A legjobb nemzetközi film kategóriája mellett (melyet el is nyert) a rendezői Oscarra is esélyes volt a  film, melynek négy főszereplője Martin (Mads Mikkelsen), Nikolaj (Magnus Millang), Peter (Lars Ranthe) és Tommy (Thomas Bo Larsen) a szürke hétköznapokba belefásult, középkorú középiskolai tanárok. Közülük is leginkább a Mads Mikkelsen szuggesztívan introvertált alakításában megelevenedő történelemtanár, Martin az, akinek a szakmai és magánéletét is a fájdalmas dögunalom hatja át. A pszichológiát tanító Nikolaj negyvenedik születésnapi vacsoráján merül fel Finn Skarderud norvég filozófus és pszichiáter elmélete, miszerint az emberek véralkoholszintje 0,05%-kal kevesebb a kelleténél. Az alkoholizálástól eleinte ódzkodó Martin Nikolaj fejtegetéseinek hatására hajtja fel az első pohár italt, amit sok-sok további követ majd. Sőt, a jól sikerült este után a másnapot is bevodkázva tanítja végig, és ráveszi barátait arra, hogy próbálják ki, milyen lenne folyamatosan fenntartani azt a bizonyos 0,05%-ot. A Még egy kört mindenkinek arra keresi a választ, hogy vajon meg lehet-e állni ennyinél, ha már napi rutinná válik az alkoholfogyasztás?

Természetesen nem lehet. Ezt a koncentrikus körökhöz hasonló, keretes narratív szerkezet segít elfogadtatni a nézővel. A történet elején és végén is megjelenő, kis változásokkal visszatérő szituációk azt a benyomást keltik, hogy mindent az alkohol szinte már transzcendens jelenléte irányít. Nincs kiút, ha egyszer odaengedjük neki a gyeplőt. 

Vinterberg dán munkái általában kézikamera használatával készülnek. Ez a dogmafilmes hagyomány a kilencvenes évek óta egyre kevésbé radikálisan van jelen a rendező filmjeiben. A Még egy kört… a játékidő legnagyobb részében teljes mértékben illeszkedik a kortárs közönség-művészfilmek látványos, de realista operatőri trendjébe. Sturla Brandth Grøvlen kamerakezelése csak akkor válik dogmaszerűen merésszé, amikor szédítő mozgásokkal leköveti az alkoholmámoros szereplők fokozatos dezorientációját.

A száraz mindennapi eseményeket zenementesen ábrázoló filmben szinte csak a részeges mikrokatarzisok töltődnek fel dallamokkal. Az ezekhez a pillanatokhoz kapcsolódó zenék az alkoholfogyasztás egyre fokozódó intenzitásának különböző stádiumaihoz kapcsolódnak. Ezt az ívet járja be a születésnapi vacsora lágy kórusa; a pontosan a józanság és részegség határán játszó Klaus Heerfordt zongorajátéka; a maximális alkoholmennyiség kipróbálását aláfestő bluesos rockzene; majd a bulizás traumák utáni újrakezdéséhez társuló, rezignáltságában üdítő autotune-pop. A zenetanár Peter is csak alkohol befolyása alatt tud éterien harmonizáló kórust varázsolni az iskolai énekkarból.

A Még egy kört mindenkinek szórványos, de konzekvens zenehasználatából is érződik, hogy attól még, hogy az alkoholizmusról szól, nem akarja eltagadni az alkohol pozitív hatásait sem. A vérprofin összerakott film bátran megmutatja az ital csábítóerejét és sajnálatos ellenállhatatlanságát is. Habár az itt megjelenő „kísérleti alkoholizmus” kérdésfelvetése és feldolgozása jellegzetesen dán attitűdről árulkodik, nemcsak Dániában isznak az emberek. Kis hazánk például még előkelőbb helyet foglal el a WHO alkoholfogyasztási rangsorában. Az univerzális problémába való beletörődés azonban mégsem ér fel a rendező főműveihez: A vadászat keserű katarzisához vagy a Születésnap visszataszító revelációjához.

Képek forrása: Vertigo Média