Látogatókat fogadni otthonunkba, vagy éppen vendégségbe menni nem mindig sétagalopp. Szinte mindig feszengve érzem magam, ha belépek egy számomra ismeretlen lakásba, még akkor is, ha ismerősökhöz érkezem. Vigyek-e ajándékot a házigazdának, ha igen milyet? Nem jövök túl korán, vagy érkezem későn? Kik lesznek még ott? Milyen lesz a hangulat? Ugye nem lesz ciki, ha akarva-akaratlanul körbenézek, esetleg kezembe veszek egy-egy tárgyat, nehogy rossz néven vegyék a házigazdák! Ezek a kimondatlan kérdések cikáztak a fejemben, ahogy baktattam az Egy Asztal Elmozdítása című lakáskiállításra. A Bass Judit és Magyary Anna által létrehozott lakáskiállításon azonban ezek a gondolatok érkezésemkor rögtön szertefoszlottak.

Magyary Anna installációja

„A fejemben az a tapasztalat volt, hogy milyen egy házibuli, ahol az emberek klikkesednek, mert nem ismerik egymást. Ehhez képest itt hamar elkezdtek kapcsolódni, mint egy igazi közösségi térben.”

– fejezte ki Gregor Lilla, aki a megnyitón vett részt performanszával. Zsibongó, családias, mindenkit összekapcsoló légkör fogadott. A barátságos hangulat, a lakás atmoszférája, nemcsak arra sarkalt, hogy a számomra ismeretlen térben mihamarabb felfedezzem az alkotásokat, hanem arra is, hogy csatlakozzam a beszélgetők forgatagához, hogy én is részesévé váljak az oldott hangulatnak. A lakás legkülönbözőbb pontjain – a falakon, a könyvespolcokon, a konyhaszekrények ajtaján, sőt még a fiókokban is – voltak rejtett kincsek, alkotások. Az otthon összefolyt a kiállítással, a privát tér és a személyes tárgyak a mindenkihez szóló műalkotásokkal.

„Az otthonom a hagyományos értelemben nem egy előkészített kiállítótér. Viszont ahogy a kiállításokról gondolkodom, nagyon közel áll a mostani lakáskiállításhoz. Hiszen ezekben az intimterekben egész máshogy találkozik az ember a képekkel, mint egy rideg kiállítótérben.” – mondta Batal Mária, a kiállítás egyik résztvevője. Egy tárlat fogalmához kapcsolódó gondolataink nagy része letisztult tereket és homogénre festett falakat jelentenek, azokat a white cube helyeket, ahol a műalkotások különválnak a minimalista enteriőrtől, tereket, ahol – jobb esetben – apró feliratok segítik a szemlélődőket az értelmezésben, a tárgyak alkotójára, technikájára, bizonyos esetekben a méretére és majdnem mindig a mű létrehozásának idejére vonatkozóan. Bár ezek a közterek, legyen szó múzeumról, kereskedelmi vagy magángalériáról, rengeteg izgalmas és meghatározó tárlatot mutatnak be, mégis ridegnek, ezenfelül barátságtalannak is érezhetők, ha nem tartozunk az átlag képzőművészeti fogyasztók közé. Viszont egy biztos, kiállítóterekre manapság bárhol rábukkanhatunk. Akár az erdő mélyén vagy egy pincében, egy foghíjtelken Budapesten, parkban, járdán, sőt az otthonunkban is.

Kazsimér Soma installációja

A lakáskiállítások alapgondolata nem újkeletű felvetés. Hasonló események már korábban is létrejöttek. Ehhez hasonló kezdeményezés volt például a magángyűjtők által rendezett saját szerzeményeiket bemutató kiállítások, vagy a 17-18. századi szalonok, melyek az akkori kortárs művészeknek biztosították a bemutatkozási és ismertség lehetőségét. Ám ugyanide tartozik a 20. század vasfüggönye mögött zajló kultúrpolitika, a Három T – ahol a nemkívánatos művészek és a tőlük el nem választható alkotásaik leginkább egy szűk közönség számára voltak elérhetők –, vagy a kortárs művészeti piac szélsőséges lehetőségei, amelyekkel ma a pályakezdő művészeknek szembe kell nézniük. Mindemellett nem szabad megfeledkezni a szabadidejükben alkotókról sem, azokról, akik meg kívánják osztani műveiket. Számukra mind remek lehetőség a lakáskiállítás.

„Olyan időszakban kezdtük el ezt az egészet, amikor az otthon volt az egyetlen rendelkezésre álló tér. A kiindulópont az volt, hogy mit tudunk kezdeni ezzel a különböző jelentésekkel túlterheltté vált térrel. Hogy lehet ezt a teret egy termékeny játéktérré alakítani?”

– mesélte Anna. Az otthon személyes tér, hely, ami megőrzi jó és rossz emlékeinket, élményeink lenyomatát – ami velünk együtt változik, alakul. Mi határozzuk meg, mit és hova helyezünk el benne, és azt is, hogy milyen színekkel vesszük körbe magunkat, tehát egy olyan hely, ami felett a mi kezünkben van a kontrol. Az otthonunk – feltehetőleg – nem publikus az avatatlan szemek számára, legalábbis így volt egészen a közelmúltig. Az elmúlt időszakban újabb jelentés társult az otthon fogalmához. A pandémia alatt nem csupán az állandó életterünk lett, de munkahelyünknek is teret adó, egy olyan tér, ahol videóhívások, távmegbeszélések miatt bárki bepillantást nyerhetett ebbe a személyes világba. A változásban, a bezártság alatt ebben a beszűkült élettérben mi is átértékeltük ezt biztonságot nyújtó teret.

„A fele játék, a fele gyötrelem.”

– fogalmazta meg Dr. Gellért Marianna a kiállítás résztvevője magáról az alkotás folyamatáról, saját festészetéről. Anna és Judit által meghívott alkotók, olyan személyek, kiket elsősorban a kiállítás lehetősége és a szervezőkhöz fűződő viszonyuk kötött össze. Mindannyian kapcsolódnak a vizualitáshoz, az alkotáshoz, de van köztük olyan is, aki az előadóművészetben járatos. A résztvevők változatos technikákkal, módszerekkel hozzák létre műveiket és legtöbben a szabadidejüket fordítják az alkotásra – volt olyan is, aki most először mutatta meg műveit másoknak.

Szilágyi Júlia "Arra vágyom" című festménye

Bartal Mária festménye és Dante-szobor orr nélkül

Bass Judit és Kazsimér Soma fényképei

Gellért Marianna festményei

Gellért Marianna festménye (felül), Bass Judit és Kazsimér Soma installációja (alul)

A lakásban elhelyezett alkotások jelentős része észrevétlenül beolvadt a térbe, de voltak olyanok is, amelyekre kifejezetten könnyű volt rálelni. Ilyenek volt például Bass Judit és Kazsimér Soma által készített cianotípia-lenyomatok, az elkallódott tárgyak hiányára reflektáló munkák kékjei a konyhában és a nappali falán várták a fürkésző szemeket. Ide tartoznak még Dr. Gellért Marianna festményei a konyhabútorokon, a különböző barnákba, vörösekbe nyúló kísérleti munkák. De nem szabad megfeledkezni Demeczky Ádám fényképeiről sem, melyek akár egészen megmosolyogtató helyeken, mint például a mosdóban, a falakon, a padlón, sőt, még a polcokon is kitűntek a térből.

Voltak olyan alkotások is viszont, amelyek mellett először csak elhaladtam, mert annyira illettek a tér hangulatába. Ez alatt értem többek közt Magyary Anna apró installációja, amit először lámpakapcsolónak detektált a perifériás látásom, vagy Csizmadia Kinga óra installációja, valamint Szilágyi Júlia Arra vágyom című festménye, de nem szabad megfeledkezni a törött orrú Dante-szobor és a róla Bartal Mária által készített festmény együtteséről sem.

„12 évig anyukámmal laktunk itt, de ő elköltözött. A kiállítással a tér elkezdett radikálisan átalakulni. Ez a kiállítás annak a lakásnak a fölszámolása, ami a gyerekkori otthonom volt. Megszűnik olyannak lenni, ami volt. Arra vágytam, hogy átíródjon a tér és ez most megtörtént.”

– zárta gondolatait Judit. Az est haladtával az összes kép lekerült a falról, a beszélgetések elhalkultak és a szervezők otthona elkezdte visszanyerni a korábbi arcát. A lakás tárgyai visszakerültek eredeti helyükre, mialatt az alkotók gondosan becsomagolt munkáikkal távoztak. S ebben az új-régi környezetben a kiállítás, mint emlék megmaradt.