Az olasz író, Paolo Cognetti díjnyertes és önéletrajzi ihletésű regényét a belga filmrendező, Felix Van Groeningen és felesége, a színésznő Charlotte Vandermeersch adaptálta a nagyvászonra, hogy aztán a 2022-es Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerjék közös munkájukkal a zsűri díját. A filmkészítő páros először dolgozott ilyen formában együtt, és a végeredményt látva úgy tűnik, hogy a meglévő harmonikus kapcsolat jól működött a forgatás során.

A Nyolc hegy finom és érzékeny portrét fest három férfi belső vívódásáról, miközben az olasz Alpok zöldellő tisztásait, gleccsereit és hóval fedett csúcsait pásztázzuk, majd, Európát elhagyva, Nepál magaslatait járva a szereplőkkel együtt merengünk el azon, hol van a helyünk a világban és mihez kezdjünk az életünkkel.

A közel két és fél órás film lassan bontja ki és hűen követi Cognetti szövegét – a főszereplő, Pietro a narrátor szerepében meséli el azokat a nyarakat, amikor gyerekkorában a szünidőt az olasz hegyek idilli közegében töltötte, távol a szmoggal és zajjal beszennyezett várostól. Itt ismerkedett meg a helybéli Brunóval, aki megtanította őt arra, hogy természet mennyi kalandot és titkot rejt. A két fiút nemcsak a nyár önfeledt pillanatai kötik össze, hanem az apjukkal való viszony hasonlósága is: míg Pietro úgy érzi, hogy nem tud felérni apja elvárásaihoz, addig Bruno apja a munka miatt hanyagolja el fiát.

Ezt a szoros és fiatalkori reményekkel átszőtt barátságot az idő és a távolság kikezdi, ám 20 év elteltével az újbóli találkozás percében a két férfi ott folytatja, ahol egykor abbahagyta; már érettebben, szakállal az arcukon próbálják a másikban felfedezni a régről ismert arcvonásokat. Az alpesi táj ölelésében együtt építik fel azt a kunyhót, amelyről Pietro apja mindig is álmodott, és amelynek romjait a fiára hagyta.

Pietro apja legbelül két részre hasadt: családjával az év nagy részét Torinóban töltötte és vegyészként dolgozott, de az ipari építmények árnyékában, mikor egy szál cigarettára gyújtott, gondolataiban mindig a távoli hegyek, illetve a járatlan útvonalak világába repült. A hegyekben felnőtt Brunóhoz hasonlóan Pietro apja számára is a hóval fedett vonulatok jelentették a szabadságot és az autentikus létezést, ezért kettejük között kialakult egyfajta fogadott apa-fia viszony. Erre Pietro csak a férfi halála után jön rá, az évek múlásával a városi fiú nemcsak legjobb barátjától és a természettől távolodott el, hanem apjától is elhidegült.

Az elvesztegetett évek alatt Pietro és Bruno nem olyan életet alakított ki magának, amilyenre vágytak. Bruno a hegyi sajtkészítő pásztorok hagyományának megőrzése helyett kőművesként, Pietro pedig írás helyett pincérként dolgozik, és felnőtt éveiben, egészen apja haláláig, sosem keresi fel a Dolomitokat.

A kis ház építésétől kezdve a két férfi ismét egymás életének a részese lesz, és együtt ismerik fel a múltbéli sérelmeket és a jelenben rájuk nehezedő nyomást. A hegyvonulatok védelmében megbúvó édeni vityilló szent helyé válik számukra, ide térnek vissza minden nyáron, és innen tekintenek rá együtt arra, mi történt a külön töltött idő alatt. Szavak sem kellenek, elég az, hogy a csillagokkal tarkított eget csodálják, a jéghideg tóban fürdenek és a világ legegyszerűbb ebédét fogyasztják el együtt.

Bruno a hegy embereként végül folytatja a családi sajtkészítő mesterséget, majd megállapodik. Pietro azonban az útkeresés fázisában marad, és bár megírja regényét, valami továbbra is hiányzik az életéből, ezért távoli helyekre utazik, remélve, hogy megleli a választ a kérdéseire. Majd, visszatérve az olasz földre, bejárja az apja által kitaposott ösvényeket, ezáltal pedig közelebb kerül hozzá és jobban megérti a hegyek iránt érzett szeretetét.

Felix Van Groeningen és Charlotte Vandermeersch lassan tárja fel a két férfi lelki világát és barátságuk meghittségét. A premissza alapján gondolhatnánk azt, hogy a Nyolc hegy az olasz Túl a barátságon vagy Isten országa — Ang Lee és Francis Lee filmjében szintén a természet lesz két férfi egymásra találásának a helyszíne, ahol nem kell behódolni a maszkulinitás társadalmi konstrukciójának. Pietro és Bruno kapcsolata azonban nem lép ki a heteronormatív struktúrából: nincsenek sejtelmes pillantások, szexuális vágyakozás a másik iránt, majdnem elcsattant csók, viszont érzelmileg megnyílnak, megosztják a félelmeiket egymással és aggódnak egymásért. Képesekké válnak kapcsolódni egymáshoz és így végső soron önmagukhoz is.

A Nyolc hegy két főszereplője, Luca Marinelli (Martin Eden) és Alessandro Borghi (Szuperhősök) egyaránt meggyőző alakítást nyújtanak; férfias férfiak, akik nem félnek megmutatni sebezhetőségüket. Rajtuk kívül az őket körülvevő táj elemi része a filmnek: a mezők, a patakok, a fák, a gleccserek magukban hordozzák az idő múlásának jeleit. A hegyekben az idő egyszerre mozdulatlan és rohanó. A végtelen hegykoszorúban az ember elveszik a mindenségben, semmi más nem létezik, csak ő és a hófödte csúcsok.

Ahogy a könyv gyönyörű tájleírásokkal, úgy a film magasztos képekkel jeleníti meg a természet grandiózusságát, ehhez asszisztál az operatőr, Ruben Impens (legutóbb az Arany Pálma-díjas Titánt fényképezte), aki lehengerlő felvételeivel immerzív élményt teremt, olyannyira, hogy a film megtekintése után legszívesebben már vennénk is elő a túrabakancsot, hogy nekivágjunk az Alpoknak.

A karakterek belső utazását, különösen Pietróét, a svéd dalszerző, Daniel Norgren dalai kísérik, melyek a szentimentalizmus csillámló porával hintik meg a meditatív és lassú sodrású elbeszélést. A belga rendező korábbi műveiben (Alabama és Monroe, Csodálatos fiú) szintén felfedezhető az érzelmekre ható formanyelvi eszközök használata, itt Paolo Cognetti szövegével összhangban van az egyszerre líraisággal és minimalizmussal ábrázolt környezet, melynek puritán szépsége és a karakterekkel való szimbiózisa magában hordozza az emberi kapcsolatok törékenységét.

A Nyolc hegy az évtizedeken átívelő barátság történetén túl olyan univerzális témákat érint, mint a tanult szülői minták felszámolása és a saját identitás kialakítása, az elszigeteltséggel járó magány, a természeti erők fenyegetésével való szembesülés, a múlt elengedésének és a továbblépésnek a képessége. Felix Van Groeningen és Charlotte Vandermeersch filmje külső és belső utazás hőseiknek és nekünk nézőknek egyaránt.

Képek: Mozinet