A line-upot elnézve már a koncert előtt biztos voltam benne, hogy ez egy minőségi élmény lesz: nem csak a kedvenc hazai death metal együttesem (Depths Of Depravity), de az ugyancsak magyar, külföldön is egyre nagyobb népszerűségnek örvendő extrém metál Casketgarden, illetve az Archaic is részt vett a Vader előhangolásában. Nem csak a fellépők színvonalát illetően érezhettük magunkat megbecsültnek, de – a fesztivál első napjához képest – hatalmas ugrást érzékelhettünk hangminőség terén is: még mindig csodálkozom azon, hogy mennyivel jobb hangtechnikája van ennek a klubnak, mint a Yuknak. Ugyanaz az előadó 10-es skálán 4-el többet képes teljesíteni – ez azért nagy szó.

Egyetlen hátránya a helynek, hogy meglehetősen nehéz megközelíteni – a belvárosig közlekedő Avalon különjárat most nagyon rosszul lehetett belőve, mert mire megérkeztünk, rögtön le is késtük a Depths Of Depravity produkcióját. Ha valaki a Yukban átlagon felül képes teljesíteni, az az Avalonban nagyon jó lehet – kár érte, nagyon kíváncsi lettem volna, itt hogy szólnak.

Azért persze a java még hátra volt: az Archaic fellépésére már emberes tömeg jelent meg a színpad előtt (alatt?). Semmi felesleges cécó, felvezetés, egyszerűen megkaptuk a tőlük telhető maximumot: deathesebb beütésű thrash aprítás, gyors, hangulatos futamokkal, mázsás dobszólókkal. A hangszerek géppuska-tempója szépen megadja a thrash csörömpölés alaphangulatát, a száraz ének-dob pedig ehhez még egy kevés stoner-szagot: a végeredmény konszolidáltabb, mint várnánk, de pont így jó.

Hiba, hogy az Archaic nem hoz különösebben új, egyedi gitártémákat – a koncerten viszont olyan lendülettel sikerült előadni a számokat, hogy az tényleg lehengerlő volt. Amikor megtudtam, hogy az együttest meghívták a Testament európai turnéjára… nos, nem lepődtem meg különösebben. Ha ott is hasonlóan jól tudnak teljesíteni, a hazai támogatás viszi majd a prímet.

Ritkán tudok pozitívan nyilatkozni a Casketgarden zenei stílusának leginkább megfeleltethető göteborgi death metálról: a 13-16 éves korosztály metáljának is gúnyolt műfaj a maga nemében egész ötletes elegyítésekkel él. Van benne egy kevés a death metal feszes, kemény atmoszférájából, úgy zakatol, kattog mint egy core együttes, illetve olyan gitárszólók tarkítják, amely még egy power/heavy metál együttes dicsére is válhatna. Ennek archetípusaként szokás emlegetni a svéd In Flamest, vagy az amerikai At The Gates-et – a Casketgarden valami egészen hasonlót hoz. Kis túlzással mondhatnám azt is, hogy közel azonos minőségben teszi ezt.

A zene gerincét deathes jellegű súlyos riffek, sajgó magas-mély gitárfutamok alkotják: mintegy extraként a legtöbb téma elé beugrik egy vékonyabb hangú másik, közben hangzatos átvezetéseket hallhatunk. A légkör rendkívül agresszív, indulatokkal teli, néhol viszont egészen lágy, duruzsoló: rengeteg váltás, érdekes, alternatívabb hangzás jellemzi. Valószínű, hogy a Casketgarden számai a koncert hevében sokkal karakteresebbnek tűntek, mint amilyenek egyébként – a produkció ettől függetlenül vitathatatlanul a legjobbak között volt.

A külföldi előzenekarok közül talán a Septicflesh volt a legigényesebb: a görög formáció 18 éve ténykedik ilyen-olyan formában (2007-es újraalakulásuk előtt Septic Flesh volt a nevük…), a Rotting Christ mellett talán a legismertebb dél-európai black metál együttes. 2008-as albumuk Communion néven jelent meg: főleg arról hallhattunk számokat. A H.P. Lovecraft tiszteletére kiadott lemez az egyik legegyedibb alkotás, amit az utóbbi hónapokban hallottam: rengeteg szimfonikus elem, s kórusbetét is tarkítja a zene atmoszféráját.

Talán ez az együttes volt az, amelyik a legtöbbet profitálhatott az Avalon hangtechnikájából: a zene hátterének megtett sötét zenekari betétek, hegedűk, trombiták hatalmas teátrális hangulatot teremtettek. Acélosan zengő trilláktól kezdve a csatadobolásig minden rájátszott erre: direkt úgy volt elhangolva az összes hangszer, hogy ezt a himnuszos-patetikus alaphangot hozza. A gitárok disszonáns játéka egyszerre volt fenyegető és boszorkányosan igéző – az énekes egyszer kimondottan ijesztő szörnyszerű, máskor sötét, borongós hangja által mitológiai figurák elevenedtek meg. A lények egyszer gyötrelmes pusztítást, máskor andalító bűbájt szórtak, öröm volt hallgatni. A végeredmény egyszerre lágyan harmonikus és pokolian disszonáns: ez a feszültség szolgál kulcsként a Septicflesh lovecrafti sötét világához. Ilyen ütős légkört még a Vader sem tudott később teremteni; már emiatt érdemes volt eljönni.

Az Inactive Messiah is valami hasonlót próbált hozni, bár egészen más eszközökkel: sokkal kevesebb volt a sötét tónus, inkább a hangszeres játék technikásságára szerettek volna rátenni. Ennek következtében a nem instrumentális adalékok inkább hatásvadászok lettek. Egy-két szám esetében érezhető volt némi indusztriális alaphang, de ez alapvetően nem változtatott a fentieken: atmoszférikusnak kevés, progresszívnek úgyszintén, az ilyen langyos egyvelegeket pedig nem igazán szeretem.

Persze nem volt rossz a zene alaphangjává tett emelkedett zümmögés: nem a sima, egyszerű gitármetál, amit bármelyik koncerten megkap az ember, hiszen a torzítások, ill. apróbb csavarok finomságai annál jóval összetettebbé tették. Különösen szép adogatásokat hallhattunk a két gitáros részéről: egy hosszabb tekerés itt, egy másik ott, harmadszorra egymással incselkedtek a futamok, negyedszerre pedig megcsavarták. Szép. Kár, hogy ennek ellenére nem tudta hozni a Septicflesh színvonalát.

A svéd Devianról első körben azt tudom mondani: én Legiontől többet vártam volna. A Marduk ex-énekeseként ismert híres vokalista itt nem a svéd legenda háborúhangulatát hozta – ehelyett azt mondanám, hogy amolyan határvillongás-szintű hepaj volt. Amikor a banda kiállt, minimum egy Panzer Division Marduk szintű géppuska-dobolásra vagy gitárhajrára számítottam: nehéztüzérség helyett mondjuk páncéltörő rakétát hallhattunk.

A 2007-es Ninewinged Serpent akár még egy Marduk lemeznek is elmehetne – már amennyiben belekalkuláljuk, hogy a korai black metálra jellemző, úgy igazán kompromisszummentesen őrlő anyagok hathattak rá, és hiányzik belőle az említett együttesre jellemző hatásvadászat. Van benne valami az oldschool éra tiszta, csiszolatlan zenéjéből, bár a Devian sajátossága, hogy ennél azért több, ügyesebb, technikásabb gitárriffeket használ. Az előbbinek megfelelően erős a szétzuhant thrash-hatás, ez utóbbi miatt viszont kevesebb a betonozás. A Marduk-szag ellenére (lehet, csak az énekes hangja teszi) is inkább heavy metálos – az együttes úgy tűnik, direkt rájátszik erre: elmondásuk szerint inkább oldschool blackened death/thrash zenét szeretnének létrehozni. Semmi akadálya, de szerintem jóval eredetibb ötletek rejlenek, illetve több lehetőség van a Septicflesh irányvonalában. A produkció ettől függetlenül nem volt rossz. A lejátszóban átlagosnak, itt koncerten annál 1-2 fokkal jobbnak mondanám.

Végezetül az örökzöld dáridós fordulattal élve: a fentieket megkoronázandó, az est sztárvendége, a Vader lépett színpadra. Mint már mondtam, a lengyel óriás-együttes fennállásának 25. évfordulóját ünnepli: sokak szerint a világ legbrutálisabb csatazenéjét ők készítik, bár ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Többen mondják, hogy a death metal primitívebb ágának egyik legunalmasabb együttese – akár így van, akár nincs így, a Vader történelmi jelentőségű bandává nőtte ki magát. Az első olyan metál együttest tisztelhetjük benne, amelyet a vasfüggöny eltűnése után nyugati lemezkiadó szerződtetett le. A bandát azóta olyan nevek mellett szokás emlegetni, mint a Cannibal Corpse, a Deicide vagy a Morbid Angel.

 

Kétségtelenül a világ metál-kultúrájának mérföldkövei közé tartozik a '93-as The Ultimate Incantation, a '95-ös De Profundis és a 2000-es Litany is: az ezredforduló utáni hanganyagokat illetően megoszlanak a vélemények, véleményem szerint azonban a Revelations ugyanolyan mestermunka lett, mint az imént felsorolt három. Ezen a koncerten hallhattunk számokat mindhárom legendás albumról, bár inkább a régebbi lemezek mentek: igazán éles különbség egyik tétel között sem volt, az együttes máig meglehetősen hasonlóan hozza a száraz oldschool death hangulatot.

 

Emiatt többen meg is jegyezték: „A közönség jobb volt, mint a Vader maga.” Van is benne igazság: hiába az egykaptafa súlyos aprítás, hangos szólózgatás minden szám esetén ugyanúgy tetszett a nagyérdeműnek. Az első sorok derekasabb rajongói lelkesen végigcsápolták/mosholták a koncertet. A Vader a '93-as nagylemez intrójával, illetve a lemez első számával, a Dark Age-el kezdett, mintegy megadva az oldschool alaphangulatot: ezt követte ugyanerről a lemezről a Vicious Circle és a Chaos, majd a De Profundis lemez Silent Empire-je, aztán nagy örömömre a kedvencem, az Epitaph (a későbbi Revelations-ről).

Ezután ugrás az időben: '97-ben járunk, a Back To The Blind lemezen, felhangzik annak híres intrója és a Carnal, majd mindezt mintegy megkoronázandó az album címadó száma, a Back To The Blind is. Kisebb szünet, újabb intró után hallhattuk még a 2006-os Impressions In Blood-ról a ShadowFeart, majd hogy a régimódi death-hangulat el ne múljon, ismét kanyarodás vissza a 90’-es évek elejére: a Sothis után a 2001-es Reign Forever World címadó számát kaptuk, majd ismét oldschool darabolást. Nem csoda, én máig a Vader védjegyének tekintem a gyors, minden riff végén sípoló gitár – villámgyors pergődob párost, illetve a dallamok egyhangú, brutális egyfelé tartását. Egyetlen hibája, hogy hosszabb távon meglehetősen unalmas. Ez talán itt is érezhető volt.

A Reborn In Flames (De Profundis) és Crucified Ones (The Ultimate Incantation) páros után kaphattunk egy frisebb számot is, így újabb intró után a Helleluyah!!! (God is Dead) című sláger (ugyancsak Impressions In Blood) hangzott fel, aztán ismét oldschool (Fractial Light – Back To The Blind). Nagy örömömre a pontot az I-re végre egy Litany szám, a Wings tette fel. Hosszas taps után ráadásnak a War EP talán legimpresszívebb számát, a Lead Us!-t kaptuk.

Lehetett volna még fokozni a hangulatot; voltak már idehaza ennél jobb death metal koncertek. Lehet, a Vader jövőre is ellátogat ide, szóval nem volt egy eget rengető esemény, egy azonban biztos: ilyen igényes fellépőcsapat ritkán gyűlik össze idehaza. Nagyon jól éreztem magam.