Horváth Dániel Erdős Virággal készített interjújában legújabb, isten című kötetéről faggatja a szerzőt. Az elmúlt tíz év történéseire reflektáló szövegekkel Erdős (korszak)határt húz korábbi és elkövetkező munkái között - nem istenes versek gyűjteménye ez, hanem az utóbbi időszak személyes és közéleti tapasztalatainak lenyomata. Ennek apropóján a szerző részletesen beszél arról, hogyan formálta át a kötet értelmezését a politikai helyzet változása: a versek még a választások előtt születtek, megjelenésük azonban már egy új korszak kezdetére esett, ami óhatatlanul más olvasatot ad nekik.

A Feuilletonben Can Togay búcsúzik a pár hete elhunyt Molnár Gergelytől. „[...] rejtélyes, valamiképpen a koron, a Kádár-valóságon kívülről érkezettnek tűnt” – emlékezik vissza első, Halász Péterék lakásán történt találkozásukra. Molnár ikonikus, de megfejthetetlen alakja mellett a szövegben felsejlenek a korszak underground művészmozgalmai, a hetvenes évek lázongó szelleme, s az akkori határsértések retrospektív átértékelése is. A múltidézés legizgalmasabb állomása a Spions 1978-as híres-hírhedt, a rendszer „összes halottja, kisemmizettje, hazugságai, kisszerűsége elé lebocsátott függöny széthasításaként is értelmezhető” Anna Frank-estjének leírása.

Solymosi Bálint írásaival indul a szépirodalmi szövegek sora. A Mi legyen? mindkét számozott darabja az emlékezet és az idő működését vizsgálja. A XLVI. versben a ház és az öregasszony lesz az emlékek metaforikus őrzője, a megidézett valós és fiktív alakok összemosódnak, a zsúfolt szoba a múlt színterévé válik, ahol minden tárgy egy valamikori történet hordozója. A XLVII.-ben a konkrét történelmi tapasztalat teremti meg a bizalmatlanság, reményvesztettség légkörét.

Szív Ernő tárcájából (Tájkép balettcipővel) megtudhatjuk, hogy mi köze van egymáshoz egy cukrász halálának, egy rabokat megszólító festménypályázatnak, illetve a címben is szereplő balettcipőknek.

Bereck Imola (Zseton) szövegében egy visszaeső szerencsejátékos kontrollvesztésének lehetünk szemtanúi. Bozsik Péternél (Az 52-es szoba) egy ottfelejtett esőkabát indítja a beszélőt álomszerű utazásra. Szondy-Adorján György elbeszélése (A Szent Mihály-kanyar) visszahoz valamit a Bodor-prózák jellegzetes enigmatikusságából.

Szabados Attila három verssel szerepel a lapszámban. Az Egy korszak kijavítása felszólítások sorával áll ellen a megszépítés torzító alakzatainak. „Csak ne mutassák, kérem, hogy minden tökéletes” – kéri a megszólaló, vállalva a hétköznapokban rejlő esendőséget, kudarcot, hiányt. A Szépen repültem stílusában Nádasdy Ádám kései szövegeit idézve beszél a kívülállóság érzéséről. „Igaza van-e, vagy téved, amikor arról beszél, elég jut mindenkinek?” – kérdezi Néhány következő, választ azonban nem kínál a senecai talányra.

Vörös Istvántól is három írást olvashatunk: a Kijáratban egy metaforikus utcai baleset hatására kibomló, egzisztenciális kérdéseket boncolgató merengést kapunk; a Kulcsmásoló a valóság becsapós, a(z ön)megismerésnek ellenálló természetére hívja fel a figyelmünket; A szonett mint gyontatószék ironikus reflexió az írás pozíciójára, az önvizsgálat és vallomás terepévé emelve a műfajt. Ami a verseket összeköti, az a témák komolyságát feloldó humor, a megszólalás könnyedsége.

A Követési távolságban Szilágyi Zsófia Kádergyerek vagy nepo baby című kritikáját olvashatjuk Mészöly Ágnes legújabb regényéről, az Ügynökök és üttörőkről. A Pagony Kiadó Abszolút Töri sorozatában megjelent kötet 1983-ban, részben a zánkai úttörőtáborban, részben Budapesten játszódik, érzékletes képet festve a Kádár-korszak „boldog békeidőiről”, a látszólag stabil hétköznapok alatt munkálkodó változásokról, s az eleven történelem működéséről. Szilágyi a regény fő erényeként említi a személyes és társadalmi múlt finom összefonódását, a kollektív és kommunikatív emlékezet közötti eltérés kidomborítását: „éppen a későbbi történelmi eseményeknek bizonyuló történések nem maradnak meg bennünk, mert szerelmesek voltunk, netán betegek, vagy egyszerűen elmentünk cipőt venni, mint Karinthy novellájának hőse.”

Az utóbbi hetek közéleti-kulturális párharcait szemlélve üdítően merész Lakner Dávid döntése, hogy Ex Librisében négy, a Magyar Művészeti Akadémia gondozásában megjelent filmtörténeti munkát vizsgál. A választás gesztusértékű: a szerző olyan, a 20. századi magyar filmgyártás elfeledett, vagy szándékoltan elhallgatott szegmenseit feltáró szövegeket mutat be, amelyek fontosságát az intézményi visszásságok mellett sem „szabad, nem is lehet csak úgy félretenni”.

Kovács Ágnes Szín – kép – elemzés. A magyar színes film története című, aprólékos igénnyel megírt áttekintése a magyar színes film fejlődését követi nyomon az 50-es évek kezdeti próbálkozásaitól a technika kizárólagossá válásáig. Könyvében jól megfér egymás mellett a színfilozófiai elmélkedés és a laikusabb olvasók számára is izgalmas, olykor meghökkentő kordokumentumok taglalása. Pápai Zsolt kétkötetes vállalkozásában az 1945 előtti film rehabilitációját tűzi ki céljául, a korban ideológiailag sok szempontból terhelt melodráma és film noir hazai képviselőinek vizsgálatát. Míg az első könyv (El nem csókolt csókok. Magyar film noir és melodráma I.) egyetemes műfaj- és kortörténeti képet vázol fel, addig a második (Fény és árnyék. Magyar film noir és melodráma II.) konkrét magyar példákon keresztül segít megérteni a zsáner hazai működését. Az Így filmeztünk mi 5. Szekfü András interjúsorozatának záródarabja, amelyben a korábbiakhoz hasonlóan ismét a magyar filmezés jelentős szereplőivel beszélget, ezúttal főként a Balázs Béla stúdió alkotóival.

Zoltán Gábor esszékötete, a Nyilaskeltető (Kalligram, 2026) huszonhat év írásait gyűjti össze, amelyek középpontjában az életmű korábbi darabjait is meghatározó téma, a Városmajor nyilas múltjának feltárása áll. A könyvet recenzeáló Antal Nikolett szerint a szövegek legfőbb erénye, hogy a történelmi traumát nem lezárt múltként, hanem a jelen tereiben tovább élő valóságként mutatják, a korábbi regények szellemében kutatva az emlékezet, hely és felelősség kapcsolatát.

Néhány kis című recenziójában Szűcs Balázs Péter Fenyvesi Orsolya prózájára reflektál. A Nem fogsz belehalni, Kis mondandók (Ampersand Kiadó, 2026) az eddigi lírakötetek hangulatát teremti újra a kispróza műfajában, a képzeletgazdag, asszociatív szövegek sokféle témát érintenek. A legerősebb darabok néhány sorban is teljes történetet vagy hangulatot képesek felépíteni, ennek legradikálisabb kifejeződése az egyetlen hosszú mondatból álló zárószöveg.

Margetin István Dora Čechova Nők, akiknek férfi kell (Helikon Kiadó – Margó Könyvek, 2026) című novelláskötetéhez fűzött kritikájából kiolvasható, hányféleképpen futhat zátonyra egy kapcsolat. A két idősíkon játszódó elbeszélések a jelenben a szakítás pillanatát, a múltban a kapcsolat előzményeit bontják ki, miközben erőteljes társadalomkritikát rajzolnak a rendszerváltás előtti és utáni Csehország változatlan világáról.

Az ÉS könyve júliusban Tompa Andrea legújabb regénye, a Kiváló testek (Jelenkor, 2026). „[...] személyként kell-e a testeket értenünk, vagy tárgyként?” – teszi fel a kérdést elemzésében Deczki Sarolta, érzékenyen rátapintva a szöveg egyik kulcsproblémájára. A regény a (férfi)test nem puszta esztétikumként, hanem a vágy, sebezhetőség és a mindent látó hatalommal szemben kiszolgáltatottként jeleníti meg.

A Ceaușescu-diktatúra idején játszódó történet középpontjában olyan – többnyire kisebbségi magyar, homoszexuális – szereplők állnak, akik nem tudnak, vagy nem akarnak megfelelni koruk elvárásainak, saját, rejtett közösségeket hoznak létre identitásuk megélésére. Tompa Andrea a nagy Kolozsvár helyett az intimitás tereire figyelve, az előző regényeihez hasonló aprólékos leírásokkal akarja „elbeszélni, köz-zé tenni [kiemelés az eredetiben] egy addig el nem beszélt történetet, leásni a történelem mélyére, és nyelvet, történelmet, méltóságot adni azoknak, akiktől ezt el akarták venni.”

Az Élet és Irodalom aktuális lapszáma kapható az Írók Boltjában és az újságárusoknál.