bezár
 

gyerek

2020. 06. 21.
Aki a szitakötőt a hernyóval házasítja
Interjú Bakos Barbara illusztrátorral, animátorral nemzetközi lehetőségekről, ügynökségi munkáról, gyerekirodalomról
Tartalom értékelése (4 vélemény alapján):
Bakos Barbara művészcsaládba született, természetes volt számára, hogy mindig és mindenhova rajzolt. A MOME-n animáció szakon végzett, de manapság inkább illusztrátorként tűnik fel a neve a gyerekkönyveken. A diploma megszerzése után külföldre utazott, és egy londoni ügynökséghez került, akikkel azóta is tart az együttműködés. A külföldi tapasztalatokról, a haza gyerekirodalmi illusztrációkról és legkedvesebb munkáiról is mesélt nekünk.

PRAE.HU: Disney Junior, Manó Könyvek, BBC, Oxford University Press – csupán néhány a sok kiadó közül, melyekkel illusztrátorként, animátorként dolgoztál együtt. Számos gyermekkönyv létrejöttében közreműködtél, kortárs költők műveiből készítesz animációt, jelenleg a The Bright Agencynek dolgozol. Mesélj, kérlek, a kezdetekről, s arról, hogy később miként jöttek a nemzetközi lehetőségek. Jelentett-e bármiféle előnyt, hogy művészcsaládból származol?

Születésemtől fogva kreatív művészközeg vett körül, ahol a rajzolás lételememmé vált. Számomra természetes volt, hogy mindenre rajzoltam, a faltól kezdve a tévéig, néhány fotó meg is örökíti, ahogy a macisajtot kiscica formában kenem a tévére. Kisgyerekkorom óta részt vettem rajzversenyeken. Apukám, Bakos Tamás volt az első mentorom, aki képzőművész, és az ELTE-n tanszékvezetőként dolgozott. Anyukám, Baár Tünde rajztanár, nagypapám textilművész, öcsém pedig a MOME-ra jár és filmes körökben mozog. Én a Kisképzőben kezdtem a művészeti tanulmányaimat, ahol Kiss Zoltán, Keller Katalin és Budavári István indítottak el az illusztráció, az animáció és a film irányába. Ezután a MOME-ra jelentkeztem, ahová fel is vettek. A nemzetközi kapcsolatépítés is a MOME-n keresztül indult, az ASF elnevezésű program révén járhattunk Franciaországban, Németországban vagy Dániában, s olyan felsőfokú intézményekbe is eljutottunk, ahol nagyon sok kreatív kapu megnyílt előttünk nemzetközi szinten is. Ez volt az előzménye annak, hogy a diploma után kimentem Bristolba, ahol rendkívül pezsgő művészeti életbe csöppentem (ott működik például az Aardman Animations is), és rengeteg illusztrátorral, festővel, animátorral ismerkedhettem meg. Amikor friss diplomásként munkát kerestem, láttam, hogy az illusztrátor szakma Nyugat-Európában teljesen másként működik, mint Magyarországon. Ügynökségek vannak, melyekhez a művészek elköteleződnek, vagyis az ügynökség szerzi a munkát az alkotóknak. Én is jelentkeztem jó néhány ügynökséghez, és fel is vettek a londoni The Bright Agency-be, akikkel azóta is tart az együttműködés.

PRAE.HU: Hogyan képzeljük el ezt az együttműködést? Mennyire igényli a személyes jelenlétet, kell-e ingáznod?

Én „mindenhol” élek, az elmúlt hat évben csak pár hónapot töltöttem itthon. Imádok úton lenni, nagyon nehezen tudok megmaradni egy helyben, de ez a munkában is rendkívül inspiráló: a különböző emberekből, látképekből, természetből táplálkozom. Számomra a hollét a legmeghatározóbb, nagyon nem mindegy, hogy az ember munka közben egy házfalat lát, vagy a Balatont. Nem tudok úgy létezni, hogy az ablakon kinézve ne lássak távlatokat, zöldet, hiszen ezek kreatív dimenziókat nyitnak meg az agyban, hatással vannak a produktivitásra. Az ügynökségnél, mely időközben kinőtte magát és lett egy New York-i székhelye is, több ügynökkel dolgozom együtt, akik folyamatosan küldik nekem a megbízásokat, ezekből válogatok, s ezután már csak a kiadókkal, megrendelőkkel kommunikálok – tehát főleg amerikai vagy angol könyveken dolgozom. A személyes jelenlét főleg az együttműködés kezdetén volt fontos az interjú miatt, de előfordul persze, hogy meglátogatom az ügynökséget Londonban vagy New York-ban. Munkából pedig tényleg nincs hiány, főállásban működöm, persze ezt is be kellett indítani: mindig nehéz az első év, amíg az ember felveszi a fonalat, de sokszor már én utasítok vissza projekteket, tehát van kereslet az illusztrátorokra. Az ügynökségnek egyébként van egy Bright Emporium nevű helysége is Londonban, ami a művészek kiállítótereként és üzlethelyiségként is funkcionál.

PRAE.HU: Ezek szerint mostanában inkább illusztrátorként dolgozol?

A karantén alatt mindenképpen! Az ingázó életvitelemhez egyébként is sokkal jobban illik az illusztrátori szakma, hiszen ehhez tulajdonképpen csak egy laptop kell és én, no meg az ügynök vagy a megrendelő, akivel levelezem. Egy animációs film elkészítése sokkal összetettebb feladat. Ugyanakkor két életem van: az illusztrátori és az animátori pólusra is szükségem van, vagyis egyfelől arra, hogy egyedül legyek, másrészt pedig arra, hogy csapatban dolgozzak. Ha az ember létre tud hozni egy művészeti alkotást másokkal együtt, az katartikus élmény, ahhoz semmi nem fogható, és egyetlen könyv sem tudja pótolni. A könyvet csak leadom a kiadónak, s végül otthon ülök a gép előtt.

PRAE.HU: Miért éppen a gyerekirodalom? A meseillusztrációk kiállítása terén már tinédzserkorodra jelentős nemzetközi tapasztalatot gyűjtöttél, tehát ez korántsem újkeletű fejlemény.

Nagyon ikonikus és pozitív gyerekkorom volt. Amikor megkapok egy munkát, mindig visszaugrom ehhez az időszakhoz, most például egy science book-on [„tudományos könyvön”] dolgozom, ami az űrről és a dinoszauruszokról szól, és közben arra gondolok, hogy mennyire szívesen forgattam volna ezt annak idején én is. Rendkívül élénkek az emlékeim, talán a gyermeki énemet is próbálom ezáltal kielégíteni, s persze nosztalgiázom is közben kicsit. A bennem lévő kislány mindenesetre nagyon örül ennek.

Bakos Barbara

PRAE.HU: Voltak olyan véletlenek, amelyek szerepet játszottak a karrieredben? Olyan váratlan találkozások, pillanatok, melyek meghatározták a pályádat?

Abban hiszek, hogy kemény munkával mindent elérhet az ember, én is keményen dolgoztam, hogy elérjem a kitűzött célokat. Erre épülnek aztán a véletlenek is, hiszen ezekre is nagyon nagy szükség van. Amikor végeztem az egyetemen és kimentem külföldre, a diplomafilmem (Lady with Long Hair – szerk.) elkezdett némileg önálló életet élni: a Disney Junior teljesen véletlenszerűen talált meg, látták valahol a filmemet, aztán írtak egy e-mailt, hogy együttműködnék-e velük a következő sorozatukban. Ezután kiutaztam Kaliforniába, ahol azért el is kellett nekik adni az ötletet. A véletlenek tehát segítenek, ha az ember előzetesen alkot valamit, mert ha kiengedi a kezéből, onnantól fogva megvan a lehetőség, hogy a mű megtalálja a legkülönbözőbb kapcsolódási pontokat a világban.

PRAE.HU: A Rooster Wore Skinny Jeans című munkáddal a BBC Bedtime Stories (CBeebies) sorozatában jelentkeztél. Ez is véletlen?

Ez a lehetőség már az ügynökségemen keresztül talált rám. A Rooster Wore Skinny Jeans egy 2017-ben megjelent könyv, melyet Jessie Miller írt és én illusztráltam, s valamiért nagyon berobbant Angliában. A népszerűségében nyilván szerepet játszik a mondanivalója is, valamint a vicces, könnyed hangulat, amire a CBeebies is ráharapott, hiszen illeszkedett a stílusukhoz: általában olyan könyveket mutatnak be, amelyek a gyerekek számára nem csak tanító jellegűek, de humorosak is.

PRAE.HU: A külföldi kapcsolatok apropóján felmerülhet a kérdés, hogy milyen az itthoni művészi közeg, amelyben alkotni kell. Megfelelően foglalkozik itthon a szakmával a média? S mi a helyzet ehhez képest külföldön?

Magyarország kis ország, kicsi a kereslet, kicsik a kiadók, és a nyelvi korlátok miatt nem is nagyon lehet a könyveket szélesebb körben terjeszteni. Ebből kifolyólag illusztrátorként nyilván behatároltabb a munka és annak honoráriuma is. Külföldön, s elsősorban nyugaton nagyobb a piac, jobb a támogatottság és a megjelenési forma, ez pedig alapvetően segíti a szakmai előmenetelt. A média tekintetében elsősorban Angliára látok rá, ahol vannak például olyan csatornák, mint akár az előbb említett CBeebies is, ahol kortárs meséket olvasnak fel, majd az illusztrátor bevonásával meganimálják őket, ami nagyszerű reklámot is jelent. Itthon ilyesmire nemigen látok példát, ettől függetlenül volt egy nagyon izgalmas több évados projekt a Mome gondozásában, ’Kortárs gyermekversek és dalok’ címmel, amit a Médiatanács, Magyar Média Mecenatúra támogatott, így leadásra is került az M2 csatornán. Animációs filmesként Magyarországon az állami Macskássy Gyula-pályázatot lehet kiemelni, melyet külföldi pályázati forrásból is ki lehet egészíteni.

Bakos Barbara

PRAE.HU: Voltak meghatározó hazai pályázataid, díjaid?

Igen, részt vettem olyan projektekben, melyek támogatásban részesültek, ilyen volt például a Médatanács által támogatott Hajótöröttek című sorozat, melyben art direktor voltam. Az illusztrátor szakmában viszont nem tudok ilyesmiről, bár tény, hogy a magyar pályázati lehetőségekben nemigen mélyedtem el, mert ezeket eleve külföldön kerestem. Érdekes módon illusztrátorként azután kezdtem csak nyitni Magyarország felé, hogy külföldön beindult számomra a munka.

PRAE.HU: Valahol úgy fogalmazol, hogy egy elméleti órán rajzolgatás közben találtál rá a hangodra a MOME-n. Pályatársaid könnyednek és végtelenül bájosnak találják a munkáidat, én egyszerre lírainak és humorosnak nevezném. Te hogyan jellemeznéd a stílusodat? Miben különbözöl a többiektől?

A stílus érdekes dolog, mert mindig változik, minden alkotónak megvannak a különböző periódusai. Az én stílusom sem volt midig ilyen bájos, régebben sokkal nyersebb volt a vonalkezelésem, a mostani hangvétel tulajdonképpen az egyetem alatt alakult ki. A rajzstílusom változása kapcsán megint csak a gyermeki énemet tudom kiemelni, de ez sem marad örökre így. Egy alkotóban szerintem mindig motoszkál a megújulás lehetősége, figyelni kell a többi művészt, gyűjteni az inspirációkat az utazásokból, az emberekkel való találkozásokból. Most én is épp egy olyan hullámban vagyok, amikor úgy érzem, kicsit meg akarok újulni, ami persze lehet csak annyi, hogy inkább vonalakat fogok használni a rajzaimban, vagy hogy a figurák helyett a fényekre fogok jobban koncentrálni.

PRAE.HU: Milyen technikákkal dolgozol? Miben látod a digitális és a szabadkézi rajz különbségét?

Nagyon szeretem a tradicionális technikákat, a vízfestéket, akvarellt, gouache-t. Általában először megfestem a képet, majd beszkennelem és Photoshopban hozzáadok elemeket. Mindent persze nem tudok visszaadni digitálisan, a rajz egy része mindig manuálisan készül el. Ez megduplázza a munkaidőt, de digitálisan nem tudom visszaadni a finomságokat, például az árnyalatokat, a textúrát, a puhaságot, tehát a plasztikusságot, amitől az ember úgy érezheti, hogy az adott figurát meg lehet fogni. Ha egy rajz papírra lesz kinyomva, kifejezetten sokat segít, ha annak egy része már eleve manuálisan készül el, érezhető, látható a különbség.

Bakos Barbara

PRAE.HU: Kik hatottak, hatnak rád?

A külföldiek közül sokat fel lehetne itt sorolni, de most kettőt emelnék ki. Az egyikük egy angol illusztrátor, Benji Davies, aki nemcsak rajzol, de ő is írja a gyerekeknek szóló könyveit, ráadásul komolyabb, fejlődést segítő témákkal dolgozik, mint például egy nagypapa elvesztése. Nagyon szeretem még Kenard Pakot, aki, ha már fényekről beszéltünk, mindig különleges atmoszférákat tud teremteni a képein, gyönyörűen tud ábrázolni például egy délutáni napsütést egy kertvárosi udvaron. A magyarok közül leginkább Mészely Ilka áll közel hozzám, ő nagyon különleges művész, és nem mellesleg barátnőm is.

PRAE.HU: Hogyan viszonyulsz a magyar klasszikusokhoz? Motivál-e, hogy „továbbvigyél” például egy Nepp József-i vagy Jankovics Marcell-i motívumot?

Mindig

vannak bizonyos trendek, én abban hiszek, hogy csinálja mindenki őszintén azt, ami a tehetségéből ered, mert így lesz igazán különleges és egyedi. De ha már a nagy öregekről beszélünk, akkor itt inkább az intézményt, a MOME-t emelném ki, ami rendkívül kreatív kis buborék volt, ahol a különböző generációk egymástól tanulhattak. Nagyon varázslatos, ha az emberek a munkafolyamat során tudnak egymással kommunikálni, látják egymást műveit. Az animáció nagyon „technikai” művészeti ág, tehát nagyon sok szoftvert használunk egy-egy animáció elkészítéséhez, ettől függetlenül óriási élmény volt például Richly Zsoltot hallgatni, aki még hagyományos úton készítette el a filmjeit. De úgy érzem, ez a folyamat visszafelé is nagyon jól működött, hiszen az idősebb animátorok is láthatták, milyen szoftverekkel dolgoznak a fiatalabbak, milyen újítások vannak

szakmai körökben.

PRAE.HU: A munkáidat nézve az ember egészen megfiatalodik, ártatlanná lesz. Gondolsz a gyerekekre, amikor alkotsz? Célod a „vizuális nevelés”, vagy hogy hatással legyél rájuk?

Alkotás közben én inkább a saját gyermekkori énemre szoktam gondolni, aki mindig a kis eldugott történeteket keresi a képeken. Érdekes formátum a picture book, mely Magyarországon még nem igazán létezik, de Nyugat-Európában és Amerikában nagy sikernek örvend. Ebben a műfajban az illusztráció dominál, hiszen egy teljes oldalt kitöltő képen mindössze egy-egy mondat szerepel, ami az illusztrátornak nagyfokú szabadságot ad. Nagyon kedvelem, hogy miután megkapok egy mondatot és a sztori vázát, teljesen szabad kezet kapok, s bizonyos szempontból én is alakítom a történetet. Általában el is szoktam rejteni apró történeteket a történetben, például belecsempészek itt-ott egy szitakötőt és egy hernyót, akik a végén mondjuk egymásba szeretnek. Elképzelem ilyenkor a kisgyereket, aki megtalálja és végig követi azt a szálat, ahogyan a szitakötő a kis hernyónak udvarol, de elrejtettem már háztetőn koktélozó egércsaládot is a szemfüles gyerekeknek. Szerintem ez is inspirálja őket abban, hogy maguk találják ki a folytatást, maguk kreáljanak történeteket, tehát, ha nevelő célzattal szeretnék bármit is, akkor az leginkább a fantáziájuk serkentése lenne. Az tény, hogy a picture book a mi kultúránkba még nem kúszott be, valószínűleg azért, mert a magyar közönség szövegorientált, vagyis szívesebben vásárolnak olyan könyveket, melyekben sok szöveg és kevés kép található. De ez változhat, Benji Davistől például kiadtak már könyvet magyarul is, szerintem később még lehet rá nagyobb kereslet.

PRAE.HU: A picture book kapcsán aktuális lehet az az esztétikai kérdés, hogy az illusztráció milyen viszonyban van a szövegekkel – sokan például nem kedvelik munkájuk kapcsán az „illusztráció” kifejezést, mert alárendelt szerepre utalhat. Te hogyan viszonyulsz ehhez? Sokszor mintha tényleg a szövegek válnának a képeid mellett puszta leírásokká.

Én mindenképpen önálló műveknek tekintem az illusztrációkat, hiszen én is úgy dolgozom rajtuk, mint önálló műveken, azaz igyekszem úgy megalkotni őket, hogy szövegek nélkül is megállják a helyüket. Az írónak egyébként nincs beleszólása az illusztrációk alakulásába: én megkapom a kiadótól a kész szöveget, az író pedig megkapja a kész rajzokat. Számomra ez maximális szabadságot ad, hiszen én teszem a szövegbe azt, amit beleképzelek, vagyis a szöveg valóban csak egy mankó a végén. Ez a rendszer minimum egyenrangúsítja az illusztrátort, de én egyébként sem éreztem magam háttérben az írókhoz képest. Vannak eközben írói ambícióim is, vagyis szeretnék olyan könyvet is létrehozni, amely szöveg és rajz tekintetében is csak az enyém, ehhez vannak is terveim, s remélem, a közeljövőben meg is tudom majd valósítani ezeket.

PRAE.HU: Mit tekintesz sikernek, melyek a legnépszerűbb, legkedvesebb műveid? Milyen terveid vannak még, s mit láthatunk tőled legközelebb?

A siker számomra az, amikor egy feladat során ki tudom hozni magamból a maximumot, s megfelelek a saját elvárásaimnak. Az illusztráció és az animáció esetében persze más és más a siker, csapatban elérni például sokkal intenzívebb dolog, mint akár leadni egy könyvet. Ezen felül művészként nekem is fontosak a visszajelzések, és nagyon jólesik, ha a Facebookon kapok egy üzenetet Ohióból, hogy a könyvemet olvassák, vagy ha azt látom a Youtube-on, hogy egy apuka az általam illusztrált könyvet olvassa fel a gyerekének. Személyes vonatkozásai miatt is kedves műveim közé tartozik például a Buda és Vince-könyvsorozat, hiszen itt anyukám, Baár Tünde az alkotótársam. Ezen kívül nemrég fejeztem be egy projektet a Penguin Booksszal, mindig nagy álmom volt velük dolgozni, ráadásul ez a munka „útközben” talált meg, így sok inspirációt bele tudtam csempészni az utazásaimból, igazából magában foglal egy életszakaszt. Itthon jelenleg Bíró Eszterrel fut egy animációs projektem, s az illusztráció terén anyukámmal folytatjuk a közös munkát. A korábban említett művészi célok mellett pedig az is fontos számomra, hogy létrehozzak majd egy magyar illusztrátorokat segítő fórumot, mely megismertetheti az itthoni szakmai közeggel az általam is megtapasztalt külföldi mintákat.

Fotó: Bukta Zsolt

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Bakos Barbara tapasztalata, miszerint az illusztrátor szakma Nyugat-Európában teljesen másként működik, mint Magyarországon: ügynökségekhez szerződnek a művészek, és az ügynökség szerzi a munkát az alkotóknak. 
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- László Laura --

László Laura az ELTE Esztétika Doktori Programjának doktorjelöltje. Szerkesztő-újságíró, a Pesti Bölcsész Akadémia főszervezője.


További írások a rovatból

gyerek

Nem Tilos Olvasni!
Online könyvklub a Tilos az Á Könyvektől
gyerek

Mesél az erdő Mesél az erdő
Gyereknapra, szeretettel
Gyermekkönyv-illusztráció kiállítás online a Deák 17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria oldalán

Más művészeti ágakról

Interjú Kelemen Kristóffal pályakezdésről, munkamódszerekről, dramaturgstátuszról, külföldi tapasztalatokról
színház

Érinthetetlenek Érinthetetlenek
Opera a karanténból: Stanisław Moniuszko Paria című műve a poznani Teatr Wielki előadásában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés