bezár
 

zene

2022. 02. 04.
Fejezd ki egy dalban önmagad, addig se mossák az agyad!
A TV-s pankrációtól a dalszerző tehetségkutatásig
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Igazi hiány: a dalszerző tehetségkutatás. Léteznek olyan zenei területek, ahol nem igazán van helye ma már az amatőrizmusnak, ilyenek például a komolyzene, vagy a dzsessz. A könnyűzenében éppen ellenkező a helyzet, a vérfrissítés gyakran jöhetne az utcáról. Nálunk azonban ezen a területen nincs átjárás amatőrök és profik között. 

Ez az írás elsősorban zenei vonatkozású, de érvényességi köre jelentősen tágítható. Lezajlott 2021-ben két olyan "tehetségkutató", amelyik messze került ettől a műfajtól: az X-Faktor (RTL klub) és a Sztárban sztár leszek (TV2 klub). Mindkettő tekinthető akár a műfaj (zenei tehetségkutató) paródiájának is, és az egyetlen mentség az, hogy ezt a paródia jelleget a rendezők nem is igen akarták leplezni. Azonban a legtöbb néző ezeket a műsorokat valódi tehetségkutatóknak tekintette.

A múlt 

Folytassuk egy kissé messzebbről. A hatvanas években, a pop kultúra megjelenésével radikális változások következtek be a zenei tömegkultúrában. A fiatalok ugyan nem kezdtek el hetente klasszikus zongora órákra járni, de elkezdtek gitáron vagy szintetizátoron játszani, komponálni. Nem írtak romantikus verseket, de költöttek a dalaikhoz dalszövegeket. Sokan összeálltak együtteseké, ahol az alapvető élmény az együttzenélés volt, és saját maguk kifejezése. Nem a profi előadásmód volt először a cél, hanem a tartalom. Olyan irányból szivárgott be a tömegkultúrába egy forradalom, ahonnan senki sem várta. Ebből a közegből került ki Bródy János, Szörényi Levente, Cseh Tamás és a többiek. Ezzel lényegesen megváltozott a könnyűzene. Kénytelen-kelletlen, de követte ezt a változást a hivatalos kultúrpolitika és szakma is. Ennek sikeres terméke volt nálunk a Táncdalfesztivál. Igaz, az utóbbinak volt egy "kint is vagyok, bent is vagyok" jellege. A vezető pop együttesek kissé vonakodva vettek részt, de részt vettek, a rendezők pedig gyanakodva figyelték szerepléseiket. A Táncdalfesztiválon indulhattak kezdő zeneszerzők, szövegírók dalai is.

A dalokat kottázva, esetleg egy magnó felvétel kíséretében lehetett beküldeni. A zsűri dolga volt, hogy elbírálja szakmailag a dalokat – akár csak a kottakép alapján is.

Amennyiben a dal netán tovább jutott, akkor profikkal meghangszereltették, és kiadták énekesnek. Az már más kérdés, hogy a dal a közönség előtt végső soron mint az énekes dala jelent meg, de természetesen közzétették a zeneszerző és a szövegíró nevét is. Ez utóbbiak között számos volt a később sikeres, de akkor még ismeretlen zeneszerző és szövegíró. Mindent egybevetve a Táncdalfesztivál egy csaknem demokratikus, sikeres dalszerzőverseny lett. Szomorú, hogy e téren még ma is lehetne vonatkoztatási pont.

Később létrejött a világháló. Bárki feltehette a dalát a netre, keletkezett egy újfajta nyilvánosság. Ez korlátlan szabadságot jelentett, annak minden visszásságával. Feltenni a világhálóra egy dalt körülbelül annyit jelent, mint palackpostát bízni a tengerre - kivéve, ha valaki mögött komoly menedzsment is áll. Ráadásul minőségi szűrés nélkül került nyilvánosságra sok dal. Ezt nem csak az általános ízlés sínylette meg, hanem maguk a szerzők is, akik nem kaptak szakmai visszajelzést dalaikra, magukra maradtak.

Erre lett részben válasz az USÁ-ban a

"Songwriter" mozgalom, ami jól jelzi a zenei tömegkultúra fejlődését. A különböző Songwriter versenyekre (pályázatokra) viszonylag csekély nevezési díj befizetése ellenében beküldhetők demófelvételek. Ezek dalszerzőversenyek, tehát nem a felvétel vagy az előadás minősége számít, hanem a dal zenéje és a szöveg. Léteznek kategóriák is, például  a blues, a hip-hop, a rock, a világzene, a hangszeres, a szöveges, stb. kategóriák. Tehát nem kell összevetni a körtét az almával,

például a rapet a rockkal, mint a mi tehetségkutatóink esetén. Számos ilyen pályázatnál visszajelzést is kapnak a pályázók, azaz szakmai értékelést a dalaikról. Mindezt kiegészítik az igen elterjedt Songwriting, azaz dalszerzés kurzusok.

TV-s pankráció  

Hosszú az az út, amelyet a magyar zenei vetélkedők az első évadjaiktól számítva megtettek. Amíg az első évadokban a szakmaiság, a színvonalas elemzés, a tehetségkutatás dominált, addig az utolsó évadokban ezen értékek inflálódtak. Az X-Faktorból tulajdonképpen egy pankrációs műsor lett, ahol igazából már semmi sem volt komolyan vehető, sem a zsűri értékelései, sem a továbbjutás, sem a benevezők szándékai. A rendezés azt az ismert gyakorlatot követte, hogy addig alázták, gúnyolták a versenyzőket, amíg, a pankrációhoz hasonlóan, már úgy tűnt, hogy mindez elfogadható és természetes, valamint a versenyző és a zsűri is elveszítette az önérzetét. Mindez részben érvényes a Sztárban sztár leszekre is. A Sztárban sztár az énekesi szakma szűk körű réteg műsora, ahol az utánzáson (amely egyébként is kétes értékű műfaj) van a hangsúly, úgy, hogy a néző legtöbbször nem is tudja, hogy kit is utánoznak. Ez a két tehetségkutató csak az utolsó adásoknál kezdett visszakanyarodni az eredeti célokhoz. De kiderült, hogy a finálé tele van profikkal: színészekkel, hivatásos énekesekkel, ellentétben az előre lefektetett elvekkel.

Két tekintetben is folytathatnánk minderről az elmélkedést. Boronghatnánk azon, hogy hová jutott el a televíziózás műfaja harminc év alatt (nem csak a kereskedelmi) és mekkora szerepet vállal a népbutításban. Boronghatnánk azon is, hogy a fenti színvonalú adásoknak csak a kis nézettségű botránytelevíziózásban lenne a helye (például az Észbontó című műsorok mellett, Viasat3). Azonban másfelé szeretném venni jelen írásban az irányt. Annál a hiánynál szeretnék időzni, amelyet ezen műsorok keletkeztetnek, vagyis a dalszerző tehetségkutatás hiányánál – még mindig csak a könnyűzenénél maradva. Milyennek kellene lennie a dalszerző tehetségkutatásnak? Az utóbbi kérdés talán kevesebbeket érint és érdekel, mint a mai televíziózás mibenléte, mégis fontosnak tűnik.   

Énekversenyek  

Elmondhatjuk, hogy nálunk előbb vagy utóbb szinte valamennyi könnyű műfajú zenei tehetségkutató énekversenybe megy át. Ez történt például a nem énekversenynek induló Csillag születikel is. Mivel az énekverseny ősi műfaj (dalnokverseny), népszerű, sőt viszonylag olcsó, ezért a könnyűzenei tehetségkutatást tervezők jó ideje már csak énekversenyeket szerveznek. Követték ezt a trendet a műfaj vezető zenészei is. Ők előzőleg váltig hangoztatták, hogy mennyire fontos az eredeti Magyar Dal létrejötte, annak keletkezését szorgalmazták. Ám rövidesen beálltak a sorba. Könnyebb és hálásabb, kevesebb szakmai munkát igénylő feladat egy énekversenyt lebonyolítani, mint egy dalszerzőversenyt. Az sem téríti el a szervezőket, hogy nálunk már "túltermelés" van kiváló énekesekből és évről évre nem is lehet újból átütő tehetségeket találni.

Nálunk a dalszerzést kizárólag profik és általában előadók művelik. Ahhoz, hogy ez működjön, egy paradigma megfogalmazására volt szükség. Ez a paradigma így szól: az előadói tehetség és a dalszerzői tehetség egybeesik. Ezzel azokat a tehetséges kezdő amatőr zeneszerzőket, szövegírókat, akiknek nem kenyere az előadóművészet, tulajdonképpen ki is rekesztették a "tehetségkutatókból". Néha előfordul, hogy az énekversenyeken valaki saját dallal lép fel, de ez csak annak adatik meg, aki egyúttal tehetséges énekes. Kissé más okból, de gyakorlatilag kiszorultak a tehetségkutatókból a pop együttesek is – hiszen általában ők nem szólista énekesek.

Egyébként a fenti paradigma érvénytelenségére számos példa akad. Zeneszerzők, akik nem voltak szólisták: Fényes Szabolcs, Majláth Júlia, Koncz Tibor vagy Bágya András, és sorolhatnánk. Vagy szövegírók, akik nem feltétlenül pódiumra születtek: G. Dénes György, Szenes Iván, Adamis Anna, stb. A hivatalos szakma elképzelése feltehetően az, hogy ha valaki kezdő, tehetséges dalszerző, de nem előadó, akkor kuncsorogjon énekeseknél, producereknél dalai előadásának érdekében – hiszen ezért kezdő és fiatal. Csakhogy nem mindenki alkalmas erre a szerepre.  

Igazi hiány: a dalszerző tehetségkutatás  

Léteznek olyan zenei területek, ahol nem igazán van helye ma már az amatőrizmusnak, ilyenek például a komolyzene, vagy a dzsessz. De a könnyűzenében éppen ellenkező a helyzet, a vérfrissítés gyakran jöhetne az utcáról. Nálunk azonban ezen a területen nincs átjárás amatőrök és profik között. Volt olyan hamvába holt dalversenykísérlet, hogy többezer dal felkerült egyszerre a netre, és a közönségszavazására lettek bízva (Kultúrpart). Szerveződnek a médiában dalszerző versenyek, vagy szórakoztató műsorok, de kifejezetten csak a szakma szereplésével, kirekesztve az amatőröket: ilyen a Dal a Duna TV-n, vagy a Hajós András által menedzselt Dalfutár (utóbbinál történt két éve egy felhívás amatőröknek, azóta sem hallottunk róla). Az állami alkotói támogatásnak (NKA pályázatok) első számú feltétele a "szakmai múlt", ezért kezdő tehetségek szóba sem jöhetnek. Bíztató kivétel a szerzői tehetségkutatást illetően a rap előretörése, ahol fel-fel bukkannak tehetséges amatőrök is. Néha szerveződik a neten egy-egy kis létszámú dalszerző klub is.

Évtizedek alatt senki sem akadt, aki megkísérelt volna jelentős szakmai, pénzügyi és informatikai forrásokat mozgósítani egy igazi dalszerző tehetségkutató céljára. Igaz, egy ilyen verseny pénzügyileg nem olyan kifizetődő, mint egy hatásosabb, show-elemekkel tarkított énekverseny.

Mindez a zenei tömegkultúra deffenzívába szorulását is eredményezi. Sok tehetséges fiatal marad iránytű nélkül, mindenfajta visszajelzés és támogatás hiányában. Ugyanakkor visszaszorulóban van az unplagged, és dühöng a zenei producerek uralma. 

A könnyűzenei tömegkultúra kiszorulása valószínűleg nem hazánk legnagyobb gondja jelenleg. Mégis, valami fontosat jelez. Valami értékes, természetes és emberi leépülőben van életünkben, és a helyét a lélektelen profizmus, a kereskedelmi televíziók, rádiók divat diktátumai, influenszerek magamutogatásai, vagy botrányos TV-s vetélkedők veszik át. Emlékezzünk vissza a beat korszak szállóigéjére: "Szeretkezz, ne háborúzz!". Ennek lehetne egy távoli változata a tréfás mondás: "Fejezd ki egy dalban önmagad, addig se mossák az agyad". Pedig e zenei tömeg kultúra jelentősége, sekélyesedő korunkban, nehezen túlbecsülhető.

Frenreisz Károly és Zalatnay Sarolta. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

nyomtat

Szerzők

-- Iványi Miklós --


További írások a rovatból

Élménybeszámoló a Decolonize Your Mind Society koncertjéről
Händel: Alcina. Marc Minkowski felvétele
A 180-as Csoport című kötet bemutatója
A Pécsi Jazz Napok négy koncertjéről

Más művészeti ágakról

Bemutatták Charles Bukowski A város legszebb nője című novelláskötetét
Kemény Lili Nem című kötetéről a miskolci bemutatón Moklovsky Rékával beszélgetett
színház

A Fővárosi Nagycirkusz szakmai délutánjáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés