nak rengeteg értelmezése lehet, a kör teljes megtételétől kezdve. Ez is egyfajta földrajz, földrajzi behatárolás. És ami még izgalmas, hogy megjelenik, nem a természet, hanem a tájformák, a geológia, a rétegek. Ezzel aztán vissza is megyünk az időhöz, a történelemhez. Mennyiben volt tudatos, hogy léptéket és nézőpontot váltasz?

A versnyelv tekintetében kifejezetten tudatos volt. Ugye közbejött nekem a Hévíz, amit Cserna-Szabó Andrással szerkesztettem. Kimaradt négy év, szerkesztettem, bábdarabokat írtam. Verset egyáltalán nem, és ha igen, az is rettenetes volt, nem is mertem megmutatni senkinek. Egy kedves, fiatal költőlány azt mondta egy adott pillanatban, ez 2015-ben volt, hogy olvastam tőled egy verset a neten, egész érdekes, nem gondoltál rá, hogy kiadod őket valahol? És akkor rájöttem, hogy én a fiataloknak már a szerkesztő bácsi vagyok. Nem költő. Felnőtt egy korahuszonéves generáció, akiknek az az élményük, hogy én vagyok az, akinek verset kell küldeni, és nem az, hogy akinek versei vannak az Alföldben. Érdekes és amúgy érthető. Akkor elhatároztam, hogy ha én most nem fogok verset írni, meghalok, elpusztulok, mert ennél nagyobb szégyen, hogy én vagyok a szerkesztő bácsi, nincsen. Na, és emlékszel talán... akkor láttuk egymást sokszor az OSZK-ban. Mert minden nap mentem. Az volt, hogy napi három verset írok, ha beleőrülök, akkor is.

És ment?

Az jött, ami a Köztársaság. Ez jött: x, a, x, a, rím, izé. Pont ugyanazok. És utáltam. Hogy ugyanott tartok. Volt három év kihagyás, és ugyanott tartok. Hát akkor mi az istent csináltam itt az elmúlt három évben. És emlékszel, hogy melyik teremben ültem?

Az általános olvasóban…

És ott a földrajz és a történelem. Földrajzi Értesítő 1871. Csak úgy néztem! Gyönyörű, 19. századi szókapcsolatok. A nyoma, a felfogása mind ott van a kötetben, nem is lehetnek nem ott. Következésképpen meg kellett újulnia az egésznek. Kinézek az ablakon, mit látok, a Kis-Sváb-hegyet, a Sváb-hegyet, a Nap-hegyet látom, naplementét, tájformát látok. És olyan lépcsőházon jutok oda nap mint nap, ahol Horthyék elcseszték a kiugrási kísérletet. És úgy másfél-két hónap után elkezdett kipörögni, ahogy az ember felvált négyesbe kocsival, hogy hm-hm, kezd húzni, alakul. De addig szenvedtem.

A léptékváltást arra is értem, hogy az emberiséget, történelmet nem közelnézetből szemléled, mint mondjuk Zrínyinél, hanem van egy csillagászati távlat, egy nagyon jó távcsővel. Az emberiségnek mint a fajnak a vizsgálata történik itt.

A Földrajzi Értesítő egyik számában olvastam egy cikket, geográfiai elemzése a zalai folyóvölgyeknek. Nyilván keresőszavak alapján (Zala, Göcsej) jutottam el oda. Bámulatosan költészetidegen nyelv, annyira, hogy átlendült költészetbe. Úgy kezdtem látni, mint a Mátrix végén Neó a világot, hemzsegtek a varázslatos nyelvi kódok a szemem előtt. Ez szinte egy az egyben le van nyúlva, csak át van tördelve versnek, és a valós településneveket postai irányítószámokra cseréltem. A leírt rétegek közé betettem egy sort, hogy egy réteg emberi vér.  Ez lett a Szakvélemény című vers.

Ez nagyon izgalmas, az egész kötet ezektől a gesztusoktól, hogy ebben megláttad a költői nyersanyagot, épp ezektől apokaliptikus, posztapokaliptikus távlatot kapott a kötet.

(Felolvasás: Szakvélemény, Obszervatórium)

Több kritikus, én is elkövettem ezt a tőrvetést, hogy antropocén líraként olvasta ezeket a verseket. Mikor találkoztál, vagy találkoztál-e ezzel a kifejezéssel?

A kötetről szóló kritikákban, és rágugliztam, mi az. De jogos egyébként, tetszik.

És mit szóltál hozzá? Mit is jelent ez?

Most már nem atomkorban élünk, hanem az antropocén korban, ami azt jelenti, hogy a Föld nevű bolygó kinézetét az határozza meg, hogy az ember rajta lakik. Kb. ennyi, nem?

Igen, arról van szó, hogy egy új geológiai korszak van, az ember már földtanilag mérhető nyomot hagyott a Földön. Ahogy formálta, erodálta, pusztította a bolygót, ahogy beavatkozott az életébe, ez már műszerekkel kimutatható.

Meg a fotók... Biztos tök másként néz ki a bolygó a Holdról, mint 50 éve.

Igen, és ezek a dolgok elkezdték foglalkoztatni a költészetet is. Megint az emberi felelősségről van szó, hogyan pusztítottuk el az emberiség története folyamán a bolygót, hogyan avatkoztunk bele. Ezek a környezetvédelemmel, geográfiával, történelemmel kapcsolatok gondolatok visszaköszönnek a lírában. És Te úgy kezdtél el antropocén lírával foglalkozni, hogy nem is tudtál róla. Mennyire izgalmas, hogy mindez benne van a levegőben, hogy élsz a világban, és ami az embereket, meg téged foglalkoztat, amit megélsz, az mennyire aktuális, és valahogy rögtön versbe ér. Miért pont erre találtál rá, a Geológiai Értesítőre, miért ezt ültetted át a költészetbe? Nem kell most erre válaszolnod. Mintha megérezted volna az idők szavát.

Hát a vátesz, hát ez ilyen. Ez a szakmám, látnom kell előre a dolgokat, nem?

Hát jó, akkor visszakanyarodtunk a prózaiszonyhoz… De azért a nyelvvel vannak problémáid, nem? A 361° még egy fokot fordul, tehát ráteszel még egy lapáttal, e kötetben még erősebb a nyelv problémája. Nem elég, hogy birtokoljuk a bolygót, még neveket is adunk, meg kisajátítjuk azokat. Az emberi gőg és hatalom, hogy ő elnevez valamit, egy vízmosást vagy egy hegyet.

Most képzeljük el, bizonyos dolgok hogy hangzottak háromszáz évvel ezelőtt, amikor mondjuk a Balkánon, más népek éltek még vagy ugyanazok, csak más helyen. Közelebbről is látjuk ezt, a határon túli magyarok ebben élnek, generációk nőnek fel úgy, hogy máshol van a városközpont, mint ahol. Mert lebontották vagy építettek mellé egy másik városközpontot. Esetleg köré egy több százezres lakótelepet. Ott a hatalmas folyamatok kicsiben is látszanak. Még csak elképzelni is megrendítő a pillanatot, ahogy Zrínyi 1664 telén életében először látja Szigetvárt, amiről írt egy eposzt, és most ellenséges várként látja, mocsárba fagyva. És a magaslatokat, patakokat már az új török vagy a magyarból jött török nevükön ismeri a nép. Ahol Szulejmán türbéje állt, máig Turbéknak hívják. Már Esterházy Pál is turbéki magaslatként emlegeti száz évvel az ostrom után. Megtartottuk ezt az elnevezést, mert nem volt rá jobb, és mert nem akartunk semmit attól a helytől. De a csucsai Boncza-kastélynak ma nyilvánvalóan Octavian Goga-múzeumnak kell lennie. A földrajznak ugyanúgy része a rengeteg elnevezés. És néha pont ezek élik túl a tájat is. A Zalahalápi-hegyet, ami a Tapolcai-medence északi záróköve volt, és ami majdnem akkora tanúhegy volt, mint a Badacsony vagy a Szent György-hegy, elbányászták. És mégis Zalahalápi-hegynek hívják, ez van a Google Maps-en. De már nincs hegy. Az Al-Dunánál szintén: Orsovát lebontották, a helye víz alatt van. Egy panelvárost neveznek most Orsovának, pár kilométerrel arrébb. Az egész dolog nem létezik már, az a városi kultúra és sokszínűség is eltűnt, csak a nevet őrizték meg. De nem tudom jól elmondani ezt, ezért kellett erről egy verseskötetet írni.

Én azt érzem, hogy ez a költészet szempontjából azért fontos, mert megszokásból nevezünk dolgokat valahogyan, és lehet, hogy már rég áthelyeződött a dolog vagy a jelentés. Mintha ezt problematizáltad volna ezekkel a típusú versekkel. Milyen nyelven beszélünk, mennyire rögzíthetők a jelentések… Mennyire ragadható meg valaminek a jelentése, lényege?

Itt van egy vers, a Vârciorog nevű vízesésről szól. Fenn van a Bihar-hegységben, ott voltunk, és kérdeztük a vendéglátónktól, hogy honnan ez az elnevezés, mit jelent, miről nevezték el. És mondja, hogy nem tudja, nem jelent semmit, ez a neve és kész. És odamegyünk másnap, és vasas a víz, és vörös a kő. És értjük! Hogy 700-800 éve onnan kipusztult vagy épp csak névadó kedvvel arra lovagolt őseink hagyták ott a nevet. És én értem, nyelvileg értem, és mégsem érthetem, mert ott van, ahol nem élt magyar. Nagyon érdekes a földrajzi név és a földrajz viszonya.

(Felolvasás: A Vârciorog-vízesésnél, Kvadrokeresztúr)

A koccintással, frissítővel töltött szünet után a szerző által választott festmény vetül ki a falra. Balázs kérésére először a résztvevők mondják el benyomásaikat, meglátásaikat Ziffer Sándor: Önarckép tükörben című képéről. Pillanatokon belül hangulati, festészeti, kompozícióra, furcsaságokra rámutató reflexiók, észrevételek sorozata hangzik el. A képnek mintha újabb és újabb dimenziói, titkai tárulnának fel percről percre. Mindehhez remekül kapcsolódik Balázs magyarázata, miért éppen ezt a műalkotást választotta erre az alkalomra, a nagybányai templom kitakart „arca” újabb érdekességgel és további gondolatokkal szolgál a kép érzelmi, gondolati, vizuális értelmezéséhez.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Visy Beatrix --

Irodalomtörténész, kritikus. (1974, Budapest) A Lakásszeminárium művészeti műhely megálmodója. A kortárs irodalom elkötelezett olvasója.


További írások a rovatból

irodalom

Agyadra megy az irodalom Agyadra megy az irodalom
Nézzünk bizakodva a múltba! – Alternatív Trianon. Szerkesztette Cserna-Szabó András és Fehér Renátó. Cser Kiadó, 2020.
irodalom

Egy sokoldalú szerző társaságában Egy sokoldalú szerző társaságában
Újra volt irodalmi rendezvény a Kis Présházban

Más művészeti ágakról

Papolczy Péter (William Shakespeare, Szabó Lőrinc): Hogyne szeretnélek? Szonettek három hangra, Tilos az Á, 2019.
Maria Sødahl: Remény
színház

Érzelmeink labirintusában Érzelmeink labirintusában
A Tévedések vígjátéka a gyulai Tószínpadon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés