bezár
 

zene

2020. 03. 14.
Megvívom a saját harcaimat
Interjú Vörös Szilvia énekművésszel az útjáról a győri Konzervatóriumtól a Bécsi Staatsoperig
Tartalom értékelése (7 vélemény alapján):
Vörös Szilvia a Zeneakadémián végzett mezzoszoprán énekművész, aki számos énekverseny-győzelmet és többek között ennek is köszönhetően egy bécsi operaházi tagságot tudhat magáénak. Tervei rejtélyes módon a vártnál mindig jobban valósulnak meg.

PRAE.HU: A Bécsi Állami Operaházba szerződtél két évre. Mit tapasztalsz, ad örömet is az énekművészlét a sok munka mellett?

Hatalmas tapasztalatot és tanulást jelent a Bécsi Staatsoperben dolgozni. A tavalyi debütálásom után, amikor Florát énekeltem a Traviatában, egyből volt egy beugrásom, aminek köszönhetően gyorsan megismertek, és aminek szerencsére jó visszhangja is volt. A társulatban kőkemény munka folyik, ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy most épp tíz szerepet kell párhuzamosan fejben, torokban tartanom, vagyis hatalmas mennyiségű zenei anyagot rövid idő alatt kell megtanulni, folyamatosan késznek kell arra lenni, hogy az ember beálljon az előadásokba. Tény, hogy így olykor nehéz megtartani a művészet iránti hivatást. Három - öt napos próbával nem könnyű megélt, átélt előadást csinálni, nem is teljesen lehetetlen, de ezért ez az időszak nekem leginkább a repertoárépítésről és a színpadi lét tanulásáról szól. Hogy a szerepekbe bele tudok-e helyezkedni és tudom-e élvezni, az időszakosan változik, és attól is függ, hogy milyen darabbal foglalkozom éppen. Szerencsére mindig van valami, ami inspirál. Legutóbb a Ruszalkában és egy gyerekoperában énekeltem, ezek mind kellemes élmények. Törekszem rá, hogy minden operában, karakterben találjak valamit a magam számára.

Szóval nagy élmény ez, ugyanakkor elmondhatatlanul nagy stressz és hajtás is, aminek köszönhetően sokat változtam, fejlődtem: darabtanulásra, a futó produkcióba való beállásra alig egy hét van, így ahhoz, hogy mindent meg tudjak jegyezni, jobban kell tudnom összpontosítani. Az itteni lét megköveteli a koncentrált, odafigyelő munkát.

Az sem utolsó, hogy olyan emberekkel nyílik alkalmam együtt dolgozni, akikre nemcsak tehetségük miatt tudok felnézni, hanem mert emberségesek is, ami mutatja, hogy így is lehet művelni ezt a hivatást. Ha időt szánunk a művészi és az emberi értékek csiszolására, az arányokra, és nem feledkezünk meg arról, hogy a színpadon mi csupán szócsövek, egy közvetítő közeg vagyunk, akkor az szép életet eredményez.

PRAE.HU: Mi volt az a folyamat, amelynek segítségével idejutottál?

Volt 2017-ben egy olaszországi mesterkurzus és verseny, amelyre a Bécsi Staatsoper igazgatója Dominique Meyer eljött, és hallotta, ahogy Schumann-dalokat, áriákat, kamaradarabokat énekeltem. A kurzus végén meghívott a Staatsoperbe meghallgatásra, amit követően felajánlottak egy kétéves szerződést, és ezt azóta újabb két évvel hosszabbították meg. Közvetlenül a kurzust követően zajlott az a portofinói nemzetközi verseny, ahonnan az első helyezést hoztam el.

PRAE.HU: Valahogy az olaszországi mesterkurzusig is el kellett jutnod.

Engem a tenyerén hordoz az Isten. Ha volt valami tervem, elképzelésem, álmom, az soha nem úgy valósult meg, mint terveztem, vártam, hanem egy másik, jobb irányba terelt. Ettől még persze megvívom a saját harcaimat, de mindig van egy erő, amely tovább vezet egy irányba.

2015-ben például két külföldi versenyen vettem részt, Linzben és Güterslohban. Linzben a döntőbe kerültem, különdíjat kaptam. A második versenyre viszont elfáradtam, szétestem, mert két új szerepre és egy Rahmanyinov-dalestre kellett akkoriban készülnöm. Így nem voltam elég koncentrált, és az első rostán kiestem. Viszont amikor odamentem a zsűritagokhoz, hogy értékeljenek, feedbacket adjanak, a salzburgi Young Singers Project igazgatónője, Evamaria Wieser azt mondta, hogy menjek el decemberben előénekelni a Young Artist Programra. Hiába nem jutottam tovább a versenyen, ő mégis látott, hallott bennem valamit. Elmentem az előéneklésre, beválogattak a következő évi programba, és azon a nyáron, 2016-ban Anna Netrebkóval Puccini Manon Lescaut-jában és Plácido Domingóval Massenet Thais című operájában énekelhettem egy színpadon. Szóval amikor valami nem sikerült, akkor olyan módon tudtam belőle profitálni, amire álmomban sem gondoltam volna. Ezek talán a szerencsének, a véletlennek, de hiszem, hogy inkább a Jóistennek köszönhetők. Meg annak, hogy bizonyos helyzetekben mertem igent mondani.

PRAE.HU: Gondolom, a tehetséged, tudásod is kellett hozzá.

Azt nem tudom reálisan megítélni, nehéz magamat kívülről szemlélni, de bizonyára így van.

PRAE.HU: Haladjunk tovább visszafelé az időben. Ha a 2015-ös versenyek elé tekintünk, szakmai utadnak mely részeit tartod fontosnak?

Nekem nagyon fontos volt, hogy Magyarországon kezdtem a tanulmányaimat. Akkoriban nem voltam elég érett vagy bátor, hogy külföldön tanuljak. A Győri Konzervatórium után kicsit belekóstoltam a külföldi létbe: fél évet töltöttem a grazi Hochschule für Musik und Darstellende Kunston. Idegen helyen, idegen környezetben tanulni nekem akkor még nagy falat volt. Egyszerűen fontos volt számomra a családom közelsége, az ismerős hely és közeg.

Akkor mentem el a Simándy József Énekversenyre is, ahol Marton Éva hallott. Abban az évben nem jelentkeztem felsőoktatási intézménybe sehova, úgy éreztem, hogy időre van még szükségem. De mivel Marton Éva igazán szeretett volna az osztályába, ő maga tárt karokkal várt a Zeneakadémián, Grazból pedig a bolognai rendszernek köszönhetően könnyen meg lehetett oldani az átjelentkezést, így rábólintottam. Megint szerencsém volt, és máig sokat köszönhetek a tanárnőnek.

Azt is tudom, hogy ha korábban, a győri tanárommal, Dobi-Kiss Veronikával nem dolgozom annyit, akkor elvéreztem volna a Zeneakadémián. Az ott eltöltött öt év alatt nagyon szerettem kamarázni, duetteket, együtteseket énekelni. Fontos részét képezte a tananyagnak a dalrepertoár, amit különösen kedveltem. Itt, Bécsben sajnos nincs igazán lehetőségem dalokat, oratóriumokat énekelni, ami igazán hiányzik. Nekem fontos, hogy ne csak az opera szerepeljen a repertoáromon. A daloknak van egy intimebb közvetítő közege, melyben csak percek, másodpercek állnak rendelkezésre, hogy egy egész világot megteremtsünk. Engem vonz ennek az izgalma. Az oratóriumokat az együttesjellegük miatt szeretem, vagyis azt, hogy a szólisták kamarazenészként énekelhetnek együtt. Ez a műhelymunka sokszor hiányzik most nekem az operákból. Bár van ellenpélda: nagy élmény volt A varázsfuvola három dámájának, a Ruszalka három sellőjének és az Elektra szolgálóinak egyike lenni.

PRAE.HU: Van olyan pillanat az életedben, amit mérföldkőnek tartasz?

A Simándy Énekverseny egyértelműen az, meg az egész 2017-es nyár.

PRAE.HU: És olyan tanárok, személyiségek, akikre mint mesterekre gondolsz?

Akikkel eddig dolgoztam, mind. A pápai gimnáziumban kezdtem éneket tanulni, ott Eisenbeck Ágota, aztán Dobi-Kiss Vera, Marton Éva, Gyökér Gabriella. Nem tudok egyet kiválasztani, mindannyian hatottak rám, mind nagy tudású ember, akiktől rengeteget lehet tanulni. De dolgoztam Bátori Évável is és az utóbbi időben Németh Judittal, amikor van lehetőségem hazajutni.

PRAE.HU: Fontos számodra, hogy hol laksz?

Ez a kérdés sokat foglalkoztatott, és sokat is változott bennem. Eleinte fontos volt, hogy Magyarországon legyek, közel a barátokhoz, családhoz. Ezen a külföldi versenyek is sokat változtattak: rengeteg énekessel ismerkedtem meg – kinyílt a világ. Aztán kijutottam Bécsbe, ami az elején idegen volt, megküzdöttem vele. Most már Bécs az itthon, Magyarország, a családom pedig az otthon. Szép ez a magyar nyelv.

PRAE.HU: Ha kiállsz énekelni, érzel hatásmechanizmusbeli különbséget az országok között? Tulajdonképpen akarsz hatni?

Persze, szerintem a legtöbben valamiféle hatás előidézéséért lettünk zenészek, előadóművészek. Szerintem közlés, mondanivaló nélkül nem érdemes kiállni a színpadra. Ha az embernek nincs közlendője, ne menjen előadóművésznek!

Az országokkal kapcsolatban pedig inkább magamban vannak változások. A kezdetektől rettenetesen izgulok Bécsben is, de Budapesten borzalmasan lámpalázas voltam mindig, mert otthon annyira szerettem volna adni valamit, és tudni akartam, mit gondolnak rólam a nézők. Az például nagyon zavart, hogy ha tetszett a közönségnek, amit csinálok, de én bennem rossz élményként maradt meg. Ezeket a disszonáns érzéseket nehezen tudom a helyére rakni. Aztán olyan is előfordult, hogy amikor visszahallgattam egy koncertfelvételt, nem értettem, hogy miért rágtam magam annyira, sőt a fordítottjára is volt példa: úgy éreztem, hogy jól sikerült a fellépés, de szembesülnöm kellett vele, hogy nem annyira. Nagyon szubjektív ennek a megítélése. Ezért is fontos, hogy legyenek körülöttem olyanok, akik ismernek, akiknek adok a véleményére, és bátran megfogalmazzák nekem a kritikai észrevételeiket. Fontos tapasztalás, hogy Magyarországon hiába mondják, hogy ügyes vagyok, jól kommunikálok a színpadon, mert aztán kimegyek külföldre, és látom, hogy ilyen kaliberű énekesből van még harminc millió. Ezek nehéz felismerések, de aztán inspirálóak tudnak lenni, energiát adnak, motiválnak.

Vörös Szilvia

PRAE.HU: Fontos számodra a siker? Mit értesz sikeren?

Sikerként könyvelem el azt az előadást, amelyben egy rezgéssel tud mindenki részt venni, és ez az energia megül a nézőtéren is. Ilyen volt tavaly a Berlioz A trójaiak című operája, amikor Joyce DiDonatóval énekeltem. Az is siker, ha erővel, hanggal kibírok egy évadot, látom, hogy hány szerepet megtanultam. Sokféle siker létezik. Emberként, emberségesen élni is ezt jelenti nekem.

PRAE.HU: Akkor a versenyeredmény, a kritika kisebb súllyal nyom a latba?

A kritikákat elolvasom, szokott foglalkoztatni, mit írnak, de inkább azoknak a véleményét őrzöm, akik őszintén elmondják, mit gondolnak. Nem tagadom, örülök a jó kritikának, de abból nem lehet tanulni.

PRAE.HU: Kit tartasz a fiatal énekesek közül jónak, ígéretesnek?

Nagyon sok tehetség van. A saját osztálytársaimra, Balga Gabriellára, Szemere Zitára, Molnár Ágnesre, Vámosi Katalinra nagyon büszke vagyok, szuper osztályunk volt! És bizonyára még sokan vannak utánam érkező énekesek, akiket már nem ismerek. Akikkel pedig versenyeken vagy a Young Singers Project keretében megismerkedtem, mind nagyon tehetségesek! Sok együttállás következménye, hogy kiből mi lesz. Mindenesetre nagyon inspiráló velük találkozni, és bízom benne, hogy még lesz közös munkánk a színpadon.

PRAE.HU: Mit tapasztalsz, foglalkozik a média kint és Magyarországon a fiatalokkal?

Igen, foglalkoznak velük. Bécsben egészen más hagyománya van a művészek és a közönség viszonyának. Még színpadra se álltam, de az előadás napján már hozták a fényképemet, hogy írjam alá. Itt észben tartják az új tagokat, ami nyilván köszönhető a médiának is. Én is rá szoktam keresni néha, hogy hol említenek egy-egy előadást követően. Sokat foglalkoznak a premierekkel, előadásokkal akár a napilapok kritikáiban is. Az új, friss húst is bemutatják. De akiket manapság szélesebb körben ismernek, favorizálnak, azok mögött hatalmas marketing, ügynökség, pénz van. Sok olyan énekessel is találkozom, akiről jómagam sem hallottam, de ugyanolyan színvonalon és minőségben énekel, mint az ismert személyiségek (ha nem jobban), csak mögöttük nincs marketing, így a széles tömeghez nem jut el a nevük. Ettől még kapnak lehetőséget nagy színházakban, csak a komolyzene-rajongók nem hallanak róluk, mert nem őket látják a címlapokon.

PRAE.HU: Neked van ügynökséged?

Van, szintén az olasz mesterkurzus óta. Ez először rettentő idegen volt nekem, de be kellett látnom, hogy szükséges, mert magánemberként, énekesként színházak, zenekarok nem állnának velem szóba. Azért kell az ügynökség, mert az adja a garanciát, hogy akivel ő dolgozik, és akivel az adott színház szerződik, a színháznak megfelelő lesz, minőségi munkát ígér.

PRAE.HU: A Staatsoperen kívül máshol énekelsz?

Nem igazán, és nem is nagyon lehet. Az egy-két külső fellépésem azért valósult meg, mert már a Staatsoper előtt megvolt a szerződésem. Így játszottam Laurát a Giocondában Brüsszelben, énekeltem Juditot a Kékszakállúban Helsinkiben. Egy tavalyi Dvořák Stabat materre pedig itt Ausztriában engedett el az Opera, szerencsére épp kevesebb dolgom akadt az évad azon időszakában, de alapvetően nem jellemző, hogy máshol is hagyják énekelni a társulati tagokat. Szerintem ez részben érthető a részükről, hiszen ekkora hajtás mellett se lelkileg, se hangilag nem lehetne bírni a további fellépéseket. Ugyanakkor előfordult már jó néhány esetben sírás vagy vita is egy-egy nagy lehetőség keresztbe húzása miatt.

PRAE.HU: A Kékszakállú óriási élmény lehetett…

Ezt is az ügynököm szervezte le, de ez is Evamaria Wieser ajánlásával történt. Máig követi, olykor egyengeti utamat. A Kékszakállú hatalmas lépés volt az életemben. Még Medveczky Ádámmal tanultam a Zeneakadémián, és eldöntöttem, hogy 30 éves korom előtt nem éneklem. Ezt be is tartottam, több felkérést visszautasítottam, és soha nem bántam meg: valahogy minden visszautasításból más, újabb felkérés lett. Most viszont úgy éreztem, itt az idő, illetve utánaszámoltam, és az jött ki, hogy a fogadalmam szerint 2020-ban már elénekelhetem. (Nevet.) Úgy érzem, ért a hangom, tapasztaltabb lettem, ami elengedhetetlen ehhez a szerephez. Szokták mondani, hogy a pályakezdőket, huszonéveseket a frissesség viszi, az idősebbeket pedig a tapasztalat. Szerintem Judit szerepét nem lehet csupán frissességből megoldani. Ennél fontosabb a tapasztalat, ezért nagyon örülök, hogy vártam vele. Természetesen még most is ott van a tojáshéj a fenekemen, de hat év színpadi múlttal és némi személyes élettapasztalattal biztosan tudom, hogy más született meg, mint ami három-négy évvel ezelőtt született volna. Partnerem Mika Kares finn basszus volt, Susanna Mälkki vezényelt. A Helsinki Philharmonic Orchestra és a karmester is remek volt, ő szorgalmazta ezt a darabot a zenekar műsorába. Remélem, hogy még sokáig elkísér Judit alakja.

PRAE.HU: Bár biztos nem úgy sülnek el, ahogy tervezed, hanem jobban, azért megkérdezem, mik a terveid, céljaid.

Régebben nem tudtam volna erre mit mondani. Most már a nagy Verdi-mezzószerepekre, Ebolira, Amnerisre, a Requiem szólójára szívesen gondolok. Többnyire várva, nem hitetlenkedve. De aztán mindig azok lettek életem nagy élményei, mérföldkövei, amikre nem is gondoltam, biztos most is így lesz. Célom, hogy magamban megerősödve tudjam azt az utat bejárni, ami ki volt jelölve. „Neked majd külföldi nagyszínpadok kellenek” – mondták sokszor. Én csak azt szeretném, ha ennek így kell lennie, akkor legyen ehhez elég bátorságom és hitem.

Fotó: Raffay Zsófia, Michael Pöhn

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Vörös Szilvia belátása, hogy legyen ügynöksége, mert magánemberként, énekesként színházak, zenekarok nem állnak szóba az emberrel. Az ügynökség továbbá garancia arra, hogy akivel dolgozik, anank a munkája minőségi lesz.

 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Mátrai Diána Eszter --

Budapesten születtem, itt végeztem angol, magyar és színházi dramaturg szakot. 2008 óta vezetem a prae.hu színházi rovatát. Szeretem Mozartot, Shakespeare-t, a somlói galuskát és a világbékét. S hogy magamról is mondjak pár szót: távol áll tőlem az önirónia.


További írások a rovatból

Az Eötvös Péter Alapítvány további három évre nyert támogatást nemzetközi mentorprogramja folytatására. A 2021-es kiírás már elérhető az alapítvány honlapjáról
Claudio Monteverdi: Poppea megkoronázása
Dirty Honey: Dirty Honey EP (2019)
Fejérvári Zoltán Bach estjének visszajátszása

Más művészeti ágakról

Chrétien de Troyes Lancelot című regényének bemutatója
irodalom

Közösség az immunitáson túl Közösség az immunitáson túl
Roberto Esposito társadalomfilozófiája és az emberi biztonsági rendszer megnyitása
Interjú Hód Adrienn koreográfussal táncosok lehetőségeiről, egyéni utakról és koprodukciókról
art&design

A hely és a tárgy szimfóniája A hely és a tárgy szimfóniája
Élménybeszámoló a Kiscelli Múzeum „Ragyogj!” című kiállításáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés