A beszélgetés a mindenféle feszengést nélkülöző Kis Présház falai közt vette kezdetét csütörtök este 8 óra körül, zavartalan hangulatban. Az oldott atmoszférát fokozta, hogy az estet moderáló Horváth Florencia, illetve a kérdezett, Masri Mona Aicha láthatóan jó viszonyt ápolnak egymással.

Kezdésképp Masri Mona Aicha felolvasta a Lehet 10 és nem 8; az Azt hittem, mostanra; illetve az Imádkoznék című verseit a közönségnek. Ezután az első kérdéskör arra vonatkozott, hogy a fiatal szerző miként találkozott az irodalommal, mielőtt maga is elkezdett volna írni. Elsősorban a teológiai végzettségét, illetve a személyes tragédiák szerepét emelte ki, amelyek hangsúlyosan visszaköszönnek írásaiban. Megemlítette továbbá, hogy írásmódja kialakulását a Werk Akadémia szépíró kurzusa, majd más műhelyek jelentős mértékben befolyásolták: konkrétan Bárány Tibor, Kukorelly Endre, valamint Szolláth Dávid szemináriumait emelte ki, ahol  az írást segítő gyakorlati tudást szerzett.

Horváth Florencia ezt követően arra volt kíváncsi, hogy mit adott a szerző számára az irodalmi műhely. Masri Mona Aicha ezzel kapcsolatban az irodalmi közösség szerepét emelte ki, amelybe belekerülve ébredt rá arra, hogy az írásra nem lehet pusztán egyfajta hóbortként tekinteni, hiszen minden esetben fontos, hogy „vegyük magunkat komolyan”. Ezt követően, a további műhelyezések szükségességére mondhatni igenlő választ adott a szerző, azonban felhívta a figyelmet arra is, hogy a szövegekkel való csoportos munka terén tanácsos mértéket tartani, hogy ne csússzunk bele a terméketlen szőrszálhasogatás csapdájába. Legnagyobb hatású magyar olvasmányként pedig egyértelműen Garaczi Lászlónak a Pompásan buszozunk című könyvét nevezte meg.

A beszélgetés ezután személyesebb irányt vett: Horváth Florencia azt szerette volna megtudni – a szerző teológiai végzettségéből és lelkészi tevékenységéből kiindulva –, hogy külön lehet-e választani a vallásos hitet, illetve a vallásos hivatást az írástól. Masri Mona Aicha ennek kapcsán kifejtette, hogy szerette volna szétválasztani őket egymástól, de ez a törekvés végül lehetetlennek bizonyult. Szó esett még ezenkívül a szakralitás kérdéséről, továbbá a sok évig hallgatott prédikációk szerepéről, amelyek „erős aránymérték” kialakításában segítették elő a szerzőt. Ezt az aránymértéket később az „öncenzúra” fogalmával egészítette ki, amelyre elkerülhetetlenül szükség van ahhoz, hogy pl. egy református közösség befogadjon egy vallásos témájú szöveget.

Horváth Florencia ezek után kiemelte, hogy manapság „divat vallásos szövegeket írni”, és arról kérdezte a szerzőt, hogy mennyiben ért egyet ezzel a kijelentéssel. Masri Mona Aicha azonnal társította egymáshoz a divat és a hamisság fogalmait: szerinte olyasvalami sosem lehet őszinte, amit már divatnak nevezünk. A szerző ezután nemcsak a vallásos témájú irodalomra, hanem az irodalom egészére vonatkoztatva fejtette ki a divat és a tetszés problematikáját, illetve az ezekből kialakulható esetleges veszélyeket: ha divatot követünk, „nem jutunk el addig a kérdésig sem, hogy a szöveg ad-e valami újat”, egyszerűen csak tetszik nekünk.

Az est vége felé a szerző regényére terelődött a szó, amely, ahogy Horváth Florenciától megtudhattuk,  a Jelenkornál fog megjelenni 2023-ban. Masri Mona Aicha ennél a pontnál valamivel nehezebben szedte össze gondolatait, mivel szerinte az olvasó sokkal jobban körül tudja írni, hogy miről szól az adott könyv, mint az író maga. Végül annyit azért elárult a jövőbeni regényéről, hogy a huszonéveseket érintő „kapunyitási pánik” lesz a mű egyik markáns mozgatója egy férfi és egy női elbeszélő szemszögéből bemutatva. A szerző hangsúlyozta továbbá, hogy a könyv eredeti szándékától eltekintve, nem lesz fejezetekre tagolva, majd felolvasott egy részletet.

A beszélgetés utolsó perceiben Horváth Florencia a nemrég a MANK-táborban szerzett szigligeti élményeiről kérdezte a szerzőt,  amelyet Masri Mona Aicha egyszerre emlegetett „alkotótáborként”, illetve „összművészeti symposiumként”. A szerző lelkesen beszélt arról, hogy mekkora hatással volt rá a kb 10 napos tábor, azon belül pedig a mentora, Visky András személye: tőle tudta meg például, hogy az est elején is felolvasott Imádkoznék című verse az Amor Sanctus vallásos-költői hagyományába illeszkedik, ez pedig (többek között) olyan revelatív észrevételnek bizonyult a szerző számára, amelytől úgy érezte, hogy végre „sínre kerültek" a versei.

Zárásképp Horváth Florencia a jövőbeli terveiről kérdezte, aki szimpatikus módon hirtelen annyit tudott válaszolni: „Az a baj, hogy nekem ígéreteim vannak”. Megemlítette a doktori programot, amelyet nemrégiben félbehagyott, de mindenképp szeretne befejezni a közeljövőben. A beszélgetés végül az írás és az önmegértés szoros kapcsolatával, valamint a transzcendensre való érzékenység témájával zárult, mielőtt a szerző záróakkordként felolvasott volna még egy részletet készülő regényéből.

A beszélgetésről készült felvétel megtekinthető a Kis Présház Facebook-oldalán.

Fotók: Mariia Kashtanova