Grosan az így jöttem-tematikára is felfűzhető A legjobb dolgokon bőgni kell című generációs közérzetfilmje után a nyitánnyal kijelölt vonalon halad tovább a kortárs női sorsok lassú, de szisztematikus feltérképezésének útján. A második filmbe látványosan beépülnek az első készítése során megszerzett tapasztalatok, a rendező pedig bátran emeli a tétet a filmes analízis középpontjába állított téma megháromszorozásával. 

Fejezetről fejezetre, hármas tagolásban ismerjük meg három főhősünk egyetlen napját. Három különböző korosztályhoz tartozó, eltérő tapasztalatokkal és motivációval bíró, ennek megfelelően más és más reakciókat adó nő útját kísérjük végig ugyanazon az egyetlen napon, miközben a felvázolt (élet)utak a feszes filmi dramaturgia szükségszerűségeinek megfelelően hol összeérnek, hol eltávolodnak egymástól. A közvetlenül nyugdíjazás előtt állásából menesztett, frissen megözvegyült Hana (Tatjana Medveczká) magányában és feleslegességtudatában egészen más démonokkal küzd, mint az élet küszöbén álló, különc kiskamasz Tereza (Nora Klisemová), vagy a viselkedési zavarokkal küzdő fiával nehezen szót értő, a felelősség súlya alatt nyögő, középkorú Silva (Beata Kanokova). E három, egyazon meg nem nevezett nagyvárosban élő nő hangsúlyozottan átlagos, hétköznapi napjának bemutatása az egyszeri és egyedi pillanat borostyánkövébe zárva mutatja fel a körülményeik által meghatározott sorsok általános érvényét.

A topográfiai közelségen és az ebből adódó, hangsúlyozottan véletlenszerű interakcióikon túl sokkal szorosabb – bár kevésbé közvetlenül érzékelhető – közösségbe hozza őket a mindüket körülvevő, megfoghatatlan szorongás. Hogy ennek a szorongásnak puszta kivetülése vagy okozója-e (esetleg mindkettő egyszerre) a feszültséget a film folyamán eszkaláló, de már az első pillanattól a háttérben lappangó, ismeretlen eredetű természeti katasztrófák sorozata, ezt nem lehet egészen egyértelműen eldönteni. Nem is szükséges, mivel a lehető legáltalánosabb, generációkon átívelő, eképpen korszakos jelentőségű egzisztenciális szorongás megalapozásaként önmagában is kiválóan működik cselekményszinten éppúgy, mint a nézői befogadásnak a film teréből kifelé mutató szintjén.

A Hétköznapi kudarcok pontosan úgy működik filmként, ahogyan a saját életünk: a létfenntartás imperatívusza, a mindennapok apró-cseprő feladatai, sokszor egészen banális, logisztikai jellegű kihívásai folyamatosan mozgásban tartanak, fenntartják a puszta társadalmi funkcióra redukálódó létezést, szüntelen elfoglaltságot adnak a hétköznapokban. Teljesen esetleges, hogy megszülető kiscicákról, szervizeltetendő robotkutyáról vagy a gyerek iskolai konfliktusainak elsimításáról van szó, minden éppen arra elég, hogy elterelje a figyelmünket arról az univerzális, baljóslatú hangulatról, amely a filmben tudatosan homályosan hagyott természeti katasztrófa képében jelenik meg, s amely mindenkit egyformán fojtogat anélkül, hogy ez az állapot akár csak egy percre is tudatosodna.

A Hétköznapi kudarcok nem hibátlan film, poétikai igényű válasz helyett megmarad az ihletett állapotrögzítésnél, de hangulatfestésében kitűnő, a tempójában sokkal feszesebb, mint a korábbi Legjobb dolgokon... volt, továbbá a konkrét, megmutatott filmes valóság és a párhuzamosan kialakuló absztrakt képzetek, tanulságok építése tekintetében is sokkal magabiztosabb. Mindezek alapján pedig lelkesen várjuk a rendező soron következő alkotását.

Jelenetképek forrása: CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál / Vertig Media