Delia Owens amerikai írónő és zoológus nagy felhajtással kísért bestsellerének filmre vitelét elvárások sokasága övezte, ahogy az már csak lenni szokott a sikerkönyvek esetében. Meg kellett tudni felelni az észak-karolinai „Lápi Lány” történetéért rajongó olvasóknak, és el kell tudni csábítani azokat is, akik ugyan nem olvasták a regényt, de a filmet látva akár bővíthetnék a meglévő rajongótábort. A szakmai és kritikai elvárások teljesítését mint szempontot sem ártott volna előrébb sorolni, az Ahol a folyami rákok énekelnek (Where the Crawdads Sing) filmváltozata azonban megelégedett a tízmilliót is meghaladó olvasótábor és a lápvidék – naplemente – tengerpart kollázzsal moziba csalogatható érdeklődők elvárásainak való megfeleléssel.

Úgy tűnik, a regény évek óta tartó népszerűségének hullámát ügyesen meglovagló filmadaptáció még a vártnál is jobban szolgálja a szélesebb közönség igényeit ahelyett, hogy a megdöbbentő cselekmény eredeti hatását, élményét megidézné. A nézettségi és bevételi adatok igazolják, hogy anyagi értelemben ez kifizetődő döntés volt, mert tagadhatatlan: úgy tűnik, elég sokan voltak kíváncsiak a fura című filmre, ha már a fura című regényt nem olvasták. Önmagában nem is lenne gond, hogy a cél érdekében nem akartak a kelleténél többet bajlódni az irodalmi alapanyaggal, esetleg közönségbarát adaptációt terveztek készíteni. Azonban a leegyszerűsítési folyamat eredményeként egy látványra tetszetős, de kiüresített és arányait vesztett feldolgozás jött létre, amely ráadásul nem is biztos, hogy moziba való.

Maga a téma merész, már csak azért is, mert nehezen képzelhető el, hogy egy kislány, akit az egész családja magára hagy az észak-karolinai lápvidéken, a láp gyermekeként, társadalmi közutálattól kísérve, önellátó módon nő fel, és válik később a lápvidék élővilágának tudományos szakértőjévé, dokumentátorává. Na de mivel ez a történetelem egyértelműen fikció, lényegtelen azt latolgatni, hogy megtörténhetett-e volna ez az ‛50-és évek amerikai társadalmában. Az extrém körülményekkel nehezített coming-of-age-szál lélektanilag mindenesetre hitelesen ábrázolt a regényben. Owens kellően drasztikusan írja le, hogyan marad magára a lány, hogyan hanyagolja el őt folyton részeg apja (a filmben Garret Dillahunt alakítja), és hogyan tanulja meg, miként lehet főleg kukoricadarán, homoki babon meg tarlórépán elélni egy penészes viskóban. A filmváltozat ebben meg sem próbál mélyre menni, pont ezt az életszakaszt, a nehéz felcseperedést és a természettel való összefonódást akarja gyorsan, pár képeskönyv hatású flashbackben letudni. A regényszerkezet két önálló idősíkból áll, melyek végül összeérnek, míg a filmnek szerkezetileg szüksége van a flashbackekre, mert a könyv második felére, a bűnügyi vonalra helyezi a hangsúlyt, így innen kell visszatekintgetni a múltba, és keresgélni a nyomokat, melyek a rejtélyes gyilkossághoz és Kya Clark, a „Lápi Lány” bebörtönzéséhez vezetnek.

Az Ahol a folyami rákok énekelnek filmváltozata nem vállalja az önállósodást, nem mer elszakadni a szövegtől, sőt, szolgaian másolja is azt, de csakis azokat a részeket, amelyekből minél több cselekményességet tud kinyerni. Ezzel egyben le is mond a regény legértékesebb vonatkozásairól: a fejlődéstörténetről, ami Kyát a lénye legmélyéig meghatározza, és a természet átlényegített ábrázolásáról, ami dekoratív természetfilmmé üresedik a vásznon.

Az írónő a regény szövegéből szinte élő organizmust kreál, részletektől nyüzsgő élővilágot, melyet lehet környezetábrázolásnak nevezni, de igazából több annál.

Owens műve a maga kidolgozottságával mindenképpen kiemelkedik a női élettörténetek sokaságából, de tagadhatatlan az is, hogy az írónő stílusa néha túlcsordul. Nagy segítség Owens tudományos háttere ilyenkor: amint a szöveg stílusfordulatot venne, a szakszerű nyelvezet visszaterelgeti józanabb mederbe. A regény ettől mégsem válik szárazzá, lágyságát megőrzi, a filmmel ellentétben viszont képes mértéktartó maradni.

Amióta Reese Witherspoon 2018 szeptemberében a Reese’s Book Clubban Delia Owens könyvét ajánlotta az olvasóknak, a „Lápi Lány” története bejárta a világot, meghódította a bestseller-listákat és az emberek szívét is szép számmal. Hírnevének a film is jót tesz, máris újra az eladási listák élére ugrott, ám nem egyértelmű, hogy vajon kiérdemelte-e ezt a hatalmas (el)ismertséget. A címe túl feltűnő, a témája túl provokatív, a stílusa túl gördülékeny ahhoz, hogy ne kerüljön széles olvasóközönség kezébe, világsikere így nem meglepő. Emellett ehhez hasonló „remetelány-történetekkel” mostanság többször is találkozhattunk a könyvesboltok polcain, Owens műve előtt egy évvel már nagy port vert fel Gabriel Tallent Drága kis szívem (My absolute darling) című, sokkal kegyetlenebb hangvételű drámája és Tara Westover A tanult lány (Educated) című önéletrajzi regénye is. Anélkül, hogy inspirálták volna egymást ezek a történetek, egy időben való megjelenésük kisebb irodalmi trendjelenséget látszik körvonalazni.

Az Ahol a folyami rákok énekelnek filmváltozatán érződik, hogy megvolt a szándék a jól működő adaptáció létrehozására, mármint olyan értelemben, ami egy klasszikus, az irodalmi alaptól el nem rugaszkodó, azt csak sűrítő adaptációtól várható.

Zseniális szerzői adaptációk sorával a hátunk mögött azonban a szöveg szép képekkel kísért „felolvasása” már nem elég, a bántalmazó-elhanyagoló családi háttér, a nincstelenség és a kirekesztettség romanticizálása nem jó irány, kibontatlansága pedig kihagyott lehetőség.

Két súlytalan férfiszínész (Taylor John Smith, Harris Dickinson) mellett a főszereplő, Daisy Edgar-Jones igyekszik, amennyire csak tud (a kislány Kyát Jojo Regina alakítja). A Normális emberek című sorozatban megismert színésznő hol sokat ment a filmen, hol kiegyezik a feldolgozás módszereivel. Azzal a problémával viszont, hogy karakterének sorsa nem nyert a regényéhez hasonló mélységű feldolgozást a vásznon, nehezen tudna bármit is kezdeni. Amit leginkább érdemes lett volna filmre vinni, az ugyanis éppen a történetet átszövő és a főszereplőt gúzsba kötő traumatizáltság, majd az abból való, lélektanilag hiteles kiemelkedési folyamat lett volna.

S hogy vajon mit takar a cím, van-e egyáltalán jelentősége a rejtélyeskedő megfogalmazásnak, és kiderül-e, hol énekelnek a folyami rákok, nem áruljuk el, mert ez egyike Delia Owens titkainak. Ezek a titkok, melyekre fokozatosan derül fény a fináléban, egyrészt összekapcsolódnak a bűnügyi szállal, másrészt költőiségükkel a stílust is emelik. „Titkot legjobban a kagylóhéjak tudnak tartani” – foglalja össze a rejtélyeket bontogató lezárás lényegét a szöveg egyik gyakran idézett mondata, amely egyszerre konkrét (kagyló mint bűnjel) és átvitt értelmű (kagyló mint a bezártság szimbóluma).

Jelenetképek forrása: InterCom