Az álhírek a XXI. század fegyverei – így indít Andrew Rossi 2020-as dokumentumfilmje, Az igazság nyomában: Félretájékoztatás és az álhírek ára (After Truth: Disinformation and the Cost of Fake News). A továbbiakban ezt az állítást támasztja alá különböző, az álhírek, konspirációs teóriák és azok hatásának vizsgálatát tekintve releváns tengerentúli események bemutatásával. A téma körüljárása alapvetően érintettekkel vagy szakértőkkel készült interjúk segítségével történik, melyek személyes vagy szakmai hangvételűek, néhány esetben ez a kettő keveredik. A film formáját tekintve nem beszélhetünk bravúrokról vagy különleges megoldásokról, a rendező a klasszikus beszélőfejes módszert alkalmazza.

Az igazság nyomában olyan eseményeket jár körbe, melyek talán a magyar nézők számára kevésbé ismertek, ám ez a filmélményen cseppet sem ront, hiszen a témához szükséges információk elhangzanak. Bemutatja a Jade Helm-művelet kapcsán keletkező konspirációs teóriát, a Pizzagate-et, a Seth Rich-ügyet, az Alabama-projektet vagy a Cambridge Analytica botrányát (a cég hatását a 2016-os amerikai elnökválasztásra vagy esetleg a brexitre mélyrehatóbban elemzi A Cambridge Analytica Sztori (The Great Hack) című film). Ezek mellett jó pár eseményt érint csak úgy mellékesen (például a Sandy Hook iskolai lövöldözést vagy a parklandi lövöldözést).

A tárgyalt eseményeket különböző szempontokból közelíti meg a film, míg a Pizzagate és a Seth Rich-ügy kapcsán egy adott teória áldozatait szólaltatja meg, addig a Robert Mueller-ügy vagy az Alabama-projekt esetében az álhírek gyártóit helyezi előtérbe, a lövöldözések apropóján súlyos erkölcsi kérdések is felmerülnek. Ez a sokoldalúság teszi érdekessé Az igazság nyomábant: megmutatja az álhírek gyártóit, terjesztőit és elszenvedőit is – legyenek azok adott esetben a Comet Ping Pong dolgozói, vagy éppen az a családapa, aki elhitte a teóriát, ezzel pedig rendőrkézre juttatta magát. Az igazi különlegesség azonban az álhírek készítőinek bemutatásában rejlik.

A Robert Mueller „zaklatási ügyét” felépítő páros (Jacob Wohl, Jack Burkham) például nem is erőlködik a hitelesség mímelését illetően. Lejárató kampányuk nyilvánvaló célja a széleskörű sajtónyilvánosság elérése. Ez a történet egy abszolút röhejes sajtótájékoztatón éri el tetőpontját, amit nézni is kínos (el sem tudom képzelni, milyen érzés lehetett szakmabeliként ott ülni). 

Az Alabama-projekt néven elhíresült Facebook-álkampány kapcsán az álhírek hatásának felmérhetetlensége lép be a képbe, mint aggasztó faktor. A hirdetést ugyanis 3 millió ember látta, ám azt pontosan felmérni, hogy a választás során mennyire befolyásolta a szavazók döntését, lehetetlen. Az ember első gondolata ezután az lenne, hogy csak lehet valahogy szabályozni ezen trükkök alkalmazását. Az ügy, mint ahogy sejthető, nem ilyen egyszerű. Megszólal John Merill államtitkár is ezzel kapcsolatban, aki rövid, diplomatikus válasszal intézi el a kérdést: nyilván a kampányokat szabályozzák, ahogy tudják, de ennek megállítására még nincsenek megfelelő eszközök, öntörvényűen szabályozni pedig nem lehet. Ezenfelül ott van az a tény is, hogy az álhírek hatását nem tudjuk pontosan felmérni, csupán azt, hogy azok hány emberhez jutnak el. A felelősség tehát egyelőre abszolút a befogadóra hárul: meg kell tanulnunk megbízható forrásokból tájékozódni.

A film tanulsága egyszerű: az álhírekkel szemben csak az igazsággal lehet felvenni a harcot. A Mueller-ügy kapcsán bekerül a képbe a sajtó felelőssége, amikor a New York Times újságírója, Adam Goldman határozottan kijelenti, hogy ő erről a sajtótájékoztatóról nem hajlandó írni, csupán alapos utánajárás után fog az üggyel foglalkozni. A Goldman által képviselt hivatástudat és kredibilitás iránti igény nem egyedi példa, ugyanakkor a médiában megjelenő igazságokat, illetve az ezeket képviselő személyeket számos egyéb tényező – politikai perspektíva, tájékozatlanság, ideológiai állásfoglalás,  kattintásvadászat, stb. – befolyásolhatja.

A film kétségtelenül sokat akar mondani, néhol ezért a ritmusa kissé szétesik. Míg egy-két jelenet esetében észlelni sem lehet, hogy az már nem az előbb tárgyalt ügyről szól, addig például a központinak szánt Pizzagate kapcsán információismétléseket is felfedezhetünk. Előfordul ugyanis, hogy ugyanaz a gondolat többször is előtérbe kerül, az étterem több alkalmazottja is felszólal, ám mondanivalójuk nem sokban különbözik.

Emellett a központi állítás – miszerint az álhírek veszélyesek – megalapozásánál megáll a film, arról, hogy kik ezekért a felelősök, és mit tehetünk ellenük, nem sok szó esik. Ezt a kérdést a film legtöbbször próbálja elkerülni, vagy félvállról kezeli. Az Alabama-projekt és a Mueller-ügy eseteiben egyértelműen beazonosíthatók az álhírek indítói, ám a legtöbb konspirációs teória esetében ez nem így van. A közösségi oldalak felhasználói gyakran bújnak álarc vagy anonimitás mögé, így személyük meghatározhatatlan – ennélfogva felelősségre vonásuk közel lehetetlen. Az oldalak üzemeltetői a szólásszabadságra hivatkoznak, a törvény embereinek is meg van kötve a keze, így tulajdonképpen mindenki a másikra mutogat, de ebből a mutogatásból is csekély mértékben látunk bármit. Bár Az igazság nyomában kétségkívül fontos és érvényes témáról szól, annak tárgyalásában megmarad az alapoknál. 

Kép forrása: HBO Hungary