bezár
 

art&design

2020. 06. 07.
Másfajta magyar vagyok, mióta elmentem
Interjú Ősz Gábor képzőművésszel a holland kortárs képzőművészeti életről, a műgyűjtőkről és a holland-magyar intézményi különbségekről
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Ősz Gábor több mint 25 évet élt Amszterdamban, kép- és videóinstallációit New Yorkban és Európa számos városában láthatta a közönség. A holland művészeti életről beszélgettünk vele, és annak a lehetőségeiről, hogyan lehetne új párbeszédeket kezdeményezni a magyar képzőművészeten belül.

PRAE.HU: Festő szakon végeztél a Képzőművészeti Egyetemen, majd a posztgraduális tanulmányaid miatt Hollandiába költöztél, ezért mindkét ország művészeti képzéséről vannak tapasztalataid. Beszélnél ezek különbségeiről? Miért Hollandia mellett döntöttél annak idején?

Ez véletlen volt, kerülhettem volna máshova is. Akkor még nem tudtam sokat erről az országról. A Németalföld festészete diplomatételem volt, és Hollandia ezen korszaka mindig is kutatási és inspirációs terület maradt számomra.

A holland diploma utáni képzés teljesen más keretek között zajlott, mint idehaza és ismeretlen volt a független posztgraduális intézmény gyakorlata is. Nem tanáraink voltak, hanem egy művészekből álló, úgynevezett tanácsadó testülettel (advisory board) konzultáltunk rendszeresen. Mindenkinek volt saját műterme, ahol szabadon dolgozhatott a témáján. Jól felszerelt műhelyekhez is kaptunk hozzáférést a különféle részfeladatok elvégzéséhez. Stúdiók, asztalosműhelyek, vágó- és nyomtatóműhelyek, sötétkamrák álltak a rendelkezésünkre, és azt csinálhattunk, amihez csak kedvünk támadt, minden támogatást megkaptunk ehhez. Továbbá járt lakás és ösztöndíj, külön a megélhetéshez és külön a munkához is. Tehát luxusállapot volt, de ez éppen úgy tud inspiráló lenni, akárcsak sokkoló, és a várt aktivitás könnyen válhat passzivitássá is. Akkor harmadmagammal képviseltük a magyarokat, ami azóta is egyedülálló szituáció. Később, a 2008-as válság megroggyantotta az intézmény anyagi helyzetét, közel került a megszűnéshez.

A 90-es években hatvan fővel indultunk, egyenlő nemi eloszlásban, és a fele volt holland, a többiek külföldről jöttek. Egy minisztériumi rendelet meghatározta a szabályos eloszlásokat, melyet a különböző intézményeknek kötelező volt betartaniuk. Amikor még a Kisképzőbe jártam, akkor úgy állt a helyzet, hogy a tanulók között sokkal több volt a fiú, mint a lány. Most meg azt hallani, hogy alig van közöttük fiú. Sőt, a magyarországi művészeti egyetemeken is hasonló a helyzet. Ezt az elnőiesedést a szakma más területén is tapasztalom, hiszen a korábbi évtizedekkel ellentétben, a kurátorok és művészettörténészek jelentős százaléka is nő. Azt lehet mondani, hogy a képzőművészet gyakorlatilag női pálya lett. A Rijksakademie létszáma mára a felére csökkent, anyagi és szerkezeti feltételei is megváltoztak, jó néhány műhely meg is szűnt, vagy, bár még funkcionál, de közel sem olyan elképzelhetetlen jól, mint amilyen volt. Akkoriban csodának hatott, főleg egy kelet-európai ország szemléletével, ami, lássuk be, olyan volt akkor, mintha egy Banánköztársaságból érkeztél volna.

De el tudnál képzelni egy magyar oktatási intézményt, amelynek oktatói 80%-ban, míg tanulói 50%-ban külföldiek?

PRAE.HU: Megmaradt a kapcsolat a kinti egyetemmel?

Az alumni program keretében

mindig kaptam meghívókat az év végén megrendezett hallgatói kiállításra, ami egy-két héttel a kurzuszárás előtt szokott lenni. A szakmai fórumok, galériák és intézmények képviselői mellett minden volt diák is lehetőséget kap arra, hogy a hivatalos megnyitó előtti napokban megnézhessék a műveket. Ott nagyon sokan kíváncsiak erre,

meg általában a kiállításokra. Tehát a látogatószámok igen magasak, mert az embereket érdekli a képzőművészet. Magyarországon ennek pont az ellenkezőjét érzékelem. A magyar közönség figyelme bizonyára más kulturális terület felé irányul, mert a képzőművészettel elég mostohán bánik. Hollandiában

rendszeresen nyomon követik a nézőszám-adatokat, az intézmények pedig versenyeznek egymással a magasabb látogatottságért. Ezek az adatok Magyarországon is publikusak, de néhány szakértőn kívül senkit sem érdekel. Ellenben Hollandiában a bejövő adatokat összegyűjtik, kategorizálják és kiértékelik. Ezek alapján következtetnek arra is, hogy az adott intézmény vagy galéria vezetése jó irányba halad-e. Főként a kortárs intézmények esetében nehezebb ügy ez,

ahol ezek az adatok különösen hasznos segítségnek bizonyulnak – szemben a klasszikusokkal, mert például egy Picasso-kiállítás mindig nagy érdeklődésre tarthat számot. Tudtommal a magyarországi adatok nem szisztematikusan részei a rendszernek, és messzemenő következtetéseket sem vonnak le belőlük.

PRAE.HU: A kinti művészeti életben való aktív részvételhez fontos vagy szükséges a művészeti képzés? Van ilyen elvárás az alkotók felé?

Nem, szerintem ez sehol sem igazán fontos. Viszont abból a szempontból szerencsés, ha van, hogy az ember a szakmai és kollegiális kapcsolatokat ezekben az intézményekben szerzik meg első lépésként. Gyorsabb a haladás és a fejlődési lehetőség, mert sokkal több minden hat a gondolkodásmódra. Persze egyedül is meg lehet csinálni, csak úgy nehezebb. Természetesen vannak olyan részei is ennek a szakmának, melyek nem taníthatók, de amelyek igen, azokat hasznos egyetemen elsajátítani. Mostanában külsősként beszélgetek egy MA program hallgatóival, és azt tapasztalom, igen is fontos, hogy húsz évesen feladatokat kapjon az ember, hogy átpasszírozza magát rajtuk, mert a csinálás gyakorlata vezetheti rá saját világa megértésére.

Az irányított feladatok ebben tudnak segíteni.

PRAE.HU: Ha visszatekintesz az azóta eltelt évtizedekre, vannak köztük kiemelhető projektek, kiállítások, események, melyekről úgy érzed, hogy fordulópontot jelentettek a művészeti karrieredben?

Azt hiszem, nem tudnék egyet sem kiemelni. Minden apró lépés egy másikat követett, egyik következett a másikból. Az embernek mindig új ötletei vannak, melyekben mások a kihívások, más dolgokra kell koncentrálni, szóval mindig az adott feladat a lényeges.

PRAE.HU: Mit jelent számodra a siker?

Alapvetően a siker az, hogy ha abból élsz, amit csinálsz. Ezt nevezik az élsportban profinak. Magyarországon elsősorban azt jelenti a siker, hogy ha eszébe jutok embereknek, de ennek nincs anyagi természetű vonzata. Fiatalon az ember még mindent elvállal, szinte ingyen, csak hogy tapasztalatokra tegyen szert. Pedig huszonöt évesen is ugyanolyan igényei lehetnek, mint 40 évesen, vagyis ugyanúgy lehet műterme, ugyanúgy kell dolgoznia, és ugyanúgy költségei is vannak, tehát ilyen szempontból semmivel sincs könnyebb helyzetben. Külföldön ilyen tapasztalataim nem voltak. Minden korosztályt egyenrangúként kezelnek. Nyilván az is egy lényeges adalék, hogy Magyarországon jóval kevesebb pénz van a művészetben, akár állami, akár intézményi, akár a magánszektorban. A galeristák azt szokták mondani, hogy a gyűjtőket egy kézen meg lehet számolni, és ezért nagy a küzdelem értük. Vannak azért reménykeltő kezdeményezések a fiatalabb gyűjtő nemzedék részéről, de ez még nem jelentős. Az ösztöndíjrendszerben is kellene még néhány lehetőség, például a kor nélküli támogatások területén.

PRAE.HU: Magyarországhoz képest Hollandiában milyen a műtárgykereskedelem?  Sok a gyűjtő?

Kevesebben vannak, mint mondjuk Párizsban, vagy Londonban, de magángyűjtői szempontból minden ország más. Hollandiában kétségkívül létezik műgyűjtői réteg.  Magyarországnak csak az elmúlt 30 évben volt esélye, hogy ezt kialakítsa, úgyhogy nem csoda, hogy még csak ezen a szinten tartunk. Az említett országokban

a műgyűjtés egy töretlen folyamat része, ami természetszerűleg képezte a kultúra részét. Ezeknek a jelentős gyűjteményeknek a létrejöttét pedig klasszikus módon mindig a felső középosztály vagy az arisztokrácia kezdeményezte. Magyarországon nem volt, aki ezeket a hagyományokat folytassa a háború után, de valljuk meg őszintén, már a háború előtt sem volt jelentős az akkori kortárs gyűjtés, és nem volt egy Sergei Shchukinunk vagy egy Gertrud Steinünk. Nem volt olyan társadalmi réteg, ami vagyonával hatalmas gyűjteményeket akart volna itt létrehozni. A híres Hatvanyi gyűjtemény, ami eltűnt az orosz sztyeppéken, szintén klasszikus reneszánsz és barokk művekből állt. Ezért tátong itt egy űr,

ami napjainkban is érezteti a hatását. Most csak az jut eszembe, amikor Gustav Maler mint a Magyar Operaház második igazgatója egyik levelében arról panaszkodik, hogy milyen lehetetlen feladat Magyarországon egy korszerű zenei intézmény vezetése, mert ebben a hagyománytisztelő és magyar múltba ragadt szemléletnek nincs igénye az internacionális kortárs törekvésekre.

PRAE.HU: Beszéljünk részletesebben a holland művészeti életről, annak intézményi oldaláról. Hogy működik a galériarendszer? Mennyire vesz részt a galéria a művészeti karrierépítésben? Illetve milyen különbségeket látsz a magyarországi viszonyokhoz képest?

Az a helyzet, hogy a galériák helyzete és a karrierépítés nem a szakterületem, és bár a munkámhoz kapcsolódnak, nincsenek olyan információim vagy általános adataim a holland helyzetről, amelyek nem lennének nyilvánosak. Miközben Hollandiában mindig is voltak nemzetközi művészek, ismert nevek, akik emelik az ország kortárs megítélését, azon nem változtatnak, hogy kis ország marad. Biztos, hogy egyik országban sem egyszerű a galériák helyzete, nem hiszem, hogy gyakori lenne az olyan galéria, amelyik csak az eladásából él. Bár tudok olyan galériát Amszterdamban, amelyiknek van galériája New Yorkban is, de ez a fehér holló kategóriája arrafelé is. Hollandia sem az a hely, ahonnan a nagynevű galériák származnak a világ több pontján is működő kiállítóhellyel. A művész és galéria közötti viszony kiépítése mindig egyéni elbíráláson múlik, figyelembe véve az adott alkotói műfajt és annak költségességét. A nemzetközileg ismert művészek inkább intézményi szinten láthatók Amszterdamban is. Ami még fontos, hogy

a posztgraduális intézmények, melyekből három is van Hollandiában: Jan van Eyk, De Ateliers és a Rijksakademie által oda kerülő külföldi művészek ideig-óráig ott ragadnak és holland galériákkal dolgoznak. Ettől a szcéna teljesen nemzetközi.

PRAE.HU: Te hány galériával dolgozol?

Jelenleg hárommal. A fő tapasztalat az, hogy egy művész az intézményi kiállításai alapján értékelődik fel. Az egyéni kiállítások fontosabbak, mint a csoportosak. Ezt algoritmusok figyelik, és eszerint osztályozzák a művészeket. Például a legismertebb ilyen weboldal az artfacts.net. Itt alkotók és intézmények egyaránt kategóriák alapján kerülnek besorolásra. Persze ez felveti az örök kérdést, hogy van-e mércéje a művészetnek. Nyilván nem mindegy, hogy valaki a kazincbarcikai művelődési házban állít ki vagy a Ludwig Múzeumban, mert annak más a súlyozása. Ezek alapján jönnek össze azok a pontszámok, amelyeket a művész magával visz. Táblázatokban mozognak a művészek. Hol le, hol fel.

PRAE.HU: Ez segítség lehet abban is, hogy az alkotó saját magát is pozícionálja a műtárgypiacon.

Valóban, de ha őszinték akarunk lenni, akkor azt is mondhatnánk, hogy ez nem képes meghatározni egy műnek vagy egy művésznek a valódi értékét. A személyes pozicionálással is óvatosan bánnék.

Lehet valaki nagyon jó, viszont nem sikeres. Ez az értékelés abból az alapvetésből indul ki, hogy ha valaki nem népszerű, akkor nem is jó. Ez összecseng azzal a duchampi mondattal, hogy ha valaki a dzsungelben él, és ott zseniális műveket készít, de a kutya sem ismeri, akkor azt nem lehet a művészek kategóriájába sorolni. Hiszen a művésznek kell, hogy kapcsolata legyen a közönséggel. De hogy kinek és hol milyen árat szabnak, az összetett dolog, és sok évi munka következménye.

PRAE.HU: Amiben sokat segíthet a média. Mi a tapasztalatod, hogyan foglalkozik a kinti média a képzőművészettel, és hogyan a hazai? Figyelemmel kíséred a rólad megjelent cikkeket?

Igen, ilyen szempontból a napilapoknak is fontos szerepük van, és nagyon színvonalas ezeknek a kulturális rovata. Ha megjelenik egy kiállításról egy cikk, az kétszeresére, háromszorosára növelheti a látogatók számát. Az emberek olvassák, és aktívak és kíváncsiak is egyben. Természetesen követem a saját kiállításaimról megjelent sajtóanyagot is, mert fontos számomra, és be tudom építeni a szakmai életrajzomba is. Viszont úgy, hogy 25 évet éltem külföldön, nem nagyon követtem a magyar sajtót és a változó eseményeket sem. Ismerem a szakmai lapokat, de nem nagyon figyelem őket, az online újságírás itt fontos szerepet tölt be, olyat, aminek nincs is nyomtatott formája.

PRAE.HU: Látszik egyébként Magyarország Hollandiából?

Nem, de szerintem Hollandia sem látszik Magyarországról. Természetesen, ha valaki a régiókkal foglalkozik behatóbban, akkor nyilvánvalóan előkerülnek a nevek. A holland művészetben is találunk nemzetközi sztárokat, de még sem annyit, mint mondjuk Belgiumban. Ezek a nevek emelik az ország ázsióját. Ehhez az szükséges, hogy ne csak aktuálisan, hanem az elmúlt fél-egy évszázadban folyamatosan tudjon minden generációból kitermelni olyan alkotókat, akik megállják a helyüket a nemzetközi porondon. Vagy tudjanak valamifajta érdeklődést magukra vonni. Ehhez természetesen hozzátartozik az is, hogy kellenek a klasszikus óriások, akikkel Magyarország nem nagyon rendelkezik. Nekünk nem volt Rembrandtunk, Van Goghunk vagy Mondrianunk. Kiegészítve ezt azzal, amit már korábban is említettem, hogy

Magyarországon a képzőművészet minden periódusban mostoha állapotban volt, összehasonlítva mondjuk a zenével. Azért ezen a területen termeltünk ki világsztárokat, és ez jelentősen befolyásolja azt is, ahogyan a magyarok kezelik a zene helyzetét. Míg Hollandiában jó néhány magyar író nevét ismerik, addig egyetlen képzőművészt sem.

PRAE.HU: Most mi foglalkoztatja a kortárs holland művészeket? Vannak olyan témák, melyek kiemelt hangsúlyt kapnak? Van esetleg egybeesés vagy átjárás a magyarországi témákkal?

Mindig vannak aktualitások, mostanában leginkább a környezettudatos életmód, a környezetszennyezési problémák, a klímaváltozás kap talán nagyobb fókuszt. Hollandia volt az első, ahol hallottam biokurátorról. Hogy pontosan mit takar ez a fogalom, én sem tudom, de gondolom, radikálisabban foglalkozik ezzel a gondolatcsoporttal. Az ideológiai áramlatokat sem figyelem igazán itthon, de ha tenném, sem biztos, hogy naprakész keresztmetszetem lenne erről. Meghagyom az elméleti szakemberekre a tendenciák változásainak kielemzését, az én személyes benyomásaim mindig csak békaperspektívák.

A kinti fiatalok nagyon sokat utaznak.

Hollandia földrajzi fekvése nagyon szerencsés, mert viszonylag közel, 500-600 km-es körben minden nagyobb múzeum megtalálható. Kivéve Madrid és Róma, de ezeken kívül gyakorlatilag az összes német, belga, angol, francia terület gyorsan elérhető. Így a holland témák szorosan kapcsolódnak az európai tendenciákhoz.

PRAE.HU: Gondolom, neked is fontos ez a nemzetközi megmutatkozás, jelenlét.

Természetesen, egy jó kiállításért én is autóba ülök, vagy vonatra szállok. 3 óra alatt ott vagyok bárhol, ez összehasonlíthatatlan előny az otthoni viszonyokhoz képest. Az előző gondolatmenetemet folytatva

a fiatalokkal kapcsolatban az is elmondható, hogy ők nagyon nyitottak. Ha hallanak egy kortárs művészről egy órán, akkor semmi sem gátolja meg őket abban, hogy meg is keressék, sőt, hogy asszisztensi munkára jelentkezzenek nála, hogy ilyen módon is tanulhassanak.

Ez nagyon jellemző, még olyanról is tudok, hogy egy holland fiatal egy magyar művészt keresett meg ezért.

PRAE.HU: Most hogyan működik benned a művészidentitás? Magyar vagy holland alkotó vagy?

Az kétségtelen, hogy

másfajta magyar vagyok, mióta elmentem. Rendelkezem egy olyan képességgel, amivel az itt élők nem rendelkeznek, ez pedig az, hogy kívülről tudom látni a dolgok működését.

Sok minden változott, sajnos nemcsak a kulturális színtéren, hanem a belpolitikában is érződik ez. Kétségbeesett klausztrofób hangulat jellemez minden területet. Nagyon kicsi a nemzetközi fluktuáció, nagyon kevés az olyan kiállítás, amelyre sok fiatal vagy középgenerációs külföldi művészt hívnának meg, akár a régióból is. A galériák leginkább magyar művészekkel foglalkoznak, itt a piac is kicsi ahhoz, hogy eltartson idegen művészeket. Ebből aztán létrejön egy melegágy, amiben mindenki ücsörög egy kicsit. Kollégák vándorolnak a kollégák kiállításaira egyik intézményből vagy galériából a másikba, a szcéna gyakorlatilag ugyanaz, mindenki ismer mindenkit, miközben nem történnek átmenetek. Ez annak a következménye, hogy

egész egyszerűen kevés a külföldi.

Azoknak a fiataloknak, akik most itt mocorognak, mind ki kellene menniük külföldre, és a helyüket külföldieknek kellene felváltania, csak így lehetne egy inspiráló, szakmai közeget létrehozni. Akik kimennek tanulni, azok is maradjanak aktív részvevői ennek, hassanak ezekre az újonnan kialakuló párbeszédekre. Én minden fiatalnak csak azt tudnám javasolni, hogy ahelyett, hogy itt ugrik fejest a helyi szcénába, inkább menjen külföldre és szerezzen tapasztalatot, utazzon, ismerkedjen, tanuljon nyelveket.

PRAE.HU: Hollandiát ajánlanád?

Igen. Sőt, a Rijksakademie-t is szívesen ajánlanám, mert ez jelen pillanatban szintén egy érdekes és fontos intézmény, ugyanazért, amit már az elején is említettem: az iskoláknak kint olvasztótégely szerepük van, és hát oda tényleg a világ minden tájáról jönnek az emberek, ettől aztán még érdekesebb az egész. De szerencsére százával vannak ösztöndíjak a világ más tájaira is.

PRAE.HU: Min dolgozol mostanában?

Most egy nagyobb lélegzetű kettős projekten dolgozom, amely a Capa Központban lett volna látható októberben, de jelenleg nem tudom, mi lesz a jövője. Egy belga és egy angol alkotóval közösen dolgoztam külön-külön ezen a projekten, két olyan művésszel, akiknek a munkásságát már régóta ismerem. David Clearbout a kétezres évek elején már kiállított a Műcsarnokban egy csoportos kiállításban, de mégsem lett ismert nálunk. Stevin Pippin pedig még sohasem volt látható Magyarországon. A kiállítás központi témája a fotó vagy technikai kép gyorsan változó helyzete, illetve radikális módosulásai, melyek megkérdőjelezik a médium jövőjét. Konceptuális és filozófiai értelemben is alapvető a médium létezésének és jelenlétének problematikája, amire egy alapvető reakció ez a kiállítás. A jövőben is szeretnék gondolkodni olyan, még kevésbé ismert külföldi művészek együttműködésében, akiket Magyarországon be lehetne mutatni. 

Ezen felül részt vettem volna néhány csoportos kiállításban Amszterdamban és Nantes-ban, de ezeknek a kiállításoknak is kétséges  a jövőjük.

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Ősz Gábor meglátása, miszerint az év végén megrendezett hallgatói kiállítás fontos, sokan kíváncsiak rá, és a nézőszámadatok is fontosak.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Tóth Ditta --


További írások a rovatból

art&design

Talpra magyar avantgarde!* Talpra magyar avantgarde!*
A magyar performansz története 1966–2018 (1): 1920, 1956, Magyar Műhely (1962), Az ebéd (1966)
art&design

Az idő csapdájába zárt festészet Az idő csapdájába zárt festészet
Fehér László kiállítása a Hegyvidék Galériában
art&design

A figura reinkarnációi A figura reinkarnációi
Széljegyzetek a „Figura” című kiállításhoz
art&design

A 76 éve kihűlt világ A 76 éve kihűlt világ
Megemlékezés Farkas Istvánról

Más művészeti ágakról

színház

She’s like a woman She’s like a woman
Elfriede Jelinek: Árnyék (Eurüdiké elmondja)
gyerek

Aminek nincs helye egy könyv kapcsán
A HUBBY állásfoglalása
irodalom

Berendezkedni az örökké tartó bizonytalanságra Berendezkedni az örökké tartó bizonytalanságra
Kertész Erzsi Az átutazó című könyvének bemutatója
Horvát Lili: Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés