bezár
 

zene

2008. 08. 10.
A metalcore-paradoxon. Identitás újratöltve?
Killswitch Engage és As I Lay Dying, Petőfi Csarnok, 2008. augusztus 7.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A metalcore-paradoxon. Identitás újratöltve? A metalcore kifejezés a metál és a hardcore keverékét játszó zenekarok muzsikáját jelöli. Nem vagyok biztos benne, hogy a szónak van funkcionális jelentése vagy különösebb – a zenét árnyaló – értelme, mégis, ha evvel jellemzik a stílust, nagyon precízen belőhető nem csak a zene, de a zenekar imázsa is. Létezne valamiféle identitás, ami alapján elkülöníthető lenne a többi súlyos zenétől? És hogyan illeszkedik "a" metál azonosságtudatába – ha van egyáltalán olyan?
<br />Feltehetően minden keményzene-szerető hallott már metalcore-t; ez ma talán a legdivatosabb irányzat. A nu metál és a neothrash virágzásakor született, hozzávetőlegesen a kettő keverékeként írható le. Durva riffek, pörgő lábdob, üvöltözve előadott verzék, majd totálisan dallamos, gyakran ragadós refrén jellemzi, szólók nincsenek. A dalok felépítése tehát a nu metált követi, a zene ugyanakkor sokkal energikusabb és zabolátlanabb – ennyiben a stílus a thrashre hajaz. És hogy mindebben mennyi a hardcore? Fogalmam sincs; manapság a hardcore olyannyira jelentését vesztett fogalom lett, hogy kevéssé érzem használatának jogosságát vagy értelmét.
Klasszikus kedvencek 2018.
Mindehhez tegyük hozzá, a metált és annak különböző stílusait korábban jól körülírható és jellemezhető identitástípusokhoz és normakészlethez lehetett rendelni. Ne csak a hosszú hajra, a zenekaros pólókra vagy a farmerre gondoljunk, hanem a gót- és darkerek fekete- és sminkmániájára, a thrasherek répafazonú (cica)gatyóira és tornacsukájukra, vagy a hc-sek baseball-sapkáira. Sőt, tovább megyek: a kemény zenéket terület alapján is felosztották: a doom vagy a southern jellegzetesen az USA déli államaihoz kötődik, a <i>Bay Area Thrash</i> (<i>Metallica, Megadeth, Anthrax, Death Angel</i> stb.) kaliforniához, a death metál egy jelentős vonala Floridához, a hardcore New York legendás hc-klubjaihoz, Európában pedig – merthogy végül is innen ered a műfaj – őshonos az angol klasszikus metál (mindenki emlékszik még erre: <i>The New Wave of British Heavy Metal</i>?). Egy időben nagy divatja volt a göteborgi thrash/deathnek, a blacknek pedig hagyományosan a skandináv országok – elsősorban Norvégia – a hazája. Mindezzel azt akarom mondani, besorolásaink, tipológiánk olyannyira szerteágazóak, hogy egyszerre nyújtják a biztonságos értelmezhetőség reményét és az ezer darabra szakadt, egységesíthetetlen stílusok – ahogy mondani szokták – karneváli kavalkádját. <object width="425" height="344"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/7zkxDeFRat8&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/7zkxDeFRat8&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>Korábban úgy gondoltam, ezt alaposan alá lehet vetni egyfajta ideológiakritikai vizsgálatnak, de ma már óvatosabban közelítenék a dologhoz. Az augusztus 7-i <b>Killswitch Engage</b>-koncert előtt már nem hittem ugyanis, hogy lenne a mai metálnak – mondjuk, például, a metalcore-nak – valamilyen tág értelemben vett, de mégiscsak közös nevezője, már ami az identitást vagy a normákat illeti. Alighanem önazonosság sincs nagyon, holott még néhány évvel ezelőtt is éreztette jelentőségét. Vagy csak én öregedtem meg? Ami a gimiben menő volt – kis közösségben lázadozni, ördögvillázni a koncerteken, hinni, hogy mindenkit, a beavatottakon kívül, a média mos át stb. stb. –, ma legfeljebb nosztalgia, mely néha ráadásul fölöttébb megmosolyogtató. Pedig kedves nosztalgia, és úgy tűnik, az, amit nem is olyan rég még identitásképző erejűnek gondoltam, voltaképp - kétségeim ellenére - ma is működik a metál közegében. Anélkül, hogy bonyolultabb fejtegetésekbe kezdenénk, állapítsuk meg: szimbólumokkal vagyunk körbevéve. Dávidházi Péter irodalomtörténész meséli a legszebben, mennyire hatásosan tud érvényesülni e Cassirertől származó közhely, amikor az ember valóban belecsöppen egy szimbolikus hely terhelt jelképzésű világába. A washingtoni <i>Folger Shakespeare Múzeum</i> felépítésének (eldugott, csak a beavatottak számára hozzáférhető kutatóhelyek, könyvtárak), rituális működésének valamint látogatási szokásainak (nem mindenki, nem mindenkor és nem minden indokkal férhet hozzá dokumentumokhoz vagy léphet be bizonyos helyekre) roppant olvasmányos leírásakor a közhely nem csupán érvényesül, de létmóddá lesz, ami nem biztos, hogy kényelmes, ámbátor – ha úgy vesszük – fölöttébb mulatságos. Mármost, a szóban forgó <i>Killswitch Engage</i>-koncerten hasonlót tapasztaltam, jóllehet egyáltalán nem készültem (fel) rá. A beengedéskor kígyózó sor fogadott a PeCsa előtt, mely hosszan elnyúlt egészen a parkig. Ez, ha haloványan is, de valamiféle múltba nyúló örömmel töltött el; végre koncerthangulat van. Szorongattam a jegyet, venni akartam a közelünkben lévő árusoktól egy sört, de a rendőrök épp elzavarták őket; nyilván rossz helyen, rossz időben árusítottak. Tíz évvel ezelőtt egy metálkoncertre várva biztosan valami ideológiát kreáltam volna az ügyből, de most semmi gond, a szabály az szabály. Bent, a csarnokban már kisebbfajta tömeg gyűlt. Újabb sóhaj: végre tényleg koncerthangulat van, és nem csak háromszázan álldogálunk a PeCsa nagytermében. Tulajdonképpen megnyugodtam: elvégre sztárok lépnek föl, akikre sokan kíváncsiak. Vettem hát gyorsan egy sört, majd kényelmesen besétáltam a terembe, hogy megnézzem a már éppen játszó magyar <i>support</i>ot, <b>A Losing Season</b>t. A régről ismert barátságos légkör fogadott. Óriási koponyás poszter a háttérben, dübörgő metálzene, izzadó zenekar. Mármost ha a metalcore-hoz mindenképp jellegzetes megjelenést igyekeznék tulajdonítani, A Losing Season alapján a következőt mondanám: az itt szokásos kemény verze/dallamos refrén konstrukciót két rövidhajú énekes vezényli, egyikük ujjatlan, másikuk hagyományos fekete pólót visel, de a tetejébe mindkettejükön van nyakkendő. Hogy minek, azt nem tudom, mindenesetre pislákol még a divatja. Menjünk azonban tovább. A zenekari szekcióban akad hagyományosan metálosnak mondható hosszúhajú figura és baseballsapkás hc-s egyaránt – itt már teljes a káosz. Vagy ez lenne az a pluralitás, mely alapján elmondható: a zene mindenkinek szól? Legyen. A közönség összetétele amúgy is heterogén: akad régivágású, de igényes rocker és modern hc-s szép számmal, a lányok helyesek, fellélegezhet hát mindenki: nem Ossian lesz. <object width="425" height="344"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/fFQAWdRRChk&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/fFQAWdRRChk&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>Az <b>As I Lay Dying </b>előtti szünetben a Pantera <i>Far Beyond Driven </i>lemeze szólal meg, pontosabban a <i>Shedding Skin</i> című dal. Ha akarom, ez is jelentéses: amikor 94-ben megjelent az album, a metálzenészek (és persze, a közönség) mind arra panaszkodtak, hogy hódít az alter- és grunge-mánia, a <i>Nirvana</i> a fellegekben csücsült (bár épp ebben az évben lett öngyilkos Kurt Cobain), és a poszt- vagy pop-punknak nevezett stílust (<i>Green Day, The Offspring</i> stb., noha a stílus elnevezéseiben az előtagok nem éppen ugyanazt jelölik) mindenki kajálja. Ebben az évben, úgyszólván, „szükség volt” a kemény zenék kitartására, a Pantera lemeze pedig eredeti, brutális és kompromisszummentes volt. Eredetibb, brutálisabb és kompromisszum-mentesebb bárminél, ami akkor megjelent, nem csoda, hogy mindenki szívesen kisajátítaná. Hogy éppen ez szólalt meg az átszerelés alatt, talán nem véletlen – és most mindegy is, kitől származott az ötlet, a fellépőktől vagy a keverősöktől –, de még ha véletlen is, akkor is remek szimbólum. Persze, a metalcore távolról sem helyezhető a <i>Far Beyond Driven mellé</i>, de rendben, mondjuk, hogy hozzátartozik az eszmei mondandóhoz: a meg nem alkuvásunkat képviseli. A metalcore ugyanakkor meglehetősen külsőséges. Bár az As I Lay Dying megjelenése egységesebb volt, mint az előző csapaté, továbbá megszólalásuk is egyedibb és jobb, ettől még nem emelkednek ki a mezőnyből. Koncertjük azonban ettől eltekintve is hangulatos volt, és rengetegen kiabálták a szöveget. Viszont úgy gondolom, hogy a másodvonal egyik legkiválóbb jele, amikor a zenéről a közönség testi mozgására terelődik a figyelem. Hardcore körökben hagyománya van ugyan a <i>circle pit</i>nek vagy a <i>wall of death</i>nek, mégis úgy érzem, amikor az énekes ezekre kifejezetten felszólítja a közönséget, ott elmismásolódik a zene. Ráadásul a körbe-körbe futásnál vagy a bal- és jobb térfélre osztásnál, majd régimódi csatajelenethez hasonlóan, a térfelek egymásnak rohanásánál kevés megmosolyogtatóbb dolog látható koncerten. Már csak azért is, mert amikor erre kerül sor, a zene háttérbe szorul, jóllehet a zenekar vélhetőleg éppen ezeken a pontokon érzi magáról, hogy zeneileg valami nagyon durvát csinált. Persze, legtöbbjük átszűrt Slayer-riffekből próbál gazdálkodni, ezért különösen vicces, hogy arra a 30 másodpercre, amíg igazán begyorsulnak, el is terelik a figyelmet zenéjükről. Mindezek ellenére vagy ezek mellett nagyon is élvezhető, korrekt koncertet adott az As I Lay Dying. A Killswitch előtt a Beatles volt a bemelegítő, újabb példát szolgáltatva arra, hogy a metalcore-nak nem csak ízlése, de kimunkált hagyománytudata, sőt humora is van. Igen, a Beatles is a miénk, innen ered minden, ragaszkodunk hozzá, stílusunkban meghatározó módon jelen van. A Killswitch Engage-et szemmel láthatóan nagy várakozás előzte meg: sikolyok, ordibálás és tapsvihar alatt vonultak be, a közönség aktivitásán pedig maga a zenekar is csodálkozott. „Nem tudom, ti mire számítottak ezen a bulin – mondta az énekes –, de mi erre egyáltalán nem számítottunk.” Taps, dicséret, mehet tovább a koncert. A hangzás, mondanom sem kell, remek volt, bár egy az egyben a legutóbb megjelent lemezhez, az <i>As Daylight Dies</i>hoz igazították, ami számomra kissé művi. Művi persze az ezt megelőző albumok megszólalása is, de jó értelemben: a profi stúdiómunka az időnek megfelelő, energiától duzzadó és lehengerlően durva soundot kölcsönöz a zenekarnak, melyet az <i>As Daylight Dies</i>on valamiféle visszafogottabb sterilitás vált fel. Ennek ellenére a koncert minden perce tökéletes volt, és ami meglepő, hogy a Killswitchre olyannyira jellemző keménykötésű búsulós dalok milyen jól megszólalnak élőben. Úgy látom, a stílus vezető egyéniségű zenekara biztos tábort képes mozgósítani: a keverőpult előtt nem volt, aki ne énekelte volna még a verzéket is. Ez pedig talán a legékesebb bizonyíték arra nézve, hogy az azonosulás – mondjuk így – „szívből jön”, azaz "őszinte". Innen pedig már csak egyetlen lépés az identitás alakzata, hogy végül közösen, együtt kiálthassuk a szlogent: „long live rockenroll!”
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- L. Varga Péter --


További írások a rovatból

Sziget Fesztivál, 2019. augusztus 8.
zene

A zenész és barátai A zenész és barátai
Aradi Zsolt: Gasner János* emlékére
Ivan & The Parazol lemezbemutató koncert, Akvárium Klub, 2019. 05. 03.
Nagy Csaba és Sárai Gábor lantduettje a Régi Zene Napján

Más művészeti ágakról

Kőteleky Aywee munkáját a világ legjobbjai között tartják számon
Quentin Tarantino: Volt egyszer egy... Hollywood
Lábjegyzetek a kortárs autódesignhoz
Jon Watts: Pókember: Idegeben


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés