PRAE.HU: Az esemény leírása alapján gazdag, összművészeti jellegű élményre készülhetünk. Hiszel a médiumok közti átjárhatóságban?

Hiszek is benne meg nem is. Mert technikailag megoldható az átjárhatóság, például az oszcilloszkópon hangokat láthatunk. Az viszont, hogy hang és kép között hogyan történjen meg az átjárhatóság, teljesen az alkotói önkénytől és a kreatív megoldásoktól függ. Mutatok egy hangeffektust – az a kattogás, amit hallottál, változtatja a képet. De tulajdonképpen önkényes dolog, ahogyan összeépítem ezt, éppen ezért magát az érzéki átjárhatóságot tekinthetjük önkényesnek. Teljesen rajtad áll, hogy ehhez honnan közelítesz, és mit akarsz vizuálisan megmutatni a hangból.

Az összművészet mellett csak abban az esetben teszem le a voksom, hogyha segíti az előadást. De semmilyen kényszeres dologban nem hiszek, mert nem elég átgondolt; mint amikor valaki az alkotására direkt összművészetként hivatkozik, hogy ez valami „nagy kihívás volt, hiszen ez is, az is benne van.” Ha a többi képzőművészeti ágat nézem (festészet, szobrászat), akkor valószínűleg elég nehéz ez az átjárhatóság. Itt analóg jelekről beszélünk, van egy relatíve kitaposott út nagyjából a ’70-es évektől kezdve. Mégis nehéz téma, tulajdonképpen ezzel az előadással ez az első ilyen dolog, amit csinálok. Ekkora fába még nem vágtam a fejszémet.

PRAE.HU: Többutas hangrendszer, nagyerejű, részletgazdagon dörrenő zene, képcsöves tévék alkalmazása, sőt speciális felületekre való vetítés is várható. Nem válik ez a sűrű audioélmény a hasonlóan kidolgozott vizualitás rovására, és viszont?

Ennél a műfajnál gyakran előfordul, hogy a hangrendszer, mondjuk, elkezdi a kameraállványt rezegtetni. Ez most pont kapóra jön, mert egy űrhajó belső terét próbáljuk megjeleníteni. Szóval az ilyen összeütközésekből még valami jó is megszületik. Próbálok valami nem túlságosan összemosott dolgot csinálni, ezért például széttagolom a zenéket. Lesz egy zenei kíséret, illetve emberi hangok is. Ugyanígy törekszem arra is, hogy dramaturgiai szinten szétszórjam a dolgokat. Hat-hét jelenetről beszélünk, mindegyikben van valami dominánsabb elem. A vizuális élmény rovására tehát nem megy az audioélmény, sőt, Molnár Ráhel, akivel a rendezvény előtt fogunk beszélgetni, azt mondta, hogy az egészet installációként is tekinthetjük. Nem arról van szó, hogy elkezdődik egy színházi előadás, feszült figyelem és első jelenet, második jelenet, hanem minden szempontból el lehet időzni benne. Zavar a torlódás, a tumultus, a kavalkád, ezért próbálok mindennek teret meg időt hagyni.

Hargitai András jóvoltából

PRAE.HU: Bizonyos értelemben szimulációval készültök? Ha igen, mennyiben fog ez a történet illusztrálására szorítkozni, és mennyiben lesz absztraktabb, kiegészítő dimenziókat kínáló?

Az előadás közben mindent tudok irányítani hangszínben, intenzitásban, ennek függvényében lesznek a zörejek és zajok, amelyek végig a nagy ládából jönnek, az űrhajó zúgása is ilyen. Lesznek olyanok is, mint mondjuk egy gépház tere (a szövegben a „regenerátorok termeként” jelenik meg), amit különböző fajta folie-zással hoztam létre, azaz tereket és képeket közvetítek hangban. Egy jelenetben bemutatunk egy gázkicserélő berendezést: a képernyőn egy absztrakció jelenik majd meg. Láthatod, sok mindenre asszociálhatunk, de sosem feltétlenül egyre. Az volt a cél, hogy többféle dologra is gondoljunk, de közben jól is nézzen ki. Ez lenne a lényeg, hogy nem akarom megcsinálni az egyet, amit helyesen kell érteni.

PRAE.HU: Ha jól értem, akár improvizálni is fogsz közben? Az adaptáció számomra egy kötöttségekkel járó feladatnak tűnik, ami limitálhatja a rögtönzés lehetőségeit.

Mindig megpróbálok úgy reagálni, ahogy érzem, ezt értettem az idő és a tér kinyújtása alatt. Nincs kimérve ilyen szalagavató táncpróba-szerűre, hogy ennek most egy percig kell szólnia, utána jön a következő beszéd. Az apró zenei részeket, a gesztusokat nem lehet rögzíteni, viszont azok valóban eldöntött és rögzített dolgok, hogy milyen távolságok legyenek a mondatok között, tehát nem arról van szó, hogy semmit nem készülök előtte, ebben nem hiszek. Sokkal jobban szeretek kitörni, kirobbanni ezekből a keretekből. Ez az improvizáció nekem, hogy valamiből felszabadulok. Sőt, ami nálam otthon jól szólt, az ott lehet, hogy más tartományba kerül. Szerencsére a hangszereket be lehet állítani a térhez, és sokszor van az, hogy jobban sikerül egy koncerten adott tónus, ritmizálás, mint ahogy gyakoroltam. Ez is ad egy szabadságérzetet. Érdekes, mert nem tűnik szabadságnak, valahol mégis az.

Sipos Aliz Mentának volt egy gesztusfestészeti kiállítása, amelyben én is közreműködtem. Ennek kapcsán többen is azt mondták, úgy használom a moduláris szintetizátort, mint a gesztusfestők a vásznat, az ecsetet, a festéket. Mert annak ellenére, hogy be van állítva pár dolog, a mozdulatok vezérlése adja azt, amit én tényleg hangszeres játéknak szeretnék. Sokan úgy állnak hozzá a moduláris szintetizátorhoz, mint egy zenegéphez, hogy most itt megy egy pentaton hangsor, itt a hangminták változnak. Nálam is nyilván maguktól szólnak a hangok, de az improvizációnak ez a lényege, az adott helyzetre való reakció és az abból kibomló utak. Próbálok kis tereket hagyni, majd ott úgyis látni fogom, mennyire kell gyorsan, élesen, tompán vagy röviden.

PRAE.HU: Szóval meghatározza az adott tér az akusztikai adottságaival magát az előadást?

Szerintem sok zenész elfelejti, mennyire befolyásolja és akár le is korlátozhatja őt az a tér, ahol előad, mert sok hangrendszert szabad térre terveztek. Hogy mennyire tud egy ilyen zárt térben működni, az már bűvészmutatvány. Ha elmegy egy galériába, mondjuk kiállításra zenélni, vagy éppen egy nagyobb térbe, egy fesztiválra, és egyszerűen copy paste-eli, amit ő szeretett otthon csinálni, rengeteg lehetőségtől esik el. Mert unalmassá válhat, vagy mesterkéltnek tűnhet. Ez a probléma a DJ-zéssel is, hogy nem tudod átállítani a zenét a térhez, csak kitalálod, hogy egy adott környezetben annak a zenének nagyjából hogy kell szólnia.

Hargitai András/ Antenna Hungaria: Tähdet

PRAE.HU: Térjünk át az előadás alapjára, a Lem-novellára.[1] Olvasatomban kifejezetten pesszimista állásfoglalású. Mennyire tudsz azonosulni ezzel a nézőponttal?

Lem szerintem nem volt pesszimista, inkább szkeptikus. Meg akarta mutatni, kicsit különcködő módon, hogy a legtöbb science-fiction író téved. Néha már paródiába úszik át, például a Kiberiáda az egyik legviccesebb short story gyűjteménye, amit még fiatalabb éveiben írt. Azért ilyen szkeptikus, mert le akar számolni az okos gépek mítoszával. A huszadik század végén, a hidegháború vége felé, amikor Lem aktív volt, nagyon technooptimitsa volt mindenki: „majd a gépek mindent elintéznek nekünk”. A szövegeiben nincs sok remény, inkább a túlélésről szólnak.

PRAE.HU: Az eredeti történet fontos felvetése, van-e „manó a fa odvában”, lélek a fémlemez alatt. Az analóg technika eszközeivel hozol létre művészi produktumot, így adja magát a kérdés: felruházhatók ezek a tárgyak önmagukon túlmutató jelentéssel?

Rengetegszer újraolvastam ezt a történetet, ezért szerintem nem a lélekről van szó. Egyre bizonyosabb vagyok abban, hogy ez inkább valami tudatalatti. A gép által emlegetett mérnök, aki őt, a mesterséges intelligenciát tanította, programozta, tudat alatt tragikus módon kötődhetett a novella humán szereplőjéhez, aki aztán elment az űrutazásra. A gép mint függvényhálózat odáig fejlesztette ezt a kötődési csírát, hogy az eredménye ez lett: „maradjunk együtt örökre, amíg meg nem halunk”.

A pszichológia egy tudattalan folyamatnak írja le a kötődést. Nem tudjuk, miért szeretünk valakit, hogyan kapcsolódunk valakihez. Bizonytalanság van a kapcsolatainkban, ebbe enged betekintést ez a szöveg. Nem akarom ezt sulykolni, de szeretném, ha átjönne, hogy itt nem meghibban egy gép, fellázad, megtámadja az embert, majd az visszaüt és bosszút áll. Inkább arról van szó, hogy a tudattalan folyamatok egy mesterséges környezetben is megjelennek. Ilyen értelemben nem azt nézném, él-e a gép, hanem hogyan manifesztálta valakinek a tudattalanját.

Visszacsatolva az absztrakcióra, van ez a drótos rész a szövegben, amit nem jelenítek meg az előadásban. Érdekes párhuzam, hogy géppel kísérem a gép szövegét, de ugyanígy gépből jön magának a gépnek a hangja, a gép játssza a gépet. Oké, ez véletlen egybeesés, de a novellában is összeraknak drótokat, kábeleket, lesz belőle valami, meglátják mi, aztán szétszedik megint, és újra összerakják. A moduláris szintetizátornak pontosan ez a lényege, hogy új hangszereket építünk – például ennek már összeraktam egy töredékes verzióját a Modulár Pikniken.

Hetek óta össze van kötve minden, de amikor majd szétszedem, nem lesz többé, elveszik a kialakult kapcsolódásom, stabilitásom. És a szünet után valami más fog történni. Aki bizonytalanul kapcsolódik másokhoz, annak ez az érzése megismétlődhet, felelevenedhet.

Lem itt nem azt fejtegeti, hogy él-e e gép. Nem tudjuk, hogy ennek a gépnek hogyan van személyisége, mert elég ügyeseket mond. Jól reagál az illetőre, titkolózik, rejteget dolgokat. Nemcsak az űrhajós inputjából dolgozik, hanem valami fortyog benne. De ezeket ugye nem tudjuk biztosan, mert ez a kései mű vázlatos, kibontatlan. És mivel töredékes is, nem robban az arcodba az egész, marad a bizonytalanság, a kapcsolat megszűnése.

Mánya Zsófi, az előadás egyik szereplője és közreműködő művésze szinkronszínész volt. Nagyjából egyidősek vagyunk, és ő volt az a kislányhang, akit gyerekkoromban a tévéből hallottam. És itt jön  egy személyes kapcsolódás is, hiszen teljesen megszokott dolog volt, hogy szól egy hang, jelen esetben Zsófi hangja a tévéből. És sose láttad a hozzátartozó arcot, Zsófi nem nagyon vállalt színpadi szerepeket. Érdekes párhuzam, hogy az előadásban is ezt látjuk – van valaki, aki beszél egy dobozból.

PRAE.HU: Milyen visszajelzéseket szoktál kapni az előadásaidat követően a közönségtől, mennyire tudsz velük interakcióba kerülni?

A szubkultúrákban alkotók számára mindig van visszajelzés, mindig van interakció. Nem is annyira a mennyisége, hanem a minősége a kérdés. Instagramon, videószintetizátorral, sok más alkotóval dolgozom együtt. Ők egyszerre közönség és közreműködő művészek – nagyon gyorsan cserélődnek a szerepek. Nekem mondjuk eltökélt célom az interakció minőségén javítani, mert sok szinten terheltnek érzem akár alkotóként, akár fogyasztóként.

Maguk a visszajelzések nagyon érdekesek. A legutóbbi koncerten, Sipos Aliz Menta festménykiállításának zárókoncertje után percekig ülve maradtak az emberek. Nem emlékszem hasonlóra, volt valami elteltség, mozdulatlanság a pillanatban. De ez mindig más. Az viszont nem, hogy az emberek támogatása nélkül, akár infrastruktúra, akár anyagi támogatás nélkül nem tudna ez az előadás vagy bármelyik más produktum létrejönni.  Ha azt választod, hogy alkotsz a kis műhelyedben, és szökőévente kinyilatkoztatod a mesterműveidet, az is egy lehetőség, de ha egy szubkultúrában dolgozol, akkor szükséged van az interakcióra és a támogatásra. Nem árulok zsákbamacskát, nulla forint állami támogatásunk van. Mindennek a támogatásnak persze vannak fokozatai. Ha nekem valaki azt mondja holnap, hogy rajzoljak gombákat a videószintetizátorral, és ezért ő ad hetven-nyolcvan-százmillió forintot, akkor lehet, hogy azt fogom neki mondani, hogy ez nem így működik. De én sem hagyhatom figyelmen kívül a visszajelzéseket, az embernek muszáj kicsit figyelnie a reakciókat. Ugyanakkor sosem éreztem, hogy keresném, mi tetszik az embereknek. Mert az meg teljesen random. Ha egy képpel sokat dolgozok, azt gondolhatnám, hogy valami visszajelzés jár érte, vagy hogy könnyen el fogom tudni adni print formájában. De nem biztos, hogy sikerül, és ez a kiszámíthatatlanság talán szép is ebben. Bármilyen kommerszebb formációt elképzelünk, ott azért nem nagyon van meglepetés. Ugyanúgy ott lesz az a közönség, pontosan tudja, mire számítson, a formáció nem fog tudni kitörni abból a keretrendszerből, ami egyszerre ad biztonságot és korlátoz.

Hargitai András jóvoltából

PRAE.HU: Zárásnak egy fonák kitérő. A novellában a „hiány” csak mint a „birtoklás” opponense értelmezhető, tehát „test nélküli hang” mivolta nem hátráltatja a gépet; mégis, mintha ezen keresztül szintén megnyilvánulna teremtő és teremtett hierarchiája. A performansz a két karakter párbeszédjeit hangjáték formájában dolgozza fel, így tulajdonképpen az emberi szereplő is testét veszti. Alakított ez a megoldás a humán dominancián?

Nekem olvasóként ez fordítva jön le, amit az előadásban is próbálok éreztetni. Szerintem ott az ember egy borzasztó jelentéktelen szerepet kap – passzív. Megkapja a kaját, megkapja a zenét, ingereket, nincs semmilyen feladata. Ezt a novellát elolvastam 2017-ben is, tettem is ehhez a részhez egy könyvjelzőt, hogy kéne vele valamit csinálni. Akkoriban be voltam zárva egy kis szobába, mert az otthonomat kerestem, amihez pénz is kellett. Össze kellett húzzam magam egypár hónapra, visszavonulva a családomhoz. Akkor nagyon éreztem ezt a rabságot a novellában, együttéreztem a karakterrel. És most a lezárások alatt is. Hogy itt van az összes étel. Lehet beszélgetni a különböző gépekkel. Itt van nekünk minden. Hát ez a leglazább dolog, amit valaha megtapasztaltunk.

Aztán valami mégse stimmel. Ha meghúzod a párhuzamokat, hogy lezárás, otthonmaradás, űrhajó, pálya- és járványgörbe, számítógép és digitális szórakoztatás, ugyanott vagy, ahol ez a karakter: nincs semmi hatalma. Sőt nem biztos, hogy túléli, az olvasóra van bízva. Ahogy én is a végén megpróbálok valami hasonlóan nyitott befejezést adni. Szóval én inkább a gép hatalmát látom.

PRAE.HU: Nekem is ez volt azt első benyomás, emiatt találtam érdekesnek, hogy az ember hozta létre az egészet, de a végén ugyanúgy el is tudja pusztítani. Hiába az embert szolgálják ezek a gépek, tulajdonképpen ő maga is kiszolgáltatott. Ez teljesen kettős, egymástól való függési viszony is.

Meg ez egy kockázatos dolog, amiben részt vesz. Le van írva, hogy korábbi alkalmakkor hogyan halálozott el a legénység. Nem is akar beszélni róla, „ne beszéljünk arról, ami félresikerült”. Ez megint egy kapcsolódás, hogy feljönnek a korábbi traumák, és az ember inkább háttérbe akarja szorítani őket.

De ez is érdekes – miért építettük ezeket a gépeket? Azért, hogy megnézzük, tudunk-e bennük lenni. Itt nem valami háború van, nem ásványkincsek megszerzése a cél, nincsen konkrét cél; arról van szó, hogy egyáltalán tudunk-e az űrben sokáig utazni. Lem ennek a mestere: leragad az alapproblémáknál, részleteiben kibontja őket, annyira, hogy nagyon át tudod érezni ezeket a helyzeteket. Igen, el tudja pusztítani, fel tud ebből a helyzetből szabadulni, de mennyire? És miért került bele? Ember legyen a talpán, aki az űrbe akar utazni. Nem is hiszek mindebben, mármint olyan szinten át kéne alakítani a génállományunkat, hogy azok már nem mi lennénk.

Hargitai András Instagram oldala, valamint Bandcamp- és Sound Cloud felülete. Képek a művész jóvoltából.

Négyzetes kép: Hargitai András, a művész saját fotója. Kép a főoldalon és a Facebookon:  Hargitai András / Antenna Gungaria – Planet with rings.