bezár
 

színház

2020. 05. 24.
Az énekes katalizátor
Interjú Rab Gyula tenor énekművésszel az énektanulmányok adta lehetőségekről, szerepeiről, hatásról és sikerről
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Rab Gyula tenor énekművész, Szeged, Budapest, Firenze, Anglia és Zürich után, ahol tanulmányait végezte, most Münchenben énekel, legfőképpen nagy Mozart-szerepeket. Számára az a legfontosabb, hogy minden nap kicsit jobb legyen, mint az azt megelőzőn. Nem gondolja, hogy ő éri el a hatást, ő csupán hozzásegíti a közönséget, hogy a zene hathasson rá.

PRAE.HU: Tanulmányaid és pályád során sok ezer kilométert bejártál. Épp Münchenben vagy szerződéssel. Hogyan jutottál ide?

Szkéné színház

Haladjunk visszafelé az időben! Két éve társulati tag vagyok a müncheni Gärtnerplatztheaterben, és itt leszek jövőre is, meghosszabbítottuk a szerződést. Itt én viszem a Mozart-vonalat, énekeltem már Taminót, Ferrandót, Don Ottaviót, vagyis a nagy lírai tenor szerepeket. Korábban Zürichben voltam operastúdiós, az is egy nagy állomás volt az életemben, talán a legnagyobb. Előtte pedig a londoni Royal College of Musicban egy kétéves operaképzést végeztem el. Ezt a budapesti Zeneakadémia előzte meg, és folytattam tanulmányokat fél évig Firenzében is. De Szegeden kezdtem egyetemre járni. Tehát van ebben egy nagy ív, valóban sok ezer kilométerrel. Gyerekkori vágyam volt, hogy külföldön tanuljak. Mindig érdekeltek más kultúrák, más nyelvek. Minden tanulmány, tapasztalat segít a színpadon, a szereptanulásban hasznosítható. Úgy érzem, minden állomás rengeteget adott hozzá az eddigi életemhez és művészi fejlődésemhez.

PRAE.HU: Fontosnak tartod a szakmátokban az intézményes képzést?

Mindenképpen. Nagyon fontos, hogy meglegyenek a lépcsőfokok az éneklésben. Nem lesz az ember rögtön világsztár, rengeteg munka kell ehhez. Persze vannak őstehetségek, akik úgy születnek, én nem vagyok az. Ezeket az intézményeket kijárni segít a fejlődésben, és magabiztosságot ad. Úgy is van kitalálva: bachelor, master, operaiskola, fiatal művészeknek szóló programok, ami után bekerül az ember egy társulatba, ez szintén nagyon fontos. Nekem célom volt, hogy egy németországi színház társulati tagja legyek, hogy lássam, hogyan működik. Operastúdiósként is már szinte társulati tag az ember, de akkor még kis szerepeket énekel, és nézi, hogyan csinálják a nagyok. Most meg én énekelhetem a főszerepeket.

PRAE.HU: Amilyen lépcsőfokokat felsoroltál, elég külföldspecifikusnak tűnik.

Régen Magyarországon is volt operastúdió. De most már társulat sincs. Németország viszont híres arról, hogy nagyon erős társulatok vannak. Az idősebb, tapasztaltabb művészektől a fiatalabb, pályakezdők nagyon sokat tudnak tanulni. Mindig ez volt az élet rendje. Társulatban sokkal erősebb műhelymunka folyik, és a pályakezdőknek jót tesz, hogy megvan, aki segít a repertoárjuk felépítésében.

PRAE.HU: Van, aki segít Neked, tudsz fordulni valakihez a repertoárépítésben, felkérés elfogadásában, visszautasításában?

Persze. Fontos, hogy a régi mentoraimmal kapcsolatban vagyok, és ápolom a tanár-diák viszonyt, ami mára többnyire barátsággá változott. Zürichben, Magyarországon, Angliában, Münchenben is van, akit fel tudok hívni. A társulati lét abban is segít, hogy nem kell elvállalni mindent. Aki szabadúszó, és például családot is el kell tartania, annak viszont muszáj mindent elvállalnia.

PRAE.HU: Milyen fontos mérföldkő, illetve tanár van még az életedben?

Sok mindenkitől tanultam, és sokakhoz visszajárok, akikről tudom, hogy bizonyos repertoárban, nyelvben, stílusban sokat tudnak segíteni. Meg kell kérdezni másokat, hogy mit gondolnak az adott darabról, technikáról. Marton Évát mindenképp ki kell emelnem, akihez másfél évet jártam az operaszakon. Heti kétszer neki énekelni az énekórán – úgy gondoltam, ha erre képes vagyok, akkor utána bárki elé ki fogok merni állni. Igaz, akkor még nagyon fiatal voltam, a húszas éveim elején jártam, a tenor hang pedig később érik. Mivel az énekesnek a saját teste a hangszere, hiába vannak a legjobb tanárai, bizonyos dolgok csak idővel érnek be, amikor a test kész rá.

PRAE.HU: Te kivártad, míg a tested megérik? Türelmes voltál?

Nem voltam mindig türelmes, viszont úgy gondolom, hogy eddig jó döntéseket hoztam. Óvatosan kezdtem el szerepeket vállalni. Ha olyat ajánlottak, amiről úgy gondoltam, hogy nem vagyok rá kész, akkor azt nem vállaltam el. Ezzel most is így vagyok, mert sajnos sok olyan tenort láttam már, akik tehetségesek, sok potenciállal, gyönyörű hanggal, jó kiállással rendelkeztek, és öt év alatt tönkrementek.

PRAE.HU: Mely szerepeket érdemes a pálya elején elvállalni?

Úgy gondolom, hogy az ember kenyere és bástyája Mozart. Ha azt már jól tud az ember énekelni, akkor a további repertoárhoz másképp fog hozzáállni technikailag.

PRAE.HU: De Mozart is nehéz, nem?

Persze, csak nála a zenekari anyag nem olyan vastag, mint Puccininél vagy Verdinél. Semmit se könnyű énekelni, de nem mindegy, hogy milyen matérián kell keresztülmenni a hangnak. A fiatal énekesek sokszor úgy gondolják, hogy „ide nekem az oroszlánt is“. Ez egy darabig működik is, de egy idő után az elfáradt hangszalag fogja jelezni, ha a test nem állt erre készen. Próbálok óvatosan, higgadtan állni a dolgokhoz, és nagyon megfontolni, mi az, amiből tanulhatok, amitől jobb énekes lehetek, mint hogy valamit rosszul vagy erőltetve csináljak meg, aminek így a jövőmre negatív hatása lehetne.

PRAE.HU: Említetted Marton Évát. Van más tanárod, aki ekkora hatással volt rád?

Barbara Hannigant emelném még ki, akivel tavaly óta dolgozom. Az Equilibrium nevű fiatal művészeknek szóló programja keretében tavaly csináltuk meg Stravinsky A kéjenc útja című operáját, amelyben Tom Rakewellt énekeltem, és ezzel turnéztunk Európában. Hannigen énekes, aki karmesterként vett részt a produkciókban, így különleges, ahogy az énekesekhez viszonyul. Linus Fellbom nevű svéd rendező itt, Münchenben rendezte meg a darabot, és a körúton félig-szcenírozott változatban adtuk elő, amiben az volt a kihívás, hogy minden egyes helyszínhez adaptálni kellett a produkciót.

Szintén fontos számomra az a hat hét, amit két éve nyáron – ebben a pillanatban furcsán hangzik – Kínában töltöttem egy másik young artist program keretében. Ott egy pekingi operában énekeltem kínaiul, ami érdekes pontja volt a tanulmányaimnak. Illetve a Gianni Schicchit is előadtuk kint. Ezek a helyszínek kiemelkedően izgalmasak voltak, és a nyelvi, kulturális különbségek sokat adtak.

PRAE.HU: Milyen különbségeket érzékeltél akár hatásmechanizmusbeli szempontból?

Angliában volt egy közönségreakcióval kapcsolatos nagy élményem, ahol két nyarat is énekeltem a glyndebourne-i operafesztivál énekkarában. Britten Billy Buddját adtuk elő. Amikor a Claggartot éneklő énekes meghajolt a végén, nagyon megijedtem, mert az egész közönség búzott, szerintem viszont csodálatosan énekelt. Aztán megtudtam, hogy Angliában így szokás: aki a negatív hőst énekli, azt minél jobban búzzák, annál jobban tetszett a nézőknek. Kínában az opera új műfaj. Amikor koncerteztünk, akkor a Gianni Schicchi volt az első rész, a második pedig kínai dalok és operaáriák. A közönség egész másképp reagált az olasz művekre, mint a saját nemzeti kultúrájuk részére. Szerintem pár éven belül hatalmas operakultúra lesz ott, csomó operaház épül. Persze már most is érdeklődéssel hallgatják az európai operát, de lehet látni, hogy közben sokan a telefonjukat nyomkodják. Az olasz nézők szétverik a házat, ha valami tetszik nekik. Vastaps pedig szerintem csak Magyarországon meg posztszovjet országokban van.

Svájc olyan számomra, mint A Gyűrűk urában a Tündék világa: senki nem érti a nyelvüket, szép helyen laknak, és mindenki gyönyörű. Bárhonnan jössz, olyan, mintha Te lennél köztük a Hobbit. Szinte el se hiszi az ember, hogy mennyire jó, szép és színvonalas az egész. Letaglóztak az ott látott előadások, tökéletesen vannak összerakva, amitől olyan erős hatása lesz, hogy a közönség megőrül. Ott is kifejezik az érzelmeiket.

PRAE.HU: Jobban össze vannak rakva Svájcban, mint Németországban?

Azt nem mondanám. Csak ha valahol ekkora a jólét, mindenre van pénz, akkor mindenből a legjobbat tudják magukhoz hozni. A szólistáik, a vendégművészeik, a zenekaruk mind elsőrangú, ami ritka élményt nyújt.

PRAE.HU: A nézőkön kívül a kritikák is kifejezik az érzelmeket a különböző helyeken? Követed a kritikaírást?

Egy ideig követtem, de most már nem olvasok kritikát. Ha nagyon kíváncsi vagyok egy-egy momentumra, hogy hogy szólt a nézőtéren, és jelen van valaki, akiről tudom, hogy építő és őszinte kritikát fog adni, akkor megkérdezem tőle. De manapság az online felületekre bárki bármit írhat – akár név nélkül. Ha egy köztiszteletben álló személy ír véleményt, akiről tudni lehet, hogy előtanulmányai vannak, ért hozzá, azzal nincs bajom. Viszont ha valaki csak úgy írogat, és kritikusnak nevezi magát, arról nem gondolom, hogy figyelembe kéne vennem.

PRAE.HU: Ez külföldön is így van?

Úgy érzékelem, hogy ez Magyarországon nagyobb probléma. Tisztelet a kivételnek, ott kihalt a kritikusi szakma. De amit a The Guardian vagy a BBC ír, az fontos és hasznos az énekes számára is. Viszont a kritikákkal kapcsolatban például visszatetszőnek gondolom, ha az énekesek saját magukról osztják meg a Facebookon, mert nyilván csak a pozitívat teszik ki...

PRAE:HU: Ha már szóba hoztad a Facebookot, fontos marketingfelületnek tartod akár a magad promotálása céljából? Fontos a marketing a szakmai életedben?

Nekem van Instagram- és Facebook-profilom, sőt Angliában a Twitter a menő, így amíg ott voltam, addig azt is használtam. De fontos tudni, hogy attól nem lesz az ember jobb művész, hogy sok követője van a közösségi médiában. Olyan énekesek is vannak, akik alig énekelnek, de rengeteg követőjük van, és fordítva. Jonas Kaufmannt valószínűleg nem követik annyian, mint egy menő fitneszedzőt vagy celebet. Vagyis a mi szakmánkban a siker vagy a teljesítmény nem mérhető össze a követők számával. Nálunk egyszerűen adott pillanatban nagyon jól kell teljesíteni. Zenélünk, kulturálisan hatunk a nézőkre, és öröm, ha ez jól sikerül.

PRAE.HU: Mi a siker a számodra? Fontos neked?

Régebben szerettem volna híres lenni, azt hittem, az a siker. Vagy nagyon gazdag akartam lenni, voltak álmaim, hogy hol akarok énekelni. De mostanra a célom az lett, hogy minden nap kicsivel jobb legyek, mint az azt megelőzőn. Ha az ember mindig álmokat kerget, annak sose lehet a végére érni. De ha lépcsőről lépcsőre haladunk, és arra koncentrálunk, hogy jobbak legyünk, mint előző nap, akkor jó irányba fogunk haladni.

PRAE.HU: Tudod tartani? Jobb vagy minden nap?

Muszáj! Énekesként, emberként, egészségben, sportban – mindig másban. Úgy érzem, ehhez jó helyen vagyok Münchenben, szakmailag is jól érzem magam a bőrömben. Olyan szerepeket éneklek, amelyek kihívások is, és haladást is jelentenek az úton.

PRAE.HU: Amikor énekled az opera- vagy akár oratóriumszerepeket, akkor fontos számodra a hatás? Szeretnél hatni?

Az énekes katalizátor, amin keresztül megy a zene. Ha hagyom, hogy ez megtörténjen a legjobb tudásom szerint, akkor az jó hatással lesz a közönségre. De nem hiszek abban, hogy úgy kell kiállni, hogy „én vagyok a legfontosabb, én hatok a közönségre”. Inkább a zene hasson rajtam keresztül! Amikor egy öntelt zenész vagy énekes próbálja magát ráerőltetni a közönségre, a zene elveszik. Tavaly például nagyon élveztem, amikor a János-passió Evangélistáját énekeltem a Danubia Zenekarral és a Kodály Énekkarral. Jobban, mintha az áriákat kellett volna énekelnem. Az Evangélista szerepét úgy írta meg Bach, hogy ott az énekesnek tényleg csak el kell mesélnie a történetet, nem kell hozzátennie semmit. Technikailag persze nem könnyű, de a hatás nem én vagyok, hanem a zene, a történet, a vallás, a nyelv. Ez csak akkor lehet hatással a közönségre, ha megpróbálom a legjobb tudásom szerint átadni.

PRAE.HU: De ez olyan, mintha azt mondanád, hogy mindegy, Te énekled-e az Evangélistát, vagy valaki más. Nem túl szerény, amit mondasz? Elvileg benne van a Te tudásod, személyiséged, frazeálásod, hangsúlyaid – vagyis végső soron a Te értelmezésed a hatásban.

Amikor nagyon hatásokat keresünk, akkor szerintem a zene sérül. Ettől még tisztában kell lenni a saját tudásunkkal. Az adottság, amit művelni kell, az más. De nem szoktam arra gondolni, hogy én lennék a legfontosabb az egészben. Nem bírom, amikor a művészek pojácáskodnak. Annak örülök, ha a közönség számára átmegy az üzenet. Ez a legfontosabb.

PRAE.HU: Látsz nálad fiatalabb, ígéretes tehetséges kezdőket?

Igen. Az egyik Kissjudit Anna, akivel pár éve énekeltem egy Cesti-operában, Baráth Emőkével a főszerepben. Látszik, hogy szépen alakul a karrierje, remélem, sokra fogja vinni külföldön is.

PRAE.HU: Foglalkozik a média a fiatalokkal?

Egyáltalán nem. Legfeljebb amikor már elértek valamit. Pedig nagyszerű lenne, ha a média meglátná bennük is azt a lehetőséget, hogy általuk is terjeszteni lehetne az ország jó hírét. Ezzel valahogy sose foglalkoznak.

PRAE.HU: Van valami konkrét kitűzött célod?

Azonkívül, hogy minden nap kicsivel jobb legyek, olyan jó énekes szeretnék lenni, hogy egyszer majd hitelesen át tudjam adni a tudásomat egy új generációnak. Egyszer talán, ha már a világ rengeteg különböző színpadán állhattam, akkor szeretnék tanítani. De ez csak akkor lesz hiteles, ha már sok minden van a hátam mögött.

 

Fotó:Bársony Bence

 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Rab Gyula tapasztalata, miszerint eleinte óvatosan kell szerepeket vállalni, hogy ne menjen tönkre az ember hangja idő előtt. Az iskola is a fokozatos haladást segíti, illetve a társulati lét is azt teszi lehetővé, hogy ne kelljen elvállalni mindent.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Mátrai Diána Eszter --

Budapesten születtem, itt végeztem angol, magyar és színházi dramaturg szakot. 2008 óta vezetem a prae.hu színházi rovatát. Szeretem Mozartot, Shakespeare-t, a somlói galuskát és a világbékét. S hogy magamról is mondjak pár szót: távol áll tőlem az önirónia.


További írások a rovatból

A Trojka Színházi Társulás Dekameron2020 című színházi kísérletéről
Színház a karanténból – Kincses sziget a londoni National Theatre-ből
Interjú Rab Gyula tenor énekművésszel az énektanulmányok adta lehetőségekről, szerepeiről, hatásról és sikerről
színház

Színház a koronav kezdetén (1) Színház a koronav kezdetén (1)
Dream Team, Cie Two in One, Civil Negyed*

Más művészeti ágakról

art&design

Otthonka most Otthonka most
Urai Dorottya előszója Herbert Anikó aka Haniko kollázskötetéhez
gyerek

Különleges videós produkció készült a rendszerváltásról
A Faktor Terminál produkciója a Tilos az Á Könyvek kötete alapján
Louis-Julien Petit: A láthatatlanok


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés