bezár
 

zene

2021. 01. 15.
A hanglemez: Debussy Now
avagy tudósítás az interpretáció és az improvizáció határvidékérő
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
2020 bőséges lemezterméséből Wéber Kristóf egy különleges interpretációs lehetőségeket felkínáló albumot mutat be, amelyet a BMC kiadó jelentetett meg Debussy Now címmel.

Ahogy mindenki, úgy magam is szelektálok, megválogatom mit hallgatok meg. Nem szeretem a zenét háttérként hallgatni, tehát egy zenehallgatás fokozott rákészülést, különleges állapotot igényel. Ezekben a járványos időkben nem választhatjuk az élő koncerteket, így le kell mondanom a pillanatnak szóló élvezetéről, amit a koncert jelent. Hiszen az interpretáció  ugyanúgy a pillanat fokozott megélése, mint az improvizáció. Kevesen tudják, hogy ez az élőzene igazi titka. 

Amikor szelektálok, akkor műfajokat, szerzőket, előadókat és korszakokat veszek figyelembe, s csak nagyon ritkán döntök a pillanatnyi hangulatom szerint. Nem azt mondom, hogy ez a követendő magatartás, de a kiválasztás tudatossága segítheti egy adott mű rétegeinek mélyebb megélését.
1
A Debussy Now címet kapó korongot az egyik előadója miatt választottam. Ő Razvaljajeva Anasztázia. Ne kísérletezzen az –  aki még nem hallott róla – , a hárfaművész orosz eredetű nevének megtanulásával: néhány év múlva úgyis kívülről fogja tudni. Hiszen tevékenysége olyan sokrétű, jelentősége megkerülhetetlen és köztudatot formáló, hogy a neve része lesz a mindennapjainknak egy szebb jövő  - adja Isten! - esetén. Razvaljajeva Anasztáziára a Winterreise című Schubert-átirat megjelenésekor figyeltem föl, úgy két éve. Remélem, ez a kis írás erre a lemezre is felhívja a figyelmet: korszakos jelentőségű hanganyagról van szó. Emiatt a lemeze miatt vártam Razvaljajeva Anasztázia következő hangfelvételét.

Kifejezetten előadói lemezre utal Harcsa Veronika szereplése. Ő a jazzből és az underground szcénából jött, bár azt hiszem, ezeknek a kategóriáknak az említése ezen lemez kapcsán fölösleges: egységes és monolitikus zenei anyagról van szó. Mindazonáltal, ha a felvételt kritikai attitűddel kezelem, Harcsa Veronika teljesítményére muszáj némi negatív jelzőt kijelentenem: néha affektált,  nem egyszer túlszínezett, szinte szájbarágós artikulációval énekel. A lemezhez mellékelt magyarázó szöveg –  Szász Emese amúgy nagyszerű kisesszéje –  szerint  ez az érthetőséget szolgálja: „Az éneklés során beszédszerűségre törekszem, ahogy egy sanzonénekes, aki harapja a szavakat, suttog, és rengeteg féle prozódiai elemet használ – ezeket az eszközöket a klasszikus énekesek általánosságban véve kevéssé aknázzák ki, én viszont nagyon tudatosan alkalmaztam ezeket, közelebb hozva a dalokat azok számára, akik nem feltétlenül értik a francia szöveget” –  idézi Harcsa Veronikát. Itt meg kell említenem a lemez kiadójának –  BMC –  következetlenségét is: noha ügyeltek arra, hogy a szöveg megjelenjen a mellékletben, és a szöveg angol fordítása is, ám a lemez készítőinek lokális nyelvén, ahol a legmagasabb eladott példányszám várható, azaz magyarul a versek nem jelentek meg. Hiányoznak a bookletből alapvető információk is, például ki vagy kik jegyzik az átiratokat. Ám a zene sokkal kifinomultabb jelenség annál, hogy kinagyítva kellene megjeleníteni valamelyik szólamot. Ennek a lemeznek nem az a célja, hogy kiegyensúlyozott énekhangot mutasson. Az énekszólam nincs kiemelve, egyenlő szerepet játszik a hangszeres szólamokkal. Így az artikuláció sem lehet elsődleges. Ezek az affektálások nem közhelyszerűek, nem a nagyközönség szívét olcsó hatásokkal rabul ejteni akaró külvárosi bárénekesnő bombabiztos elcsuklásai, és  jellemzően nem a jazzénekesektől megszokott laza intonációk következményei. Bizonyos helyeken –  például a Fleur de blés vagy a L’échelonnement de haies –  tételekben persze ilyenek is előfordulnak. Ha nagyon hasonlítani szeretném Harcsa Veronika énekmódját és habitusát valakihez, akkor Nina Simone jut az eszembe. Aki azért mégiscsak a műfaj egyik legismertebb halhatatlanja. Gyakran mégsem az tetszik Harcsa Veronikában, amit csinál, hanem  az is, amit nem csinál: nem teszi tönkre a magánhangzókat olyan ornamensekkel, amelyek szemben állnak a fonémák tulajdonságaival. Pierre Louÿs gondosan megtervezett fonológiai szerkezeteit nem töri meg idétlen subidubázással. Hiszen már szinte megszokott, főleg amerikai jazzénekeseknél, hogy elég nyers trehánysággal veszik semmibe a magas és a mély magánhangzók különböző jellegzetességeit. Harcsa Veronika legnagyobb érdeme azonban az alkalmazkodás. Mert ha néhány megszólalását öncélúnak is érzem, egészében véve az énekhang nagyon gyakran belesimul a hangzó környezetébe. Szinte elrejtőzik, hasonul a lecsengésekhez, a kizengetések alá búg. Néha teljesen elbújik, csak egy-egy tartott hanggal jelzi, hogy részt vesz a pengetős-elektronikus cselekményben, hogy aztán nagyon határozottan szólaljon meg úgy, hogy ráeffektezett  felhangokkal is érteni a szöveget (La mer est plus belle). A hosszan tartott hangjai mindig hatásos vibratóval szólnak.

A dalok eredetije zongorakíséretes ének. A Debussy Now lemezen kiemelt szerepet kap a hárfaszólam.  Debussy hangszínvilága amúgy is hárfabarát, szólóhangszerként is (Danses Sacrée et Profane), kamaraművekben is (pl. 2. Szonáta) kiemelten használja. Tulajdonképpen ő tette a legtöbbet azért, hogy a hárfa kiemelkedjen a zenekari segédhangszer szerepéből, és  a többi zenekari hangszert megillető helyet foglalhassa el. Razvaljajeva Anasztázia ezt rendkívül sokszínű játékmóddal hálálja meg. Általában a tónusgazdagság az egész lemezre jellemző úgy, hogy sikerül egy homogén hangzást végig megtartani. A fiatal hárfaművész maximális támogatást kap két társától, akik úgy simulnak a hárfaszólam mellé, hogy azt semmilyen módon ne nyomják el, és csak finoman befolyásolják, mindenféle hamis nyomatékosság nélkül. Iskolázottsága, gyakorlata révén Razvaljajeva Anasztázia nem annyira rutinos a jazzimrovizáció világában, mint két társa. Ám, mint föntebb említettem, ezen a lemezen nem érdemes műfaji határokat keresni. Razvaljajeva Anasztázia simán ki tud lépni a rákényszerített klasszikus paradigmából, és nem okoz gondot neki az sem, ha egy-egy pillanatra magára hagyják. Amit itt csinál az tulajdonképpen a klasszikus zene hagyományaiban is megvan.

Manapság sokan gondolják, hogy az improvizáció a jazzhez köthető, pedig már létezett a barokkban is. Sőt a romantikában a virtuozitás fokmérője volt: a leírások szerint Paganini, Liszt vagy Chopin sem „kottahűen” játszották műveiket; előfordult, hogy megszaladt a kezük. Razvaljajeva Anasztázia az improvizációt az interpretáció szintjén működteti. Érezhetően ő a kulcsfigura ezen a lemezen.

Fenyvesi Márton, aki gitáron közreműködik, és az elektronikus szólamokat  készítette, nagyon altruista módon avatkozik be a történésekbe. Nem akar irányítani, nem mondja meg, hol a határ, finom ízléssel követi a zenei folyamatokat, alapvetően a szerző eredeti szándéka szerint. A hangzás kereteit ő adta a lemeznek. Részese annak, hogy a hallgató figyelme folyamatosan fennmaradjon. Némely elektronikus megszólalás talán túlkozmetikázott. Ám sokkal nagyobb erénye ennek a hangzásnak, hogy az újdonság varázsát hordozza.



Az átirat igen erős odafigyeléssel készült. A zenészek a kottát lehetőségként kezelték. Ez az átirat nem önző, nem akarja Debussy zenéjét kisajátítani. Cage írja egy helyütt, hogy egy jó műnek akár földrengéseket és cunamikat is ki kell bírnia. Ennél jóval nagyobb beavatkozást is hallottam már más helyen más szerzőtől, anélkül, hogy az eredeti mű sérült volna. Itt nemhogy nem sérült, hanem a Debussy-oeuvre gazdagabb lett. Természetesen ha nagyon kötözködni akarok, akkor lehet találni hibákat. Basszustorlódás, énekhang indokolatlan panorámáztatása  (Trois chansons de Bilitis), közhelyes effektek – például visszajátszás, völgymenet –  alkalmazása,  fekvésváltás sikoltozása, túlterezés, glissandózás, sziszegések, susogások,  brummok, hatásvadász üveghangok, satöbbi. Minden kákán van csomó, nemcsak azokon, amiken a kritikai attitűd keresni véli. A lemez nem tiszta, nem tökéletes. Ám így a jó. Összességében sokkal életszerűbb és barátságosabb arculatot mutat, mint egy agyonszűrőzött steril hangzás. Nekem ez a kedvenc  lemezem a 2020-ban meghallgatott mintegy hetven új album közül. Beleértve azt a két lemezt is, amin szerzőként közreműködtem. 

A Fotókat Huszti István készítette.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Weber Kristóf --

Pécsett születtem 1959-ben. Voltam kántor, kocsma-, és utcazenész, underground művész, zenei szakíró, és színházi komponista. Jelenleg szabadfoglalkozású zeneszerzőként dolgozom, emellett a PTE Művészeti Karán oktatok. Szoktam fotózni is.


További írások a rovatból

Háttérinterjú Csonka Andrással, a Zeneakadémia programigazgatójával versenyekről, művészeti ügynökségekről, a koncerttermek működéséről
Interjú Tornyai Péterrel érvényesülésről, külföldi lehetőségekről, a zenei tevékenység sokszínűségéről, célokról
A 2021. február 21-i előadások

Más művészeti ágakról

art&design

Kereszt a világ végén Kereszt a világ végén
Keresztes Zoltán oroszországi fényképeiről
színház

Mi lesz a bádognyulakkal? Mi lesz a bádognyulakkal?
Kicsibácsi, Kicsinéni meg az Imikém a B32-ben
gyerek

Bonyolultak a kamaszok? Bonyolultak a kamaszok?
Négy szerző - négy kamaszregény


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés