bezár
 

irodalom

2020. 07. 26.
Kiút a közönyből
Anne Cathrine Bomann: Agathe, fordította Petrikovics Edit, Jelenkor Kiadó, 2019
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Kiút a közönyből Az Agathe főszereplője egy olyan idős, kiégett pszichiáter, akitől betegei, ha alkalmuk lenne a fejébe pillantani, valószínűleg elmenekülnének. Olyasmiket látnának odabent, amik egy gyógyulni vágyónak, ha nem is Hannibal Lecter-i értelemben, de rémisztőek. Egyvalakit kivéve, akinek talán éppen erre van szüksége.

A dán pszichológus, Anne Cathrine Bomann két verseskötet után írta meg az Agathe-ot, amelyről – mint több interjúban is elmondta – csak munka közben derült ki, hogy végül regény lesz. Ugyanígy alakultak karakterei is, élükön a névtelen, egyes szám első személyű elbeszélővel, aki egy a nyugdíjig hátralévő üléseket számoló, valódi emberi kapcsolatok nélkül maradt pszichiáter. Bár Bomann merített a saját terápiás tapasztalataiból, arra kínosan ügyelt, hogy ne csak az ihletforrásként szolgáló esetek legyenek felismerhetetlenek, de ő maga is a lehető legmélyebbre bújjon főhőse jellemvonásai között. Így lett a pszichológusból pszichiáter, harmincas nőből hetven feletti férfi, akit a szerző térben és időben is eltávolított magától.

A doktor így a negyvenes években, egy francia kisvárosban unja magát halálra menthetetlenül semmilyen páciensei soha meg nem oldódó problémáin, annyira, hogy csak a rutinja menti meg a lelepleződéstől.

Az idő keresztülfolyt rajtam, akár a víz egy rozsdás szűrőn, amelyet senki sem akar kicserélni. Hét pácienssel beszélgettem ezen az ólomszürke, esős délutánon az érdeklődés leghalványabb jele nélkül, és már csak egy volt hátra a hazaindulás előtt. (15.)

A fásultság, frusztráció és félelem szinte felzabálja, miközben jól elhelyezett hümmögésekkel próbálja fenntartani a látszatot, hogy még odafigyel. (Felsejlik A boldogságtól ordítani című film terapeutájának képe, amint ülés alatt a napi teendőin töri a fejét.)

Még szerencse, hogy tevékenysége szinte tét nélküli: miközben gondolatait csak nehezen tudja visszaterelni saját beszűkült tudatállapotáról a munkájára, mintha a másik oldalon heverőket sem izgatná túlzottan a terápia. Ebbe a hervasztó és nyomorúságos játszmába robban be egy nap a valódi segítségre szoruló fiatal német nő, Agathe, aki „ráerőszakolja magát” a visszavonulást epekedve váró orvosra. Agathe pszichiátriai előéletét kórházi jelentésekből ismerhetjük meg, az ott leírt durva tünetek (öngyilkossági kísérletek, dührohamok) és kezelések (elektrosokk) pedig Esthert juttathatják eszükbe Sylvia Plath Az üvegbura című regényéből.

Azt hihetnénk, hogy egy ilyen súlyos állapotban lévő betegre kifejezetten veszélyes lehet egy szorongó, önmagát emberileg és szakmailag egyaránt megkérdőjelező pszichiáter, akinek minden porcikája tiltakozik egy új kihívás ellen. Hogyan lehet számára mégis építő ez a kapcsolat? Olyan régi, de jól működő klisék mentén, mint az orvos és beteg közötti kölcsönös gyógyító folyamat, az egymás útját keresztező ellentétes, mégis rokon személyiségek, a jótékony határátlépés, a félelmekkel való szembenézés, a hivatáshoz való visszatalálás. Mindezeket az Agathe nem újítja meg, a lineáris elbeszélés különösebb meglepetések nélkül, sallangmentesen és határozottan vezet végig a mű 144 oldalán.

Az olvasó elméjét elsősorban nem is az egyszerű alaptörténettel, hanem számos kisebb, mégis jelentős részlettel dolgoztatja meg, érdeklődését az elhallgatott, fantáziát igénylő mozzanatokkal tartja fenn. A központi karakterek életében két izgalmas, már-már képtelen, lényegi információkat rejtő paradoxon játszik kulcsszerepet. Az egyik Agathe apjának a foglalkozása: a vak férfi ugyanis olyan munkát végzett, amiről azt hinnénk, hogy átlagon felüli látást igényel.

Rendkívül ügyes keze volt, órákat és mindenféle apróságot javított, pedig sosem látta őket. Volt egy kis műhelye, az emberek elhozták neki a törött, tönkrement készülékeiket, és elmondták, hogyan néznek ki, és mi lenne a feladatuk. Aztán ott ült a sok kis tállal és dobozzal, és attól függően, hogy milyen bonyolult volt az adott szerkezet, napokig vagy hetekig dolgozott rajta. De azután megint tökéletesen működött.

Valamiféle lefelé görbülő mosoly jelent meg az arcán.(43.)

Az idézet utolsó – Agathe-ra vonatkozó – mondata, a nő dialógus során adott többi nonverbális jelzésével („hangja elvékonyodott”) együtt kiemelten fontos. A mindent helyrehozó apa alakját ugyanis némi keserűséggel idézi fel, amikor pedig ennek oka is feltárul, az a férfi vakságának, valamint a finom, mindent kitapintó kezének szerepét is átértékeli. Ekkor fogjuk fel annak iróniáját, hogy kivételes képességét, ami szakmájában a javítást szolgálta, magánéletében rombolásra használta fel.

A siket létére rendszeresen zongorázó szomszéd figurája abban segítette a szerzőt, hogy tovább árnyalja a kontaktusra vágyakozó, ugyanakkor éppen attól rettegő doktor karakterét. Aki a lakásába átszűrődő hangokból lassan összerakja, és sajátos módon megismeri a mellette lakó férfi életét, majd a speciális, „láthatatlan barátságról” alkotott illúziója azonnal összeomlik, amikor végre megszólítja őt. Sokként éri, hogy ez eddigi (egymás zajain alapuló) ismeretségük mégsem volt kölcsönös, ezért bármilyen hosszan is építette fel magában, most újra kell kezdenie.

Az ilyen megoldások teszik egyértelművé, hogy Bomann fejéből nemcsak úgy „kiröppent” a regény, miközben szabadidejében írogatott, hanem tudatosan alakította a pszichológiai utalásokkal teletűzdelt szöveget. Az sem lehet véletlen, hogy főhőse mintegy mellékesen szóba hozza Jean-Paul Sartre Az undor című alkotását, amelyet régóta próbál, de képtelen elkezdeni. Folyamatos önvizsgálata, másoktól való teljes eltávolodása ugyanis az egzisztencialista regény hősével rokonítja, amit a francia helyszín, a kávéház- és a tükörszimbólum felbukkanása is erősít. Benne azonban Az undor Antoine Roquentinjéhez képest ellentétes folyamat játszódik le, Agathe megjelenésével kifelé indul el ebből az állapotból. (Mivel a Sartre-művet az Agathe magyar fordításában érthetetlen módon csak eredeti francia címén (La Nausée) említik, íróját pedig a könyv eleve meg sem nevezi, ez a párhuzam könnyen elkerülheti a figyelmünket.)

A doktor elbeszélői pozíciójából adódik, hogy az Agathe-tal kialakuló kapcsolata a rövid, letisztult, mégis tartalmas párbeszédek mellett az ő belső monológjaiból, önreflektív elmélkedéseiből rajzolódik ki. Utóbbiak során maga is érzékeli, hogy a beteg iránti érzései, a neki szentelt kivételes figyelem az orvosi etika határait feszegetik.

A keze egy pillanatra megpihent az enyémben, azután elhagyta a rendelőt. Átültem a díványra, amely még őrizte a teste melegét, és mélyen, élvezettel beleszippantottam a levegőbe. Azután behívtam Madame Carmeille-t, és megpróbáltam meggyőzni magam, hogy ő is pontosan ugyanolyan fontos.

Bár a doktor a cselekmény előrehaladtával saját analízisében is egyre messzebbre jut, Bomann az olvasónak is meghagyja a lehetőséget, hogy „megfejtse” őt. A korral járó fizikai hanyatlás és halálfélelem a férfit elhatalmasodó magánya miatt hatványozottan megviseli, ezért az író könnyen abba a hibába eshetett volna, hogy esetlen szerelmi történetet kreál az elmúlás elől menekülő öregúr és a fiatal (nem mellesleg házas) nő találkozásából.

A terapeuta fantáziáját elszabadító testi vonzalom ugyan nyilvánvaló, a hangsúly mégsem erre, hanem a segítségnyújtás régen eltemetett képességének újrafelfedezésére kerül. Hogy ezt milyen mélyre is ásta, a regény elején olvasható epizód találóan érzékelteti: hiába veszi észre az ablakból, hogy egy környékbeli kislány megsérült, lebeszéli magát arról, hogy odamenjen hozzá.

Talán jobb is, hogy senki sem látott. Hiszen nem is orvos, mondanák, mit tátja ott a száját? Úgyhogy fogtam a teáscsészét, kimentem a konyhába, és leültem az asztalhoz. És bár azt mondogattam magamnak, hogy a lány hamarosan feláll, és hazabiceg, hogy minden rendben lesz, mégis úgy ültem a saját konyhámban, akár egy menekült.

Ezzel szemben Agathe-ot később a zaklatás határát súrolva követi, és egy ponton otthonában is meglesi, részben azért, hogy jobban megismerje. (Ennek leírásakor Bomann a nő betegségét két drámai kontrasztot alkotó képbe sűríti: a kávézóban barátaival nevetgélő, majd lakásában egyedül, üres tekintettel bámuló Agathe a depresszióval folytatott állandó harc szimbóluma is lehetne.)

Ahogyan a főszereplő szándékait is újra és újra meg kell vizsgálnunk, kérdéses lehet az is, hogy a fiatalasszony (akinek férje egyszer sem jelenik meg a könyv lapjain) miért éppen ettől az idős, szomorú orvostól várja a segítséget. Gyógyszerek helyett odafigyelést remél? Apapótléknak tekinti? Megérzi, hogy ő is retteg az élettől? Ha minden információt összevetve, egészként tekintünk a történetre, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy mindketten katalizátorként működnek: beindítanak valamit a másikban.

Mialatt Agathe feltárja a traumáit, a pszichiáter lassan elkezdi észrevenni maga körül az embereket, például titkárnőjét, Madame Surrugue-t, akinek váratlan kényszerszabadsága a halállal való szembenézésre is rákényszeríti. A siket szomszédnak almás süteményt süt, ami – akárcsak a szintén dán Ádám almáiban – többet jelent cukrászati szárnypróbálgatásnál. Mindezek a változások az Agathe iránti kamaszos vággyal együtt leplezik le élete alapkonfliktusát, amire egy ideje már nem gondolt: „Soha nem szerettem senkit.” 

A meg nem élt életet az orvos számára egy helyi kávézó jelképezi:

Ezen a napon kis kitérőt tettem egy kávézó felé, amelyet éveken keresztül használtam egy különös fantázia háttereként. Azzal kezdődött, hogy egy középkorú házaspárt pillantottam meg az egyik asztalka mellett. Valamilyen oknál fogva megtorpantam odakint az utcán, és csak néztem, ahogy a nő felemeli a kezét, hogy megsimogassa a férfi arcát. A férfi a nő tenyeréhez dőlt, én pedig éreztem – mintha csak én magam ültem volna ott –, ahogy a nő testének melege a férfiéba áramlik, és már képtelenség megállapítani, melyikük melyik. Azóta szokásommá vált, hogy útba ejtsem a kávézót, és elképzeljem, hogy egy nap én ülök ott. (57.)

A kávézóbeli bensőséges jelenet felidézését egy annak paródiájáként is értelmezhető kínos pillanat leírása "hatástalanítja": a rendelőbe visszatérő doktor megrémül, amikor véletlenül hozzáér a titkárnője kezéhez. 

A regényt átszövi a látás, a láthatatlanság motívuma, amivel a szerző konkrét és átvitt értelemben is eljátszik. Az Agathe álmában előkerülő távcső, az apa vaksága, a szomszédok falak mögé „rejtőzése”,  az öregedéssel járó eltűnés („Miért nem mesélt senki a fájó ízületekről, a felesleges bőrről és a láthatatlanságról?”), az apró, észre nem vett jelek („Mit gondol, miért ülök itt, ahol senki nem lát?) valamilyen módon mind ehhez kötődnek. A láthatatlansággal egyenértékű magányt több találó hasonlat is kifejezi (az asztalon kibomló zsebkendőből így lesz „magányos tavirózsa”) a legerősebbek azonban Agathe mondatai:  „Van valami magányos abban, ha nem él az ember. Mint törött lábbal nézni, ahogy mások játszanak.” (57.)

Mindezek után különösen hangozhat, hogy a The Irish Times kritikája az Agathe-ot „feelgood” regénynek nevezte. Ha ezt túlzásnak is érezzük, tény, hogy a könyv kicsengése pozitív, és sokszor meg is mosolyogtat. Különösen a „hétköznapi” betegek szemléletes jellemzésével, az ötletes jelzőkkel („lesimította hányásszínű szoknyáját”) éri el, hogy a kezdetben ellenszenves doktor szemével lássuk a világot.

Bomann elmondása szerint írás közben döntötte el, hogy hősei a negyvenes évek végén, a franciaországi Fontenay-sous-Bois-ban mozognak, ahol egyébként ő maga is lakott egy ideig. A város neve azonban nem hangzik el (az író nyilatkozatai mellett az utcanevek segíthetik a felismerést), a pontos évet (1948) pedig csak egyetlen, Madame Surrugue által hagyott üzenetben olvashatjuk. A regény nyelvezete (Petrikovics Edit remek fordításában) nem kifejezetten régies, de a szereplők viselkedéséből, megszólításaikból, a mellékelt orvosi iratokból is kitűnik, hogy nem napjainkban járunk. De miért pont 1948-ban? Az író ezt azzal magyarázta, hogy nem akart a háborúról írni. Érthető, viszont még így is furcsa, hogy egy ekkora kollektív trauma, illetve annak hatásai még említés szintjén sem jelennek meg egy pszichológiával foglalkozó könyvben. (Amelyben ráadásul egy német nő jár a francia pszichiáterhez.) Így az Agathe annak ellenére kissé sterilnek, térből és időből kiszakítottnak hat, hogy tudjuk, mikor és hol játszódik.

De ha elfogadjuk, hogy ez teljesen lényegtelen, máris jobban fókuszálhatunk a szereplőkre, akik tényleg annyira belemerültek saját gondjaikba, mintha körülöttük nem is lenne semmi. Így nyüzsögnek az irodalmi Petri-csészében, ahol Bomann élvezettel tanulmányozza őket, minket pedig arra kér, hogy csatlakozzunk hozzá.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Frei Gabriella --

Miskolcon született, 1984-ben. Elvégezte a Bálint György Újságíró Akadémiát, az ELTE-n jogi diplomát szerzett. Kulturális portálokon publikál, a Civil Rádió Miskolc (CiRMi) csapattagjaként filmes műsort vezet.


További írások a rovatból

irodalom

Valami bűzlik Erdélyben, hátha másoknak is tetszeni fog Valami bűzlik Erdélyben, hátha másoknak is tetszeni fog
André Ferenc – Horváth Benji (szerk.): Címtelen föld. Fiatal erdélyi metamodern líra, Erdélyi Hiradó Kiadó – FISZ, 2020
Márton László Nibelung-fordításának bemutatója a Kis Présházban

Más művészeti ágakról

Michelle Marly, Maria Callas, a díva regényéről
art&design

Ördögavatás Ördögavatás
Humán holtterek körbejárása a Pécsi Galériában
A 9. Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztivál programjából
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Elindult a Külföldön Sikeres Magyar Művészek projekt weboldala Elindult a Külföldön Sikeres Magyar Művészek projekt weboldala
www.ksmm.hu


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés