Gilda Williams How to write about contemporary art című könyve 2014-ben jelent meg, amelyet hét nyelvre fordítottak le a nagymúltú Thames & Hudson londoni kiadó gondozásában. Az Artforum művészetkritikusa, aki nem mellesleg a londoni Goldsmith University kurátori mesterképzés egyik oktatója, olyan hiánypótló útmutatót adott ki a keze közül, amely praktikus tanácsokkal segíti a kortárs művészettel foglalkozni vágyókat. Nem kizárólag művészeti szakírók, kritikusok számára fontos alapmű, hanem azoknak a művészeknek is, akik számára kihívást jelent ars poeticájukat koherens módon papírra vetni.

A kis piros könyv borítóján az Art Monthly dedikálása: ez az a könyv, ami mindenkinek, aki az art worldben dolgozik, meg kellene, hogy legyen. A belső két oldalon további ajánlások sorakoznak, amelyek még a hozzám hasonló, szkeptikusabb olvasók érdeklődését is felkeltették. A bizalmatlanságom azonban már az első pár oldal után elpárolgott, pontosan azért, mert a szerző nem egy kulcsra kész házat ígér. Már a bevezetőben tisztázza, hogy nincsen egyetlen helyes módja a jó írásnak. 264 oldal kevés ahhoz, hogy bárki megtanuljon szenvedéllyel, választékosan, jól felépített (mondat)szerkezetekbe rendezni eredeti gondolatokat. Egyiket sem tudja ezek közül begyakoroltatni, azonban rengeteg mankót kínál ahhoz, hogy mindenki fejleszteni tudja íráskészségét, és megtanulja, hogyan kell a saját házát lépésről lépésre felépíteni.  

 Tartalomjegyzék, részlet © Kép az ISBN könyv+galéria jóvoltából. Gilda Williams: How to write about contemporary art, Thames & Hudson, United Kingdom, 2014.

A három fejezetre osztott könyv 34 illusztráción és 64 forrásszövegen keresztül – melyeket minden kétséget kizáróan olyan kiváló művészettörténészek, kurátorok, kritikusok és szakírók írásaiból válogatott össze, mint Adam Szymczyk, Okwui Enwezor, Claire Bishop – mutatja be, hogyan lehetséges nüanszokkal „szépíteni” írásunkat. Például a tautológia elkerülésére Nicolas Bourriaud Relációesztétika című művét hozza fel mintaként. Williams Bourriaud írói képességeit méltatja, hiszen a francia kurátor úgy szerez érvényt magának a fogalomnak, hogy a „varázsszó” ismételgetése helyett rokon kifejezésekkel finomítgatja, mit is ért „relációesztétika” alatt. Ennek a tudatos korlátozásnak köszönhetően az olvasó számára nem veszik el a jelentése, az értéke.

Williams a zöldfülűek leggyakrabban ejtett hibáira is rámutat, így a jó és rossz művészeti írás különbségeinek felismerésével javíthatunk íráskészségünkön. Elsőre talán banálisnak tűnő kérdésekkel is foglalkozik, mint például:

miért van egyáltalán szükség művészetkritikusokra, milyen értéket adhatnak hozzá munkájukkal a műalkotáshoz? Mitől lesz egy alkotást elemző írás rossz, és mi az oka annak, hogy megannyi művészetkritika születik?  

Egyébként a szerző szerint a legjobb indoka annak, hogy megtanuljunk jól művészetről írni, hogy a jó művészet megérdemli, hogy szavakba öntsük. A művészeti szakírók feladata az, hogy a látottakat a legérzékletesebb módon átadják az olvasónak, ne kirekesszék, hanem bevonják őt az alkotásról való gondolkodásba. Williams szerint a szárnybontogató írásokon gyakran érzékelhető, hogy nem a műalkotás értelmének feltárására törekszenek, csakis az írás problematikáját próbálják meg áthidalni. Gyakran elfelejtik okfejtéseik közben vezetni az olvasót, így a hirtelen jövő és megalapozatlannak tűnő konklúziók csak növelik a laikusban gyakran okkal motoszkáló szkepticizmust. Williams egyik, hanem legfontosabb tanácsa tehát az, hogy ne akadályozzuk a befogadót homályos gondolatokkal vagy éppen hangzatos hasonlatokkal, mímelt benyomások és érzések megfogalmazásával, fölösleges határozószavakkal, passzív mondatszerkezetekkel, csonka mondatokkal. Válaszoljunk a legalapvetőbb kérdésekre, vegyük sorra a konkrétumokat, válasszuk ki a legkifejezőbb mellékneveket. Anyanyelvtől függetlenül az örökérvényű szabály itt is „a kevesebb több” filozófiája. A műalkotásokról kizárólag lényegre törő módon érdemes írni, hiszen a vizuális és verbális kommunikáció közötti átjárót csak így lehetséges mások előtt is megnyitni. Azaz az írónak olyan műalkotást érdemes választania, amely valóban hatást gyakorol rá, hogy az írása valóban hiteles legyen. 

A tapasztalatlan művészeti írók könnyen kudarcot vallhatnak, amikor különbséget kell tenniük egy magyarázó és egy értékelő szöveg között. Vajon tényleg kritikát olvasunk, vagy inkább egy ajánlóról van szó? Ezeket a vékony műfaji határokat segíti jobban megérteni és ennek köszönhetően behatárolni is Williams könyve, amely egy fejezetet szán arra, hogy nagy vonalakban kritikatörténeti áttekintést nyújtson, illetve a gyakran felmerülő etikai dilemmákról is szót ejtsen. A könyv végén lévő Rules of grammar (and when to break them / Nyelvtani szabályok [és mikor szegjük meg őket]) rész még a magyar olvasó számára is hasznos, hiszen  gyakran mi is bajban vagyunk a vesszők, határozószavak, melléknevek és többszörösen összetett mondatszerkezetek használatának mikéntjével. Ami a fejezet címének zárójeles részét illeti, legyen szó bármilyen művészeti ágról, ha mestereivé szeretnénk válni, először az alapokat kell megtanulnunk. Ugyanaz igaz egy művészeti íróra, mint egy festőre, akinek el kell sajátítania az ecsetek helyes használatát, megfigyelni a nagy mesterek munkáit, megérteni a színelméletet, ábrázolni az emberi testet, és csak utána hághatja át mindezt, ezután képes egyedi stílusát kibontakoztatni.

Fotó © Mariia Kashtanova. Gilda Williams: How to write about contemporary art, Thames & Hudson, United Kingdom, 2014

Az utolsó oldalakon nyomtatott és online formátumú olvasmánylistát kapunk – nem csak művészeti témában –, amelyen elindulva felépíthetjük a saját művészeti könyvtárunkat. A különböző írástechnikák és nyelvtani szabályok áttekintése után arra is fölhívja a figyelmünket, hogy akármilyen tökéletes is a munkamódszerünk, azzal nem helyettesíthetjük az eredeti gondolatokat. Mert nincsen egyetlen, legjobb módja a művészeti írásnak. Erre – a mindennapi, legalábbis sok gyakorláson túl – csakis olvasással tudunk edzeni. Minél többféle olvasmányélményt zsebelünk be, annál könnyebben tudunk értelmezni egy alkotást, hiszen a művészet akkor nyer értelmet, ha összekapcsoljuk a világ többi részével. Számomra a Fear is the root of bad writing (A félelem a rossz írás gyökere) című fejezet adta a legnagyobb segítséget. Mi, kezdők rettegünk attól, hogy amit írunk, az nem elég jó. Ha nem győzzük le ezt a félelmet, akkor soha nem is fogunk jó munkát kiadni a kezeink közül. Az egyetemen gyakran nem volt elég idő arra, hogy a beadandó írásokat kielemezzük, és átvegyük azokat a buktatókat, amelyek meggátolják, hogy a művészeti alkotásokról komplex, de mégis átadható formában fogalmazzuk meg önálló gondolatokat. Attól még, hogy nem tudunk rögtön úgy beszélni/írni egy alkotásról, mint a New York magazin kritikusa, Jerry Saltz, nem jelenti azt, hogy nincsen bennünk potenciál. Ne féljünk hibázni, hiszen ebből tudunk csak tanulni. Ahogy Gilda Williams sem akarja megmondani, hogyan kellene írnunk, hiszen mindenkinek a saját módján kell rájönnie.

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki kevesellte a felsőoktatásban biztosított Kreatív írás kurzus órák számát – ahogyan a szerzővel készített egy interjúban is olvasható, ezt a könyvet egy alacsony költségű művészeti-írás kurzusnak szánta[1]  –, de annak is remek olvasmány, aki csak az angol szakmai nyelvtudását szeretné boostolni.