Az Undeadhez hasonló, többórás koncertek egyik legszimpatikusabb tulajdonsága, hogy meglehetősen gördülékeny: az egybenyitott Kék/Vörös Yuk klubtermeiben párhuzamosan mennek az események, azaz egy együttes hangolása, átszerelése alatt a másik játszik és fordítva – ettől a rendezvény nem válik unalmassá, sőt, most kifejezetten lendületesnek volt mondható. (Ugyan a Yuk hangtechnikája még jelenleg is bőven hagy kívánnivalót maga után, ez legalább kárpótolt érte.)

A közönség a megszokott hosszú hajú feketeruhás testület, bár mostanában kimondottan örülök annak, hogy a néhány évvel ezelőttiekhez képest jóval kevesebb a nagyon beöltözős bakancsblacker. A vegyes fellépőlista vegyesebb közönséget is hozott magával: furcsa volt, hogy a core-osabb melodikus együttesek külön társaságot hoztak magukkal – gondolom, a megjelent baseball-sapkás fültágítós fiatalság nem a grind/death, vagy a black metál fellépők miatt jött el az Undead-re. Bár ki tudja…

A core zenék közönsége leginkább a Nadir, az N.P.I. és az A Losing Season fellépésének örülhetett: ugyan egészen más a fenti három banda stílusa, a core-orientáltság mindenesetre közös. Azt hiszem, a Remorse, illetve a D.S.D. mellett ez a három együttes volt a legszembeötlőbb vízválasztó a bőrnadrágos betonmetál és az imént emlegetett lazább zenéket kedvelő tábor között.

Ezen együttesek közül kronológiailag a Nadir volt az első: a deathes hardcore banda legszimpatikusabb tulajdonsága a zenéhez való látványosan laza hozzáállása. Már a hangolásnál jókat derültem a gitáros megjegyzésein, aki csak úgy félvállról közölte a hangtechnikussal: ő ugyan nem kér magából több hangot, így is jól tud teljesíteni, de a színpad másik végében álló igényesebb elitzenész társai már annál inkább... (Hasonlóan mókás/szimpatikus megnyilvánulások követték ezt a koncert fél órája alatt.)

Ugyan én nem szeretem a hardcore-t (az ide-oda düccögő gitárok, illetve a csörömpölő dobok nem az én világom; szeretem, ha egy zene a gyors tempó mellett még ennél is sokkal összeszedettebb/szétesettebb), de a Nadir egészen kellemes összeállítást játszott belőle. Már másodszor (talán harmadszor?) van szerencsém az együtteshez: úgy igazán most se fogott meg, de amit a színpadon csinálnak, az hazai viszonylatban kiemelkedően igényesnek számít. Itt-ott kemény, deathes riffek – core-osabb kivitelezésben –, pattogó, lendületes futamok, kemény, darabos dobalap, szóval minden megvan ahhoz, hogy úgy igazán ütős forró hangulatot teremtsenek a koncertteremben. Köszönhetően az énekes odacsapós, durrbele kiállásának, ez meg is történt.

Nem úgy, mint az N.P.I. esetében: a banda nagyjából az As I Lay Dying, iletve. a Trivium zenei vonalát követi, tehát amolyan melodikus göteborgi death metál, esetleg metalcore. Ennek bizonyos szinten örültem, mert jó, ha egy fesztivál zenei palettája színes, és az ilyen mainstreamebbnek (és bizony a Trivium esetében igénytelennek) számító zenei vonalak is képviseltetik magukat egy fellépés erejéig – az N.P.I. komolytalan produkciója viszont nem különösebben nyerte el a tetszésemet. Teljesen átlagos As I Lay Dying, Killswitch Engage, Dark Tranquillity koppintás, hangulatos gitártrillákkal, relatíve sok váltással, ezzel nem is volt különösebb gond. A tagok kiállása viszont olyannyira nevetséges volt, hogy saját közönsége kivételével szinte mindenki elhagyta a termet. Egy dolog az, hogy az énekes súlymetálos kiállása kissé demoralizáló volt a Nadir komolyabb külcsíne után, az azonban már egyenesen röhejes volt, amit a gitárosok műveltek.

Míg egyikük látványosan félkegyelmű beállását figyelve még úgy-ahogy kibírtam röhögés nélkül, addig másikuk produkciójánál nem tudtam megállni: egy sor grind, illetve death koncert után már van némi tapasztalatom kemény riffek terén, szóval nem értem, hogy egy laza metalcore gitáros miért vág olyan fejet mindvégig, mint akinek masszív székrekedése van, illetve minek mutogatja a felső ínyét (?) a közönségnek. A basszeros sem volt semmi: már a második szám után közölte társaival, hogy ő teljesen kifáradt, ezzel nem kis derültséget okozva az első sorokban állóknak. Nehéz volt ezek után komolyan venni az együttest, inkább átnéztem a másik terembe.

Nem mondom, hogy megbántam, de ott sem kaptam sokkal tetszőbbet: a készülődő DSD (Damned Spirits Dance) soktízperces hangolása után valami nagyon hasonlót hallottunk. Ugyan a tagok kiállásáról egyáltalán nem sütött az N.P.I amatőr hozzáállása, ám a közönség felé közvetíteni kívánt bölcsészhippi imázs valahogy nem illett a Yuk atmoszférájához. Emiatt többen be is szóltak az énekesnek: legmókásabb megjegyzés talán a „Jézus tényleg él és köztünk jár!” volt – valahogy találó volt az együttes kiállását elnézve.

Engem a zene se fogott meg különösebben: melodikus extrém metál, enyhe black metál szaggal (az is főleg az ének miatt); teljesen átlagos lenne, ha a szintetizátor érdekesebb prüntyögése nem adna egy értékelhetőbb gerincet hozzá. Talán volt benne valami az Arcturus féle avantgarde metálból is. Egy ismerősöm nemrégiben megjegyezte, hogy ez a koncert az első sorok lányrajongói miatt kicsit olyan volt, mintha a metal Back Street Boys-ai álltak volna ki elénk. Találó.

Emlegettem még a Remorse-t is, mint vízválasztó bandát: death-es keménységű motorosmetál, amolyan „hosszúhajú rokker” stílusban. Engem általában taszít az ilyen stílusú zenék körüli hype, nem szeretem azt a fajta lazaságot, ami a nagyvilági rockerekből süt, de a Remorse-ra ez abszolút nem volt jellemző: kipróbált, értő zenészek álltak ki a színpadra, meglehetősen otthonosan mozogtak ott, tényleg megnyerő volt.

A zene maga nagyon energikus, lendületes, olyan igazi régies rázós thrashes bulimetál, amit ugyan a lejátszóba ódzkodva tennék be, de ott koncerten, a fenti együttesek után kimondottan üdítő volt. Nem mondom, hogy a koncertet az utolsó pillanatáig végigálltam, de amit a hangszerekkel csináltak, az tényleg belevaló volt.

Ugyan én nem szeretem, illetve erősen túlértékelt együttesnek tartom, de rengeteg rajongója van a magyar Agregátornak: tény, hogy az egyik legtöbbet emlegetett hazai formáció (97’ óta léteznek, azóta több lemezt is sikerült kiadniuk), külföldön is egyre nagyobb hírnévre tesz szert, de én gyermeteg, néhol egyenesen röhejes szövegeik miatt, másrészt a lemásolt északi irányvonal miatt nem tudom komolyan venni őket. Van a zenéjükben minden, az agresszív pörgéstől (emiatt inkább göteborgi death metálnak sorolnám be őket, akár csak a Chlidren Of Bodomot – egyesek a magyar CoB-nak gúnyolják őket) a belassulós akusztikus trillázgatásig, néhol egészen olyan, mint egy sima motoros heavy együttes. Nekem ez a fajta összemosott, masszás populáris egyveleg nem a világom, ezért sokáig nem vagyok képes hallgatni az ilyen zenét. Minden bizonnyal megvan az oka, hogy ennyien favorizálják a bandát - én egyelőre még nem jöttem rá erre.

Nem akarok túlságosan előrerohanni, de felesleges a beszámoló végére tenni az A Losing Season fellépésének kritikáját (hiszen ők voltak az utolsók): az együttes, akár csak a Remorse, saját elmondása szerint heavy metál zenét játszik, bár jóval több műfaj sajátosságait elegyítik ebbe. A kemény, göteborgi deathre jellemző üvöltős-hörgős vokál keveredik a tiszta, patetikusan érces énekkel, illetve a zene instrumentális része tartalmaz hardcore-os, itt-ott egészen progresszív jellegű elemeket is, amit az együttes egy relatíve sajátos melodikus extrém metál stílusába integrált. Elsőre nagy katyvasznak tűnt, a második számnál viszont már jóval tetszetősebb, kevésbé vegyesfelvágott érzetű volt: végigállva a koncertet már bátran mondhatom, hogy az összes fenti lazább metál bandák közül a legjobbat az A Losing Season hozta.

Az együttes két énekessel operál: egyikőjük hozza a már említett, rekedtesen üvöltő/hörgő énekhangot, a másik a tisztább, magasabb regisztereket szólaltatja meg. Mindkettőt egészen kiválóan sikerült produkálni. Az előbbi elképesztően ütős, kirobbanó energiával szólt, az utóbbi pedig igazán magával ragadó, fülbemászó volt. A mainstreamebb melodikus metál együttesek előnyös/tetszetős zenei elemeit használva olyan volt, mintha az együttes egyszerre lenne az In Flames, a System Of A Down, az As I Lay Dying, és néha bizony a Dragonforce. Ugyan tőlem egészen távol áll a felsoroltak által megtestesített populárisabb metál, de ott, abban a fél órában tényleg bejött még az egybemosottság is.

A koncert egészen más vonulatát képezte az igazi underground black, illetve death metál előadók koncertje: nyitófellépőként a grind/death metál Arson-t láthattuk a Vörös Yuk színpadán. Nem játszottak emlegetnivalóan különleges zenét, de én valami hihetetlen jól éreztem magam, amíg játszottak: kompromisszummentes darálás, megfelelően cirádás körítéssel – ellentétben más hasonló kisbandákkal, jóval jobb volt, mint az egyszerű „zörgött, tehát elment” kategória. Kár, hogy a lemezen megvehető hanganyagaik negyed olyan jók, mint élőben… Ugyan a hivatalos honlapon fellelhető információk interpretációja egy csöppet primitív, de ugyanez élőben inkább önironikus volt; engem nem zavart, sőt, szórakoztatott.

A Kill With Hate – mint eddig általában – hozta az oldschool death metáltól elvárható szintet: jóval technikásabb, bizonyos tekintetben kifinomultabb gitárjáték, illetve több váltás jellemzi, mint az Arsont. A tagok zenei hozzáértése, illetve a kisbanda-jelleg ellenére a profibban előadott számok méltán tették az együttest az Undead-előhangolás legjobb előadójává.

Mindennemű háborúérzet dacára azonban meglepően kevesen mozdultak meg a színpad környékén: a számok között Cathar igyekezett felkorbácsolni az állóvizet, de eléggé úgy tűnt, hogy a közönség még túl görcsös az ilyen zenéhez. Persze az együttes nem jött zavarba, folytatták a megszokott halálzenei hajrát.

Meglepett viszont a Neochrome átalakult formációja: Manyak távozása a bandából, illetve a gitáros énekessé avanzsálása némileg megváltoztatta az együttes zenéjét. A Neochrome továbbra is maradt black/death együttesnek, bár most én némileg többet éreztem blackből, mint a régebbi éra hanganyagain (a Manifestation Of The Forgotten Subconscious sokáig a kedvenc hazai lemezem volt), bár ehhez nyílván hozzájárult az énekhang megváltozása is. A zene instrumentális része maradt ugyanolyan eredeti: tele gyors, disszonáns futamokkal, a gitárjáték a maga nemében kimondottan hangulatosan reszelős. Ördögien megigéző, ráadásul nem a szokványos vérforraló zúzás formájában adták elő, annál jóval hűvösebb, ridegebb.

Hiába volt tényleg nagyon profi a fenti rész, az énekhang messze nem volt az igazi: hiányzott belőle az a rekedtes torokcsikorgás, ami dukálna a zenei alaphoz; ehelyett amolyan üvöltős-rikoltós egyveleget kaptunk. Vokálosként nekem sokkal jobban tetszett Manyak. Pozitívum viszont az új lemez árnyaltabb, kevésbé konszolidált stílusa: ugyan én még mindig a régebbi anyagokat hallgatom szívesebben (a koncerten elhangzott Out Of The Cage a kedvencem), de határozottan tetszett az új is – noha nem ad annyit, mint amennyit vártam. A koncert egyértelmű csúcsa az utolsók között eljátszott Emperor feldolgozás, az I Am The Black Wizard volt. Ha nem lenne a leromlott énekhang, én 10-ből 10-et adnék a koncertre.

Nagy csalódás volt viszont a Dim Vision produkciója: hanganyagaikat meghallgatva az együttes egészen ígéretesnek tűnt (még korábban a Metal Hammer révén jutottam egy számhoz - az hihetetlen jól eltalált volt); tetszettek a vontatottabb, pozitív értelemben monoton deathes-doomos számok, és az azok közötti hangzatos dobszólós váltások. Nem tudom, mi lehetett a baj: az együttes feltűnően foghíjas sora nagyon szétesett volt, valahogy nem volt egyben a zene. Olyannyira langyos produkciót sikerült bemutatni, hogy alig állt 10 ember a koncertteremben. Kár érte.

Az est legdurvább hangulatú zenéje a Fagyhamué volt: a szegedi pogány metál kvartett a szokott lendülettel csapott a húrok közé. Az együttes zeneileg igencsak hasonlít a nála kevéssel nagyobb ismeretségnek örvendő Frostra (míg a Frost 96’ óta aktívan jelen van a hazai black metál körökben, a Fagyhamu frissebb formáció; nemrégiben jelent meg Frostashes nevű első teljes lemeze), bár nélkülözi annak dallamosabb pogány orientáltságát: amit hallhattunk az együttestől, az inkább tüzes pokoljárás volt, mint keleti metálsámán-zene. Arclebontó zúzás, komoly hajrák; ugyan a számok lehetnének vagy tízszer eredetibbek (nehéz újat hozni, de azért illik megpróbálni), a nehéz koncerthangulat kárpótolt minket ezért.

Régebben meg voltam győződve arról, hogy a black metál jellegzetes corpse paintje – kevés kivételt leszámítva – relatíve elviselhetően illik a sötétebb hangulatú black bandákhoz: a Fagyhamu esetében ez azonban egészen felemás volt. Ugyan semmi bajom a szétfolyós hullasminkkel, ha az együttes olyan zenét szolgáltat hozzá, de a fordított keresztek (régebben a homlokukra rajzolták; szerencsénkre most ott kizárólag egy vonal éktelenkedett) nagyobb tételben való mutogatása Gorgorothék óta szerintem kimondottan gáz. Persze még ennek is jobban örülök, mint a most oly divatossá vált bőrnadrág-izompóló kombónak – legalább emlékeztet az oldschool éra kedvesebb pillanataira.

Mint azt említettem, jövőre is okvetlen ellátogatunk az Undeadre. Ugyan nem volt olyan jó most, mint a tavalyi (ahol a lengyel Behemoth is fellépett, illetve kevésbé volt kiszínesítve a fellépők sora), de azért a fenti hideg-meleg produkciókon is sikerült többé-kevésbé jól érezni magunkat. Álljon itt végezetül néhány emlékezetes kép a koncertről:

"Jézus él"

"Felső-íny metal"

"Szellemzúzda"

"Artistic grind"