A Jadran színház bejáratát piros-fehér csíkos terelőszalagok erdeje lepi el, a homlokzaton a „Pauza” felirat olvasható, noha az előzetes várakozás dacára ez az installáció nem az SZFE tüntetéssorozatára utal. A Szóló, a Nova pošta (Szlovén Ifjúsági Színház) monstre előadása magát a színház intézményét igyekszik mérlegre tenni.

Miközben két színész tömjénnel füstöli körbe az utcán várakozó közönséget, felbukkan egy ember nagyságú Rózsaszín Párduc, leállítja az autóforgalmat, majd kerülőúton, a parkban tett sétát követően a hátsó bejáraton tereli be az embereket a színházba. Odabenn félig megírt, félig improvizált jelenetek sora veszi kezdetét, amelyeknek a főszereplője a rendező Nina Rajić Kranjac, és amelyek alapvetően az 1989 után született generációk kilátásait veszik számba és bontják darabokra.

Ezután az előadás ismét az udvaron zajlik, sörrel-borral, burekkel és csevapcsicsával lakatják jól a közönséget, miközben kiderül, hogy egy halotti toron vagyunk. A vissza-visszatérő vezérfonal a színházcsinálás értelmének a kritikája: vajon megteremthető-e színház kompromisszumoktól mentes társadalmi jelenléte és hitelessége? A zárókép aztán sokáig velünk marad: a görkorcsolyát viselő, egyébként pedig anyaszült meztelen Marko Mandić felmászik a magasba a téglafal vaslétráján, és kibomlik egy hatalmas vitorla, az útra kelés ígéretével.

Ugyancsak a Nova pošta produkciója másnap a szlovén Vito Weis szólóelőadása, a Rossz társaság. A honlapon olvasható leírás szerint a produkciót a világjárvány ihlette, az a szituáció, amikor „hirtelen egyedül maradtunk – önmagunkkal”. A színész egyedül téblábol a színpadon, töprengő gesztusokkal, ráérősen alakítja át, berendezi székekkel, beállítja a fényeket. Vito Weis voltaképpen a színpadi közeg alapelemeit – tér, kellékek, fény és hang – csupaszítja le önmagukká, melyek ilyenformán már nem az illúzióteremtést szolgálják, hanem puszta jelenlétük a színészi jelenléttel lép interakcióba. Az előadás mintha arra kérdezne rá, hogy végső soron mi is az a tárgyi valóság, ami a színpadon a színészt körülveszi. Az eső hangjait halljuk, a széken felülről megvilágítva egy sátorszerűen elhelyezett piros esőkabát, mintha valaki magányosan várakozna a monoton esőkopogásban. Percről percre alakul át minden, a színész hol hangmintákat készít a színpadon található tárgyak és egy mikrofon segítségével, hol a gazdátlan széksorok között táncol az egyre hangosabb keringőritmusra, hol magára aggatja mind a húsz széket, a karjain és a nyakán lógnak, meggörnyed a súlyuk alatt. Befejezésképp egy egyszerű, játékos trükk segítségével eltűnik a függöny mögött.

A negyedik nap második előadása, az Ó, mily hétköznapi személyes történetekre épít, és a két rész két színésznő elkülönülő szólóelőadása. Előbb Katja Legin, aztán Bojana Robinson meséli, játssza és táncolja el a saját történetét. Az első humoros és fékeveszett, a nagymama életének arról a pillanatáról szól, amikor a rosszul működő házassága dacára felébredtek benne az érzéki vágyak. Az erotikus és nekivadult levesfőzés közben röpköd a miszlikbe aprított paradicsom, az első sornak is jut belőle. A második rész már jóval komorabb, egy fulladási rohamokkal küszködő kislánynak, illetve az édesanyjának a helyzete van rákopírozva egy szabadtüdős búvárral készült interjúra, amely a merülésről és az oxigénhiányos állapot fázisairól szól. A lélegzés, a kifulladás, a tehetetlenség érzése adja az előadás vezérfonalát. Végül Bojana Robinson elfújná a születésnapi tortán a gyertyákat, de azok elfújhatatlan partigyertyák, amelyek újra és újra lángra kapnak. Az erős és sokrétű képet aztán rövidre zárja a magyarázat, hogy tekintsük úgy, mintha most volna mindannyiunknak a születésnapja: további torták érkeznek, a közönség feltódul a színpadra, később megjönnek a borok is.

Ez a második nap, amely a közönség megvendégelésével ér véget. Holnap az Übü király jön, a darab ismeretében („Taglóztasson le három vén gebét, jó lesz az is ilyen patkányoknak”) csak remélni lehet, hogy ezúttal nem fognak lakomára invitálni bennünket.