Nyerges Gábor Ádám legújabb kötete 42 verset számlál, és a beszélgetés első perceiben megállapítják azt is, hogy szinte kivétel nélkül „hosszúversekről” van szó. Mizsur Dániel – a szerzőhöz és a kötet szerkesztőjéhez egyaránt szólva – az iránt érdeklődik, milyen az ilyen terjedelmes kézirattal való munka. Benedek Anna bevallja, hogy természetesen tett javaslatokat húzásra, cserékre, de összességében Nyergest úgy jellemezte, mint olyan szerzőt, aki, mivel szerkesztő is, munkájának terhéből magára is vett saját kötetének rendszerezésével. A szerkesztési folyamatra mindketten inkább baráti beszélgetések soraként hivatkoztak, amelyek gyakran el is kanyarodtak Nyerges Gábor Ádám költészetétől. A szerző otthonosan érzi magát nem csak kiadója, de a kötetén dolgozó csapat tagjai között is, akik nem cserélődtek le az évek során. A kényelemhez minden bizonnyal hozzátesz, hogy Benedek Anna – saját bevallása szerint – nem az a szerkesztő, aki hatalmas piros vonalakat húz, lapokat tép ki vagy kéziratokat csap a földhöz.

A kötet tematikus összetételére kanyarodva Mizsur Dániel megállapítja, hogy szerteágazó műről van szó, Benedek Annához szegezi kérdését: egyetért-e ezzel a sokoldalúsággal, és hogyan látja összefoghatónak, szempontok köré szervezhetőnek a kötet verseit. A szerkesztői válaszból kiderül, vannak olyan témák, amiket Nyerges Gábor Ádám „kötetről kötetre hurcol magával”, ilyenek az Orbán Ottó-parafrázisok, vagy a formát tekintve a „hosszúversek”, és habár valóban sokfelé nyúl témáiban a kötet, ő mégis úgy vélekedik, hogy az eddigi könyvekhez mérten ez egy zártabb és letisztultabb kötetkompozíció. Ennek ellenére a szerző az egyik legnehezebben összeálló könyvének tekinti a Messziről jött vendégeket. Arról számol be, hogy korábbi anyagaival már szinte teljesen készen állított be Benedek Annához, most viszont a munkafolyamat sokkal korábbi fázisába kellett bevonnia, mint az tőle eddig megszokott volt.

A kötet „beláthatatlan sokféleségében” mégis szándékozott létrehozni néhány közös pontot, toposzt és motívumot, ami végigvonul rajta, és habár első átlapozásra kakofónnak hathat, ez az olvasóra tett hatás egy tervezett koncepció részét képezi.

Mizsur Dániel végigvonuló tendenciaként emeli be a beszélgetésbe a kötetben meglévő kettősséget, ami a logisztikus, feladatokkal túlzsúfolt valóság és az ezeket meghaladó – tudománnyal, kultúrával, művészettel kapcsolatos – kérdésfelvetések párhuzamos jelenléte. A valódi kérdés, hogy miként fér meg a kettő egymás mellett, és hogyan lehet a hétköznapok útvesztőjében időt szakítani ezekre a magasabb gondolatokra? Nyerges Gábor Ádám verseire hagyatkozva az a lelombozó válasz lenne adható, hogy sehogy. A szerző bevallja, hogy az erősen alanyi költészetnek minősíthető kötet saját gondolatkísérleteit tükrözi vissza, és a kultúra jelenlévőségének kérdése saját életének dilemmája, az egyetemes emberi civilizáció kérdésével és azzal egyetemben, hogy mennyire lehet mindezekről irónia nélkül beszélni és gondolkozni.

A bevett értelmiségi beszédmódok egyre közhelyesebbé válnak, a megoldáshoz nem igazán látszanak közelebb vezetni, mondja, és úgy véli, ahhoz, hogy egyáltalán nekilássunk a téma boncolgatásának, folyamatos lábjegyzeteket kell tenni. Azt mondja, a szerelmi vers elcsépeltségének meghaladása „eltörpül az értelmiségi nyavalygás versbe ültetése mellett”. A folyamatos önkommentárt, kiegészítést, beszúrt lábjegyzetnek érezhető sorokat indokolja a témák milyensége, amelyek nem nélkülözik a több oldalról való alátámasztást.

Ezt követően Mizsur Dániel „unortodox” dologgal kísérletezve három állítást olvas fel beszélgetőtársainak, akiknek egy 1-től 10-ig terjedő skálán kell értékelniük, mennyire értenek egyet a kijelentés igazságtartalmával. Az első állítás így hangzik: „A kötet elbeszélője még mindig hisz a költészet és az irodalom jelentőségében”. Benedek Anna elsőként szót kapva 8-ast, Nyerges Gábor Ádám a 4-est vágta rá. Benedek Anna szerint az elbeszélő – és vele egyetemben a mögötte megbúvó költő – szeretne szarkasztikus pozíciót felvenni, mégis kitűnik a maszkja mögül, hogy az értelmiségi pozíció felmentése valójában egy olyan utópia számára, amiben hisz. Nyerges Gábor Ádám másképp, de hasonló állásponton van, és a kérdésről nagyon hasonlóan vélekednek annak ellenére, hogy adott pontszámuk ilyen messze esik egymástól, a szerző úgy látja, hogy amikről beszélője gondolkodik, azok elég sötét dolgok, viszont ennek ellenére romantikus alkata miatt nem tud tőlük távol maradni. A második állítás csak zárójelesen hangzik el, mert Mizsur Dániel úgy véli, hogy hasonló pontozásban részesülne, de a kötet optimizmusára vonatkozott volna. Nyerges Gábor Ádám mégis meglepő választ ad rá, és azt mondja, ezt a kijelentést 10-essel értékelte volna. „Soha nem írtam olyan könyvet, aminek ennyire pozitív a végkicsengése. (…) Valami olyan nyugalmi állapotba jut több fronton és többféle szempontból az elbeszélő, ami nagyjából az, hogy „le van szarva”, de ez nem azt jelenti, hogy ezek nem fontos kérdések, de a problémák nincsenek megoldva. De ez egy életigenlő kötet.” A harmadik állítás: „A kötet világában a hétköznapiság, a valóság logisztikai arca felszámolja az általánosabb kérdésfelvetések lehetőségeit”. Benedek Anna elmereng az általánosság fogalmának körülhatárolásán, és az e mellé illeszthető változó szerepek és elbeszélői pozíciók felvetette határeltolódásokon, végül 6-osra értékeli az állítást, a szerző pedig magyarázat nélkül 9 pontot ad.

A második felolvasás után Mizsur Dániel a kötetben szereplő balladákra tereli a szót. Meglepődött a műfaj kötetbeli felbukkanásán, de örömmel fogadta azt. Kiemeli, hogy a ballada népi tradícióit tekintve moralizáló műfaj, amiben a bűnös, a bűn és annak kontextusa mindig erős körülhatárolást kap, majd később a 19. századi feléledésekor Arany balladáiban ez a fajta egyértelműség már problémássá válik. Nyerges Gábor Ádám kötetében kétszer megjelenik a ballada műfaja: a Híd-avatás, 2024 mű áthallásos címében, majd Az esélyegyenlőtlenség fenntartása céljából kinevezett miniszteri megbízott és szépséges kísérője látogatása a mediterráneumban című vers mottójában – „turisztikai ballada”. „A kötetben nagyon sokféle műfaj, korszak, stílus keveredik. A régiség egyik föltámasztható manifesztuma a ballada is” – válaszolta Nyerges Gábor Ádám, a műfajválasztás miértjének kérdésére. A szerző bevallása szerint a balladai homályt tartja a legizgalmasabb műfaji sajátosságnak, ami a moralizáló tradíciót is elleplezheti. A „Híd-avatás remake-jénél” adott keretek között, másik hídra koncentrálva használta a műfajt, míg Az esélyegyenlőtlenség… balladájában azzal a gondolattal játszott el, hogy mi történik, ha esélyegyenlőtlenségi államtitkár a Pantheonba látogatva, a katartikus látványtól meghibbanna, és ott helyben összeomlana, hisz „azért mégiscsak mindannyian emberi lények volnánk, úgy többé-kevésbé”.

A mítosz és mítosztalanítás kérdéskörét vizsgálva ugyanaz a tendencia fedezhető fel, mint sok másik helyen a szövegekben, ezek a versek is a mitikusság és a helyükbe lépő rögvalóság ambivalenciájában léteznek. Mégis úgy tűnik, nincs elengedve sem a mítosz, sem megközelítése vagy a kérdezés joga.

A szerző úgy véli, eredendően emberi vonás, hogy nem tudunk mítoszok nélkül létezni, ha kell, magánmitológiát képezve, vagy családi mítoszokat éltetve tovább. „Én alapvetően szeretem, hogy ilyenek vagyunk (…), de másrészt elég krakéler vonásom nekem ez, hogy én szeretek kötözködni közben a mítoszokkal”, fontosságuk elismerése és gyártásuk mellett is képtelen rá, hogy ne nézzen emellett mögéjük is. Kitér az irodalmi élet kávéházi mítoszára, és elmeséli az Apokrif megalapulását a múzeum körúti Burger Kingben, ezzel példázva a mítosz folyamatos átalakulását, aminek gyakorlatban lévő meglétét „megeszi az élet kapitalista, embernyúzó valósága”.

„A költészet elavult dolog, és a tárgykörébe tartozó költői kérdések még inkább” – idézi Mizsur Dániel, és tehetné ezt egy líra történeti vagy általános költészet tematikájú esszéből is, de ez egy verssor a Messziről jött vendégek című kötetből. Hol van abból a kiút, hogyan lehet túllépni azon, hogy a költészet annak költészetévé váljon, hogy miért nem lehet költészetet művelni? – teszi fel a kérdést Mizsur. „Meg lehet próbálni nem reflektálni ilyen dolgokra, de nekem nehezen megy” – vonható le Nyerges Gábor Ádám álláspontjának végkövetkeztetéseként.

A beszélgetés végén szó esik arról, hogy mennyiben próbálnak meg a versek generációs tapasztalatokat rögzíteni, amire a szerző válaszában arra tér ki, hogy nincsen generációs tudata, nem szokta figyelni, hogy milyen tapasztalatai találhatnának közösségi talapzatra, generációs sajátosságokat nem sajátjával, hanem a nála fiatalabb generációval való interakciókból érzékel, mint tátongó szakadék. Bevallja, kései, és egyben koravén gyerek is volt, aki kamaszkorában kissé furcsának számított, és nehezen illeszkedett be kortársai közé. Mégis elkerülhetetlenek azok a közös generációs események és tapasztalatok, amiken kortársaival osztozik, amiket csakis ők éltek meg, még ha másfajta magatartással is viszonyulnak hozzájuk, de ebből kikovácsolódhatott egy generációs tudat. A közösségekkel szemben viszont szkeptikus a hozzáállása, és ez az attitűd a versekbe is visszaszivároghatott.

Az est lezárása előtt szóba kerül a kötet borító belső oldalán feltűnő szerzői kép: Nyerges Gábor Ádám és a macskája, akik a szerző leírása szerint, mintha egy éppen ütésüktől eszméletét vesztett alak felé magasodnának. „Ezért megéri megvenni az egész rohadt könyvet, mert én pont ilyen macskás fotót még nem láttam” – mondja a szerző, majd felolvassa optimista záró versét.

Fotó: Palotai Péter