Van abban valami határozottan provokatív, ahogyan a Kitakart Psyché antológiasorozat könyvei „feltárulkoznak”. Véletlenül sem azért, mert nők írják nőkről, vagy, mert nőknek szól (ez egyébként egyáltalán nem is igaz: mindenkinek szól). A provokatív ebben az, ahogyan tálalásra kerül egy-egy tematikus blokk: mondhatni erőszakosan – pont úgy, ahogy (elvben) nem akar. Elsőként a női szexualitás témája elevenedett meg a sorozat nyitódarabja, az Éjszaki állatkert oldalain (2005), újabban pedig megjelent a Szomjas oázis, ami a női testről mesél (2007).

Félreértés ne essék! Nem a pőreséget, vagy a szerelmi történetek és szépelgés hiányát kérem számon a könyvön. Arról van szó, hogy a szövegek – számomra – olyan (túlzóan) egységes koncepciót körvonalaznak a női testről (anya kínzó jelenléte/nem léte/testének hiánya, mindenben előrenyomakodó fájdalom és kiszolgáltatottság érzet, gyerekhez való ambivalens viszony, stb.), ami kizáró erejű mindenféle más tapasztalásra nézve. Ez pedig hamis kép. A cél sem ez, hanem az eddig csöndre kárhoztatott női írók tehetségének felvillantása, ráadásul úgy, hogy olyan témában tehessék ezt meg (szexualitás, test), ami már önmagában is újnak számít. Csakhogy a túl heves igyekezet elfedi ezt a szándékot, és olybá tűnik, mintha a "férfiirodalmat" leváltó, ezután kizárólagos női megszólalás előhírnökei lennének e könyvek, noha eredetileg éppen az egyenrangúságot hivatottak kivívni.

A Szomjas oázisnak már a borítója is üzen: elől-hátul rövid gondolatsor várja a könyvet kézbe vevőket, a hátlapon pedig sok-sok elbizonytalanító kérdés mered az olvasóra (melyekre természetesen minden válasz megtalálható a könyvben). Ezek a borítószövegek tökéletesen közvetítik az antológia világát: az itt felvillanó dús érzelem hatja át a kötet egészét.

A 33 írónő 56 műve 4 nagy egységet képez (Ébredés tükörfényben, Szomjas repülés, Hajnali ima, Te szülj engem!); a szövegeket nem tematikus rendben sorolták be a szerkesztők, hiszen mind a négy egységben éppúgy szó eshet az abortuszról, mint a halálról, vagy a szülés/születés misztériumáról. Mindezek pedig többnyire E/1. elbeszélésként hangzanak (f)el, ami a lehető legszemélyesebb vallomás érzetét kelti: mintha megannyi (női) lélek legbelsőbb monológja szakadt volna fel a mélyből, és furakodna – immáron leplezetlenül – a világ szemei elé.

Nem véletlen, hogy közel érezzük magunkhoz a szerzőket – közelebb, mint általában szokás. Az antológia utolsó egységeként ugyanis személyesen mutatkozik be minden írónő: a magukról legfontosabbnak ítélt gondolataikat olvashatjuk itt. Ezek az önvallomások szórakoztatóan színesek: a lehető legkülönfélébb módokon látják/láttatják a megszólaló művészek magukkal kapcsolatban a „lényeget” (már csak ezért is ellentmondásos a fentebb említett erős szemléletbeli egyformaság).

A Szomjas oázis egyik legmegrázóbb monológja Polcz Alaine Történetek a női testről c. írása. Mint a többi megszólaltatott visszhangja válik ki a szövegek közül, hiszen Polcz Alaine a már búcsúzó test mindennapjain mereng, és ebben összegződik mindaz az emlékké szelídült fájdalom, ami a többi szöveg hősét még kínozni képes. A szöveg központi kérdéseire (meddig élek/élhetek?, meddig akarok élni?) gyorsan érkezett válasz még megrendítőbb élménnyé teszi e vallomást.

A Szomjas oázis kegyetlen olvasmány. Durván leleplezi a bennünk munkáló prüdériát, és könyörtelenül szembesít testünk korlátaival; nem véletlenül. Hiszen fel kell fedezni magunkat ahhoz, hogy ki-ki termékeny dialógusba bonyolódhasson saját és környezetének „testével”, továbbá rátalálhasson egyéni, (ön)meghatározó tapasztalataira.