irodalom
Jerry, Alcalá de Henares-i szomszédunk mondta még régen, amikor lektori időmet töltöttem a városban a kilencvenes évek végén, hogy rettenetes, ezek a spanyolok, mindenki mindent egyidőben csinál. Így van. Jerry amerikai, időtlen idők óta itt él, és gyanítom, mára ha beletörődött is, fölvenni biztos nem vett föl bizonyos itteni szokásokat, úgyhogy vásárolni még mindig ebédidőben megy, amikor üres a bolt, mármint a nagy üzletláncok, mert a kisebb boltok kettőkor bezárnak, mint minden egyéb, és majd csak délután ötkor nyitnak ki újra. A bankok például itt Tarazonában csak csütörtökön nyitnak ki délután. A kínai boltok persze kivételek, nem zárnak be délben, és a három közül az egyik vasárnap is nyitva tart, mint az itteni Auchan, az Alcampo, utóbbi az év 365 napján, szinte éjjel nappal. Nagyon kényelmes, mehetek, amikor senki nincsen, nem járok úgy, mint a múltkor a TodoTodóban, ahol Françoise-zal már kiálltunk a sorból, mert képtelenek voltunk tovább várni, csak állni, miközben nem mozdult a sor a pénztárnál. Ha sorbanállásról van szó, a spanyolok türelmesek, sokszor megőrültem, magamban azt mondtam, ez nem lehet igaz, ezek az emberek imádnak sorban állni. Nem Pesten, Leányfalun zúgolódás támadna a CBA pénztáránál a sorban, ha annyi ideje nem mozdulna, amennyit mi Françoise-zal vártunk hiába, mert a portékát aztán vissza is vittük. Kifele menet Françoise még odaszólt a pénztárosnak, sajnos nem tudtunk tovább várakozni, és a hangjában szikrányi szemrehányást sem éreztem.
Ebédre mentünk Marisához, nem megszokott időpontban, egy órára hívott bennünket. Nemcsak őt magát, még Javiert is megkérdeztem, tényleg egy órát mondott Marisa, nem tévedtem? És miután a házigazdán kívül egy vendég is megerősítette, Françoise-zal egy óra előtt néhány perccel bementünk a boltba, hogy vegyünk valami édességet az ebédhez. Valami apróságot illik vinni, még akkor is, ha közeli barátokhoz megyünk.
Azt mondom, nem megszokott időre hívott bennünket Marisa, és tudta jól, miért teszi. Kezdjük ott, hogy az ebéd itt nem arról szól, hogy van rá egy félóránk, megesszük, aztán megyünk vissza dolgozni. Az ebéd megbeszélés tárgya, mikor, ki kivel, kikkel, kinél. Lehet otthon, lehet étteremben, akkor sem félóra kérdése, kivéve mondjuk Pilarnál, amikor késésben vagyunk, menni kell macskát etetni, ha nem szeretnénk sötétben odaérni. Az ebéd ideje itt kettő és három között van, Pilarnál kicsit mindig később, hatkor meg már kezd sötétedni, december elején vagyunk, úgyhogy igyekeznünk kell. Asztaltársaságok képesek négyig-ötig is elbeszélgetni, attól függően persze, hogyan érnek rá, de a sobremesa, az ebéd utáni beszélgetés, kamillateaivás, maradékcsipegetés legalább olyan kötelező elem az ebédnél, mint a desszert. Anélkül nincs étkezés. Lehet sütemény vagy bármilyen édesség, ha más nincs, egy joghurt vagy valamilyen idénygyümölcs. Marisánál többek között volt pastel ruso, Javier hozta, elképedve hallottam a nevét, hogy “orosz sütemény”, nem is ismertem, de nagyon megkedveltem, ránézésre nagyon egyszerű, mandula alapú, vajjal készült szárazsütemény, de ahogy a szádba veszed, rájössz, ez nem búzaliszt, hanem tiszta mandulaőrlemény. Fenséges. És a neve? Történt még III. Napóleon idejében, hogy felesége, a granadai születésű Eugenia de Palafox Portocarrero y Kirkpatrick vagy María Eugenia de Guzmán y Portocarrero, ismertebb nevén pedig Eugenia de Montijo bankettet adott a Párizsban vendégeskedő II. Sándor cár tiszteletére, és a császárné spanyol szakácsai ilyen süteményt is készítettek. A cárnak annyira ízlett, hogy el is kérte a receptjét, innen az elnevezés.
A vacsora már bonyolultabb, ha nem otthon szeretnénk, hanem étteremben, neadj’isten Tarazona egyetlen pizzeriájában, ami itt Vaticano névre hallgat, hogy miért, legközelebb azt is megkérdezem, mindenesetre az étlapon minden pizza egy-egy szent nevét viseli. És hogy a vacsora miért bonyolultabb? Mert nyolc óra előtt Spanyolországban nem lehet rendes étteremben vacsorázni. Itt nem úgy van, mint otthon, hogy ha öt órakor jut eszembe, hogy beüljek egy halászcsárdába harcsapaprikást enni, akkor kapok, ha van, a teljes nyitvatartási időben. Itt nyolctól lehet vacsorázni, de biztosabb, ha kilencre rendeled oda a barátaidat, mert nekik a nyolc meg korán van. Kulturális különbségek? Szokások? Valahogy mind együtt. Mindenesetre Jerrynek igaza van. Ezek a spanyolok mindent azonos időben csinálnak. Kivételt erősítő szabálynak itt van Pilar barátnőm, aki egyedül él Budy kutyájával meg Curri macskájával, és akkor kel és fekszik, amikor kedve tartja, így általában az étkezési ideje is megcsúszik. Egy biztos, amíg itt vagyok, a Vaticanóbeli pizzán kívül mindig sikerült nyolc óra előtt vacsoráznom. Persze otthon. Főzni elég ritkán főztem, a főzés művészet, időigényes, még akkor is, ha egy filézet halat mindkét oldalán három-három percig süt az ember, egy salátával meg is van az ebédje. Néhányszor megtettem, mi több, egy nagy halnak a gerincét meg a fejét is elhoztam, és olyan halkrémlevest főztem belőle, hogy hét nyelven beszélt. Pilarnak is ízlett, a krémleves is, a sült hal is. Nagyon egyszerű, a kockára vágott vöröshagymát, fokhagymát fölengedtem, a hal mellé egy nagyobb paradicsom, egy krumpli, és mivel csak csípős paprikám van, módjával tettem bele, meg persze sót is. Amikor megfőtt, a csontokat kiszedtem és az egészet összeturmixoltam. Nem tudom, pontyból kipróbálnám-e, szerintem otthon inkább majd halászlét fogok enni.
Kép forrása: blogdecuina.blogspot.com/