Ez a gyermeki, naiv gondolkodás műértő színházi olvasatban talán nem megengedett, de eligazodásul szolgálhat arra nézve, hogy Emily Brontë táncszínpadra adaptált, Üvöltő szelek című művének mennyire sikerül visszaadnia a történetet... Célja-e ez egyáltalán? Vagy elég a benyomásokra hagyatkoznia?

Zaklatottság és elhagyatástól való félelem, családi erőszak, korhű ruhák, vaselemekkel megjelenített színpadi táj, sötét tónus. A miliő emlékeztet Emily Brontë vadromantikus regényének színhelyére, a Szelesdombon játszódó, több generáció tragédiáját több szempontból felvázoló történetre. Mégis valamilyen absztrakt elvontság lengte be az előadás egészét. Az expresszivitás képi megfelelői egyaránt kifejezésre jutottak a sötét színekkel dolgozó világításban, az egyre zaklatottabb zeneiségben, mely a zene és a mozdulatok diszharmóniáját eredményezte, és magukban a táncokban is, melyek nem a tömeges monumentalitásra, hanem az elszeparált, egymástól független duókra, triókra, szólókra építkeztek.

Az előadáson végigvonult a cselekményesség és az absztrakció párhuzamossága. A színlap leírása alapján a szereplők konkrétan beazonosíthatóak voltak, olyannyira, hogy az idő múlásának érzékeltetését gyerekszereplőkkel is mutatni akarták. A regény többszólamúságát, modern narrációs technikáját hivatott képviselni az előadás legvégén úti talárban, esernyőben érkező vendég, beazonosíthatóan Lockwood úr, aki a regényben az első számú elbeszélő. Talán segített volna az értelmezésben, ha ő az elején is megjelenik.

A szenvedélyesség színébe öltöztetett, piros ruhás Catherine, mint az egyetlen ténylegesen beazonosítható viszonyítási pont azonban kevésnek bizonyult. A férfialakokat szinte egyáltalán nem lehetett egymástól megkülönböztetni, azt sem, ki kinek a párja, miért szülnek ilyen gyakran a színpadon, és pontosan ki. Egy absztrakt kortárs balettben ez nem okozna problémát, hiszen a formációk, a színek, a hajlékony test önmagában is jelölője lehet a táncnyelvnek. Itt azonban azzal, hogy a cselekményesség irányában adtak meg kódokat, és utána nem váltották be a hozzá fűződő várakozást, szinte félrevezették a nézőt, legalább is zavart okoztak az értelmezés zavartalanságában. A színlapot olvasva látszik, hogy Emily Brontë-t is megjelenítette az előadás. Ez egy műelemző számára érdekes adalék, és a szándék értékelendő, de ez az előadásból egyáltalán nem derült ki.

Az előadás értelmezési kerete tehát végig két síkon futott. A történetvezetés nem volt megfogható, csak annak a látszata, vagyis egy elvont táncszínházi balettet láttunk. Ebben az ellentmondásban felőrlődött maga a mű, mert nem voltak tiszták a határok. Persze értékes, sok energiával ráfordított színpadi kifejezésmódot láthattunk, de ebben valahol elveszett a lényeg.