Az előadás nyitányában Iszméné (Zádor Fanni) gyerekkorát követhetjük a televízióban. Iszméné hasalva, vágyakozva nézi a képernyőt. Az egész jelenet azt az ellentétet mutatja meg, hogy a felvételen látott gyerek mennyiben üt el a valóságban élt gyerek Iszménétől. Az emlékezésben útkeresés jelenik meg, aminek célja, hogy a családtörténetében megtalálja önmagát.

Oidipusz (Kiliti Krisztián) megjelenése a thébaiak előtt, hasonlít egy műsorvezetőjére, amit felerősít a látványtervező (Szőke Zsuzsi) remek választása, hogy flitteres zakóba öltözteti a szereplőt. Izgalmas Oidipusz-figurát láthatunk, és ezt aláhúzza, hogy vaksága nem párosul magas intelligenciával. Az pedig, hogy a leleplezés után, amikor már a vak apját ápolja Antigoné (Nagyabonyi Emese), a tévén bejátsszák a Kinder-meglepetés reklámját, a rendező (Bélai Marcel) zsenialitására vall.  Elképesztő ugyanis, ahogy nemcsak humoros ez a jelenet, hanem mélyebben is értelmezhető, hiszen nem tudjuk, hogy a csokoládéba rejtett játék micsoda, ahogy sokszor az életünk néhány fontos alakulásáról sincs fogalmunk.

A hírnök (Szekeres Blanka) szerepében lévő átmenet jót tesz a darabnak. Az elején még a normalitás uralja, de amikor megtörténik a tragédia, vagyis Oidipusz megvakította magát, amikor hírt hoz, a lehető legmagasabb fokon mutatja be az őrületet. A zsebéből elővett szemgolyó és az arra tett hirtelen reakciója, hogy elkezd enni, előrevetíti az előadásvégi bosszúszomját is.

Mesés Gáspár Teiresziász-alakítása is emlékezetes marad. A vak jós transzvesztita képében jelenik meg. Egyáltalán nem erőltetett módon, hiszen nem mesterkélt gesztusokkal játszik, hogy ez a szerep egyéniségének, személyiségének a sajátja, szinte a pórusaiban érződik. A rendező ezzel is kortárs légtérbe helyezi az előadást, amiben nincsenek tabuk. Ugyanilyen kiemelkedő pillanata az előadásnak, az a jóízlésű paródiajelenet, amikor Polüneikészt és Eteoklészt (András Gedeon) játszó színész piros fényben megvilágítva adja elő, hogy a két testvér között mi zajlik le. Polüneikész pisztolyt tart a másik testvéréhez, miközben a lehető leggyilkosabb arckifejezését mutatja. Eteoklész pedig felemelt kézzel szabadkozik.

A jelmez és látványvilág régies, mégis fiatalos, akár egy jó turkáló. Kiemelném Antigoné öltözékét, ami önmagában is egy harcos alkatra utal – amilyen lázadó a nő maga, illetve Teiresziászt, akinek az öltözetével a jósból egy nyolcvanas évekbeli irodista hölgy lesz.

Ahogy az elején, úgy az előadás a végén is azt a gondolatot veti fel, hogy az ember mennyire vak az életében. Iszméné minden születésnapján elgondolkozik ezen, de nem tud rájönni, hogy hol helyezkedik el ebben a családtörténetben, meghatározza-e a mindennapjait, vagy csak a régmúltban történt paródiának látja. A gondolkodásának se vége, se hossza, csak a neonfény marad és Iszméné, ahogy eltűnik az ismeretlenbe.