PRAE.HU: Idén nyolcadik alkalommal rendezik meg a Roma Hősök Fesztivált. Számodra mit jelent hősnek lenni? 

A fesztivál idei előadásaiból kiindulva válaszolok. A stand up furcsa képződmény, mivel az előadók nagyrészt magukról beszélnek, de amikor ez talál egy műfaji irányt, már több lesz, mint személyes történet. Erre a fesztiválra olyan alkotók jöttek el, akik magukról beszélnek, és a saját életükre nézve találnak iróniát, öniróniát. Az, hogy megosztják emberekkel a megéléseiket, vágyaikat vagy kihívásaikat, az őrülten tiszteletre méltó, és már önmagában hősiesség. A hősiesség nem a tettben, hanem a hatásában keresendő. Ilyenkor a törzsközönségen kívül találkozunk új nézőkkel, akik az előadás után ott maradnak, és kialakul egy közös beszélgetés. Ekkor tudjuk, hogy történt hatás, célt értünk. 

Az utóbbi időszakban gyakran beszélgettünk arról, hogy emberek és csoportok mennyit küzdenek a szervezetiségért és az intézményi rendszerért. Nálunk a menedzsmentben ez a küzdelem nincs jelen. Ma vagyunk, de ha holnap már nem leszünk, mint Független Színház Magyarország, senki sem fog sírni, mert alkotó közösségként biztosan fennmaradunk. Az a fontos, hogy az ember a produktumok létrehozására és azok hatására fordítsa az alkotó energiát. 

PRAE.HU: Tehát úgy érzed, hogy a szervezetiségért való küzdelem vagy annak a fenntartása el tudja venni a figyelmet magáról az alkotásról, a közönségről? 

Így van, rengeteg energiát elfogyaszt. Sok független színház őrülten nagy bajban van, főleg a Covid óta. Minden tisztelet az alkotótársak felé, de lehet, hogy újra kéne gondolni az egész szervezetiséget. Inkább a hatásra kellene helyezni a hangsúlyt, mert ez az, ami tovább visz téged alkotóként. Egy intézmény, egy civil szervezet sokszor megfoghatatlanabb, mint maga az alkotásszemlélet. A Roma Hősök Fesztivál és közönsége azért tudott ennyire dinamikusan fejlődni, mert alapvetően már nem a Roma Hősök brand az érdekes. Már létezik drámakötet, oktatási segédanyag, az már kanonizált ügy. Van már roma színházi archívum, amelyen belül az összes fesztivál és saját előadás megtalálható.  

Két-három éve mondta Mihaela Drăgan, a Giuvlipen Theatre vezetője: „Nem lehetne, hogy hanyagoljuk az áldozatiság narratíváját és most már elkezdenénk röhögni magunkon?”. Ez három éve volt, és akkor idén a stand up az uralkodó műfaj. Ezeket érdemes meghallani, és nem elmenni mellettük. 

PRAE.HU: A nyolcadik Roma Hősök Fesztivált már könnyebb megszervezni, mint az elsőt?  

Biztosan könnyebb megszervezni, mint az elsőt. Az első 2017-ben volt, hogy elhívtunk négy alkotót Magyarországra, hogy az alkotásaikról és az azzal kapcsolatos edukációról beszélgessünk. Aztán felmerült, hogy ha már monodrámákról és storytelling  produkciókról van szó, miért nem lépnek fel? Ebből csináltunk egy fesztivált, és a következő évben már Európa szerte tudtunk pályáztatni, ekkor több, mint 20 csapat jelentkezett. Ami a szervezést illeti nagyon fontos, hogy egy őrülten felkészült műszaki gárda és menedzsment áll az egész mögött. Az alkotókkal is mindig részletesen egyeztetünk, hogy a lehető legtöbb öröm érje őket a fesztivál ideje alatt. 

PRAE.HU: Amikor az Independent Theater első alkalommal megszervezte a fesztivált, létezett már előtte Európán belül roma színházi fesztivál?  

A Délszláv térségben volt már ilyen kezdeményezés. Az EU-n belül mi kezdtük el először, de az elejétől az volt a cél, hogy minél több helyen legyen. Azóta már Roma Hősöknek nevezett fesztivál volt Kassán, Prágában, Bécsben, Berlinben, Bukarestben és Rómában. Nem mindenhol szervezik meg évről évre, de 2-3 évente történik valami. Amikor nem találnak a színházi ízlésüknek vagy a közönségnek megfelelő előadásokat, akkor nem csinálnak fesztivált. Ez egy egyre inkább kihaló félben levő hozzáállás, pedig nagyon fontos a fennmaradás szempontjából. Roma Hősök fesztivál sem volt minden évben, 2020-ban a Covid miatt nem lehetett. Akkor a rendelkezésre álló pénzt odaadtuk a nyolc meghívott csapatnak, hogy profi körülmények között készítsenek előadásfelvételeket. Ezek aztán felkerültek a HowlRound platformjára, és azon keresztül volt online fesztivál. Ez a jövő generációjának is egy színházi archívum, hogy egy harminc év múlva születő fiatal találjon ilyen jellegű vizuális tartalmat, arról, hogy napjaink társadalma milyen volt, milyen kihívásokkal nézett szembe.  

PRAE.HU: A Független Színház az idei fesztiválon a Ki nevet a végén? stand up produkcióval képviselteti magát. Mesélnél a produkció létrejöttéről?  

Amikor felmerült, hogy el kellene kezdenünk magunkon nevetni, akkor Lakatos Lucia, a színház szakmai vezetője, pályázott házon belül az ötlettel. Nálunk bármilyen munka merül fel, azt házon belül is megpályáztatjuk. A pályázat nyomán összeállt egy csapat, amely egészen véletlenül nőkből állt, és elkezdtek képzésekre járni. A stand up igényel egyedi skilleket és ezeket el kell sajátítani. Először Rómában jártak, ahol a formai kérdésekkel foglalkoztak a commedia dell’arte-n keresztül.  Ezután mentek Bukarestbe, ott már a tartalom volt a lényeg és hogy hogyan is tudnak viccesek lenni, kinek-kinek a személyiségéhez mi áll jól?   

Tavaly ősszel volt a Ki nevet a végén? bemutatója, de ezt megelőzte másfél év munka. A felkészülés közben rájöttünk, hogy ha az áldozatiságot humorba csomagoljuk, sokkal nagyobbat is üt, mert az áldozatiság narratívája önmagában kevés. Valid és létező dolog, sokan elbuktak, de ha a hős feláll, akkor az minimum neki nagyon tanulságos, és talán mi is tapasztaljuk, hogy hogyan csinálta. Nagyon káros az áldozatiságot megoldás nélkül ábrázolni. Legalább annyira káros, mint a romák roma képe, amikor a kriminalizációt helyezik előtérbe. 

PRAE.HU: A fesztivál idei kiadásának szlogene: „Itt az idő, hogy lépjünk túl a »cigányvicceken«, és vegyük vissza a humor fegyverét!” Bármi válhat vicc tárgyává, avagy bárki viccelhet bármivel?  

Szerintem, ha a másiknak meghagyjuk a méltóságát, és kellően ellenpontozva van a téma, akkor igen, lehet vele viccelni.  Tartottunk egyszer egy workshopot, az volt a címe, hogy „Mit ér a színház, ha roma?”. Nagyon szerteágazó résztvevők voltak. A kimondottan újságíró szekció programjának az volt a címe, hogy „A cigányokról jót vagy semmit". Itt több interjút elemeztünk, amit nem roma készített romával vagy roma alkotóval. Nagyon gyakran kijött, hogy az újságíró beletolja a „cigányszakértő" szerepkörbe az alkotót, és ezzel egy időben az ő munkáját szociális, és nem kulturális alapokra helyezi. Ez nagyon veszélyes, mert az olvasóból kényszeredett toleranciát vált ki, és csökkenti az alkotó, mint kulturális termék értékét. Az alkotó, aki alapvetően az alkotásából és a saját világából indul ki, nagyon könnyen belesétál a csapdába. A vicc az, hogy ez egy valódi csapda, mert gyakran az újságíró sem tudja, hogy mibe sétál bele. Ezt hívják szalonrasszizmusnak. 

PRAE.HU: Ez alapján születhet érvényes alkotás romákról – roma alkotók vagy romák bevonása nélkül?  

Ha van létjogosultsága a közönségem irányába, hogy bemutassak egy romákról szóló darabot, de egy deka roma nincsen benne, akkor szerintem ezzel nincsen semmi baj. Abban a pillanatban van baj, ha én romaként a nézőtéren vagyok, és elkezdem szégyellni magam. Vagy, amikor megyek ki a színházból, és a mellettem lévő nénike a másik oldalára helyezi a retiküljét. Ebben a pillanatban baj van vele, és ebben a pillanatban azt mondom, hogy nem, ez nem érvényes rám nézve. Jelenleg a magyar színházi szakma jellemzően be sem mutat romákról szóló előadást. Legutóbb Vidnyánszky Attila rendezte az Esthajnalt, extrém kínos lett, de ő legalább hozzányúlt a témához, és ott tartunk, hogy már ennek is örülünk. 

PRAE.HU: Jövőre már húszéves lesz a Független Színház, mi történt veletek az elmúlt majd húsz évben?  

Hullámvölgyek. Megalapoztuk azt, hogy tudjunk alkotni. Lett egy összetartó csapat, vásároltunk egy színházat, és kiépítettünk egy olyan nemzetközi kapcsolati hálót és bázist, ami fenntart minket a felszínen. Most jön az, hogy a hatás narratívájára sokkal több hangsúlyt helyezünk. Most kezdjük el szórni azt, hogy jelen vagyunk, hogy egy kicsit alakítsunk tudatokon meg gondolatokon, mert nem hisszük el, hogy nem lehet. Dehogy nem lehet! Csak meg kell találni hozzá az utat.

PRAE.HU: Inkább magyarországi vagy az Európai Uniós pályázatok jelentenek testhezállóbb, nyereségesebb forrást a Független Színháznak? 

Sose érdekeltek az itthoni források. Vállalhatatlan. Húsz éve is az volt és most is az. A magyar állam nem lehet a támogatóink között, az önkormányzatok sem. Ez policy. Egyrészt vállalhatatlan a kultúrafinanszírozás, másrészt azt is, hogy tudjuk, hogy kitől vennénk el azt a pénzt. Inkább az EU-s és magán alapokra koncentrálunk. Van néhány olyan magánalap, akik jó szívvel tekintenek ránk, és támogatnak.  

PRAE.HU: Hogy tapasztaltátok, hogy könnyebb forrást szerezni színházi produkciók megvalósítására, ha az oktatási és szociális célokat is magába foglal? 

Igen, minden támogató örül annak, hogyha több funkció kéz a kézben jár. Nálunk ez sohasem volt kérdés, hogy ha létrejön egy előadás, akkor az minél több helyre eljusson. De igazából nem is a produktum pörgetése fontos, hanem maga a kérdésfelvetés. Minket legalább annyira foglalkoztat a diskurzus, mint a produktum maga. Eközben a produktum sosem ürügy, meggyőződéses módon készítünk előadásokat és végezzük azt a munkát, ami mögötte van. Amikor a Rendszerbontókat csináltuk, 2020-ban indult a munka, és tavaly volt a bemutatója. A III./III.-as romákat térképeztük föl, nagy feladat volt, de tényleg elindított egy diskurzust a témában.  

PRAE.HU: A húsz év alatt változott, formálódott a Független Színház Missziója?  

Hogyne formálódott volna. Az eszközök azok szerintem mindig változnak, mert a téma adja meg a formát. Az irány igazából mindig pont abból adódóan, hogy mi az, amit éppen kitűzünk magunk elé. Túl vagyunk már a csapatépítésen, túl vagyunk a bázis megteremtésén, van egy épületünk. Most az új cél az, hogy körülbelül 2028-ra kinőjük a jelenlegi helyet, és még nagyobbat kelljen venni. Mindig tervezünk előre, de nem vagyunk a saját missziónk rabjai, hogy most akkor meg kell csinálni és el kell érni. Majd elérjük.  

PRAE.HU: Sokfajta szerepet és funkciót töltesz be a Független Színházon belül is és alapvetően alkotófolyamatokban. Okoz nehézséget a szerepek közötti navigálás? Van olyan szerepkör, amelyből kézenfekvőbb számodra „színházat csinálni”? 

Ami a legfontosabb, hogy nálunk mindenkinek nagyon jó munkakultúrája és kedve van, így jutottunk el idáig. Átlagban tizenhat éve dolgoznak nálunk emberek, a kommunikációsunk négy éve van nálunk, ő a friss tag. Ha van egy munka, annak van egy kiindulópontja meg van egy végpontja, a funkció attól függ, hogy mennyi energiát pakolsz egyikbe vagy másikba. Sokszor van olyan, hogy produceri szerepkörben maradok, van, amikor rendezőasszisztens vagyok. Sűrűn váltogatom a szerepeket, ami szerintem teljesen rendben van és jól is esik. Ettől függetlenül nincs bajom a döntéshozással, ha döntést kell hozni, megkérdezem a munkatársakat, és megszületik egy konszenzusos döntés. Nem kell mindig főnökösdit játszani, jó néha alárendelődni. Valakinek el kell mosogatni a poharakat, ma rám esett a választás, én jöttem be. Ez ennyire egyszerű. 

PRAE.HU: A fesztivál jó alkalom, hogy összehozza az európai roma színházi alkotó közeget, az év többi napján akad lehetőség a közös munkára? Hogyan tudják a társulatok ápolni egymással a kapcsolatot? 

Tizenöt színházzal vagyunk kapcsolatban Európa-szerte. Alapvetően szoros a viszony, és ez nem csak az EU-s forrásteremtés milyensége miatt van, egyébként is tudunk a másikról. Például tudjuk, hogy jövőre Sevillában migráns témát feldolgozó előadással készülnek. Mindig megbeszéljük, hogy ki mit csinál, mivel foglalkozik, hogy az európai fesztiválpiacra nehogy négy Peer Gynt menjen.  

Alapvetően szükség lenne kommunikációra az egész színházi szférában, nemcsak a függetlenek között, de a kommunikációs kultúra Magyarországon a béka segge alatt van. Nem volt szükség a kommunikációra, és akkor minek is? Tegnap a munkatársaimmal arról beszélgettünk, hogy majd a mi unokáink cigánynak fogják-e magukat vallani, nekem meggyőződésem, hogy nem, és erre nagyon egyszerű az indokom: nem lesz rá szükségük. És amire nincs szükség azt ki kell dobni a kukába. Ez egy évszázados ügy, abban a pillanatban, hogy én levetettem a rasszjegyeimet, minek vegyek magamra olyasmit, ami hátráltat. Ez teljesen emberi, teljesen egyetemes ügy. 

PRAE.HU: Milyennek látod a roma alkotók helyzetét Magyarországon és Európai szinten? 

Ez nagyban függ a különböző nemzetállamoktól, de azt látom, hogy léteznek, és annyit vállalnak, amennyit tudnak. Nálunk annyiban más a helyzet, hogy sokan vagyunk, így értelemszerűen évente is sokkal több produktum jön létre. Az esetek többségében az alkotás nem is tud az elsődleges hivatás lenni. Az olaszoknál például a csapat vezetője zenebohóc és hangszerkészítő, ő szakmát és megélhetést ajánlott a fiataloknak, ebből alakult ki egy mára már profi és összetartó csapat. Ahol a társadalom jobb gazdasági helyzetben van, ott zöldebb a fű mindenkinek, az alkotóknak is. A cigányság helyzete mindig összefügg a többségi társadalom helyzetével. Miért legyünk mi mások, mint a többségi társadalom? Mi is a rendszer leképeződései vagyunk. 

RAE.HU: Neked van személyes hősöd, aki a mindennapokban vagy a szakmai életben inspirál? 

Van, persze, a pasim. Fantasztikus csávó, húsz éve rajongok érte, szakmai szempontból is. Állandó alkotótársam, folyamatosan a színházról meg közösségekről beszélünk, meg persze az örömökről.  

PRAE.HU: Hogy látod, manapság tudnak az emberek felelősséget vállalni? 

A felelősségvállalás az egyszerűen nincs benne a történelmi attitűdben, vagyis az egész egykori szocialista blokkban, ahhoz polgárság kellene. Ez egy komoly hiányosság itt Magyarországon, de még kialakulhat. A felelősségvállalás narratívájával kapcsolatban vannak olvasmányélményeim, hogy hogyan kellene, például a drámák. Biztos létezik olyan dráma, amelyik nem a felelősségvállalás köré szerveződik, de azért határozottan nem árt, hogyha egy hős beleáll valamibe. 

Fotók: Váradi Béla és Bordás Róbert (borítókép)