Adott Nóra, a zenész és Virág, az egykori parlamenti képviselő, akik úgy gondolják, hogy élettársi kapcsolatukban szívesen adnának helyet közösen nevelt gyermekeknek. Miután kettejük hátterét és kapcsolatuk kezdetét rövid visszaemlékezésükből megismertük, egyből abba a helyzetbe csöppenünk, amikor Virágnak már folyamatban van az örökbefogadási kérelme, Nóra pedig ezzel párhuzamosan éppen megkezdi a maga procedúráját. Magyarországon ugyanis az azonos nemű párok közösen nem kezdeményezhetik ezt az eljárást, jogi értelemben csak egyikük fogadhat örökbe egy gyermeket, a másik félnek pedig a törvény előtt nincsen köze partnere nevelt gyermekéhez. A helyzet nem egyszerű, Virág és Nóra pedig több alkalommal hangot adnak a gyanújuknak, miszerint kifejezetten kedvezőtlen elbírálásra számíthatnak a hatóságoknál. Ebben az idegőrlő várakozásban telik a film első egyharmada.

Bájos és nagyon őszinte jelenettel indul a film, kiváló felütést adva az egész történetnek: Virág és Nóra fényképalbumot állít össze leendő gyermeküknek. Nem hangzik el ugyan a filmben, de ez minden örökbefogadási folyamatnak fontos eszköze, mely egyszerre segíti a megismerkedést, és egy jól végigvezethető történetet ad annak a gyereknek, akinek a sorsa, mire az örökbefogadó családjába eljut, általában sok kanyaron és állomáson vezet keresztül.

A hosszú várakozás gyümölcseként végül beérkezik Virághoz a várva-várt hívás: egy kétéves kislányról kap hírt, aki örökbeadhatóvá vált. A pár nagy örömmel és lelkesedéssel veti bele magát a feladatba, mi pedig követjük őket a családdá válás korántsem rózsaszínű útján. A filmnek ez a szakasza a legszívhezszólóbb, egyben a legátélhetőbb: az izgalom azzal kapcsolatban, hogy hogyan fogják az újdonsült szülők leküzdeni a kicsi gyerek nevelésével járó akadályokat, a kialvatlanságot, az etetés, az altatás és a hiszti körüli hercehurcát.

A film döntő része Virág és Nóra otthonában forgott, a két rendező egyben operatőre is a filmnek, ami esztétikailag a közvetlen egyszerűség hangnemében kíván szólni, időről időre mégis váratlanul megrendezettnek és színpadiasnak ható pillanatokkal is találkozunk. Az otthon szűk tereiben olykor mintha egy kicsit túl sokan is lennének egyszerre, egyedül az időközben ovissá cseperedő Melissza leplezetlen kamerába bámulása hordoz mindig szerethető őszinteséget a megfigyeltség állapotában.

A családi életbe való belerázódás időszakát felváltják az egyre sűrűsödő konfliktusok, a nevelési kérdésekkel kapcsolatos nézeteltérések, valamint Melissza és Nóra kötődési nehézségei. A „lehet-e két anyja egy gyereknek?”-kérdés minden kétsége ott dolgozik a kis család konkrét, egyéni szintjén, hogy a film erre rímeltesse azt az időközben a magyar politikai életben és ideológiai diskurzusban eszkalálódó feszültséget, és a mindenfajta másság ellen irányuló, hergelt gyűlöletet, amely össztársadalmi szinten zajlik ugyan, de hatásában folyamatosan visszaáramlik az érintettek magánéletébe. 

Tulajdonképpen az Anyáim történetének egyetlen állítása ez: a kirekesztő politikai és társadalmi beszédmód hatása alól senki nem vonhatja ki magát. Ez az állítás jogos, igazsága könnyen átlátható, Dér és Haragonics munkája mégis a Facebook-forradalmárok leegyszerűsítő, hangzatos jelszavakat harsogó, szekértáborszerű, árnyaltságtól mentes hangnemében fogalmaz. A kormánypárti politikusok vonatkozó beszédrészleteinek inzertjei képileg is meg-megjelennek a filmben, olykor pedig a család leghétköznapibb pillanataiba szűrődnek be. Ügyesen felvezetett csattanókként működnek, amiken minden jóérzésű ember könnyen felháborodhat – ám éppen a könnyű felháborodás mint kiváltani vágyott reakció az a sekély víz, ami miatt végül hiányérzetünk támad. Az Anyáim története mintha megmaradna a szivárványcsaládok melletti tökéletesen súlytalan és jelentéktelen közösségi médiabeli „kiállások” szintjén. Ez a látványos és hangzatos kisebbségvédelem azonban félő, hogy a legtöbb esetben üres, trendi ellenzéki póz csupán, amelynek a legkevésbé sem áll szándékában feltenni a valódi kérdéseket. Tudniillik azt, hogy hol van a gyerek ebben a dologban, pontosan miként működik az örökbefogadás, hogyan zajlik a folyamat, kik és milyen módon kerülnek a gyermekvédelmi rendszerbe, s ezzel szemben milyen elvárásokkal, fantáziákkal indulnak neki a dolognak mindazok, akik elindítják a folyamatot. Nincs szó arról sem, hogy milyen kihívásokkal jár örökbe fogadott gyereket nevelni bármilyen szülő számára, mik a családdá válás nehézségei, buktatói és örömei. 

Az Anyáim története a közel hozott kisembert mutatja meg egy ellenséges ideológiai közegben. Állításai azonban nem törekszenek általános érvényre, kizárólag ennek a konkrét családnak az egyéni szintjén értelmezhetőek, mintha csak a film az expozícióban összeállított családi album kiterjesztett része volna. Nem véletlen, hogy a felmerülő kérdésekre és kétségekre is csak nagyon egyéni válasz adható: Virág, Nóra és Melissza a film zárlatában kiköltöznek Bécsbe. Döntésüket igazolja, hogy ismét beáll a család életében az egyensúlyi állapot, jól érezhetően vidámabb, felszabadultabb hangulat lengi be a történet végét, mint mikor még a fojtogató magyarországi közegben éltek. Számukra tehát megszületett egyfajta megoldás, a néző viszont magára marad a számos épp csak felvillantott, de ki nem fejtett, megfelelően körbe nem járt kérdéssel, elejtett félinformációval, megbolygatott, de fel nem tárt konfliktussal. A legkevésbé pedig arra a kívülállóként felmerülő alapkérdésre kaptunk választ, hogy mi motiválja egyáltalán ebben az ellenszélben (is) a gyerekvállalást. Holott ennek a kérdésnek lett volna tétje, s alighanem a bemutatott sorsokat is közelebb tudta volna hozni.

Fotók: HBO Magyarország