A Kaliforniai álomért Oscar-díjat nyert Chazelle mintha maga mögött szerette volna hagyni a jófiús imázst, és ezúttal meg akarta volna mutatni azt, hogy képes a megbotránkoztatásra, hogy rendezői víziója fontosabb, mint a nézőszám, és hogy nem számít, ha a polgárpukkasztó és olykor gyomorforgató film elriasztja a közönséget, mert ez maga a nagybetűs művészet.

A Babylon közel 15 év fáradságos munkájának a gyümölcse, kellett hozzá Chazelle korábbi filmjeinek sikere (különösen a Whiplash-é és a Kaliforniai álomé), hogy elegendő bizalmat és pénzt kapjon a nagy mű megvalósításához. A 80 millió dolláros költségvetéssel és hollywoodi sztárokkal forgatott stúdiófilm szimultán építi és rombolja az Álomgyárat övező mítoszt, egyszerre vonzó és taszító az a közeg, amely életre kel a nagyvásznon.

Fotó: Scott Garfield

Chazelle egy letűnt kort idéz fel, melynek nyomai a jelenben is fellelhetők. A drogok és alkohol mámorában úszó, orgiákban tetőző partik, a fényűző premierek és a hangzatos szalagcímek a következő filmcsillagról, a kaotikus forgatások, a botrányok és az egyéni tragédiák a 21. század Hollywoodjától sem idegenek.

Míg a Babylon a cselekmény szintjén közel 100 évet repül vissza az időben, addig gondolatiságában évezredeket. A cím egyrészt utalás D. W. Griffith – aki a némafilmek emblematikus alakjának számít – 1915-ös Türelmetlenség című filmjének Babilóniai epizódjára, másrészt a bibliai Bábel tornyára. Az embereket hajtó mohóság és a naggyá válni akarás a Babylon fő mozgatórugója. Damien Chazelle már a címadással tiszteleg a megidézett kor előtt: Griffith-től nemcsak a címet kölcsönözte, szerteágazó történetében és monumentalitásában is felfedezhető az egykori filmmester hatása.

A Babylon olyan, mintha a filmtörténeti enciklopédia lapjai elevenednének meg. Talán nem árt némi háttértudás ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a film jelentésrétegeit és az eseményeket a megfelelő kontextusba helyezzük. Az első hangosfilm, A dzsesszénekes, valamint a némafilm és hangosfilm közötti átmenetet feldolgozó Ének az esőben ugyancsak hivatkozási pont, ahogy a korai filmgyártást jellemző zsánerek (kosztümös filmek, burleszk), a semmiből felépülő, rohamos tempóban dolgozó stúdiók és az őket kiszolgáló sztárok is. A film szereplői ugyan fiktív figurák, de valós személyekről mintázták őket, így nem nehéz beazonosítani, hogy ki kit hivatott megjeleníteni.

Fotó: Scott Garfield

Stílusában Chazelle olyan rendezők műveiből meríthetett inspirációt, mint Paul Thomas Anderson (Boogie Nights), Baz Luhrmann (A nagy Gatsby), Martin Scorsese (A Wall Street farkasa) vagy Tarantino (Volt egyszer egy... Hollywood), korábbról pedig Fellini vagy Godard és így tovább, egészen vissza a kezdetekig. A filmművészet végpontjai között eltelt évek alatt rengeteg változás ment végbe, a különböző technológiai vívmányok és a történelmi-társadalmi-politikai fejlemények egyre újabb kihívások elé állították és állítják a filmkészítőket.

Hogy mi és ki marad fenn, azt az idő eldönti. Lesznek, akik örökre beírják magukat a kollektív emlékezetbe, és lesznek olyanok, akik szomorú lábjegyzetként végzik.  

A Babylon elején az üvöltő húszas évekbe csöppenünk (1926), a jazz és a szesztilalom korszakába. Amerika nyugati partvidékén, az Angyalok Városában zajlik az élet, mindent átjár a filmkészítés szelleme. Míg az európai filmrendezők az első világháború borzalmaiból próbálnak felébredni, addig a tengerentúlon virágzik a filmipar. A Babylon expozíciója a hollywoodi producer, Don Wallach (Jeff Garlin) extravagáns és véget nem érő partija, amelyen mindenki jelen van, aki számít: filmsztárok, zenészek, prostik, táncosok és egy elefánt. Romlottság és káosz, kokain és pezsgő, állati fekália és emberi vizelet, pucér testek és szexuális aberrációk. Itt találkozunk a négy központi figurájával, kiknek útjai a 189 percben keresztezik egymást.

Fotó: Scott Garfield

Először a mexikói bevándorló, a jóképű Manny Torres tűnik fel, aki arra vágyik, hogy az Álomgyárban dolgozzon és maradandót alkosson, ő hozza az elefántot, az est végére pedig a szerencsés véletlennek köszönhetően a filmszár, Jack Conrad oldalán köt ki, majd később jóval többre viszi annál, mint amiről valaha álmodni mert. A partira lopódzik be Nellie LaRoy, aki vadságával és zabolázatlan természetével rögtön felhívja magára a figyelmet, Mannyt is megbabonázza. Nellie szintén Fortuna kegyeltjeként kapja meg első filmszerepét. A negyedik kiemelt karakter a fekete zenész, Sidney Palmer (Jovan Adepo), akinek szála kevesebb játékidőt kap, pedig ő is van annyira érdekes, mint Manny, Jack és Nellie együttvéve. Mellettük olyan karakterek bukkannak fel, mint az ázsiai-amerikai Lady Fay Zhu (Li Jun Li remek), akinek meg kell elégednie az epizódszereppel, illetve Jack Condrad legjobb barátja, az instabil és mindig reménytelenül szerelmes George (Lukas Haas).

Chazelle már a tolakodó felvezetéssel jelzi, hogy nem kesztyűs kézzel nyúl az alapanyaghoz. A film izzik és pulzál, a vásznat beborítja a narancssárga fényáradat, a testek összetapadnak, a fehér por felszáll, a pezsgő folyik.

Nellie LaRoy vérpiros, merész ruhában engedi szabadjára a benne tomboló energiákat, ki akar törni a nyomorból és be akar törni Hollywoodba. Manny fejvesztve rohan, mindig ott terem, ahol baj van, és azonnal megoldja a felmerülő problémákat. Jack Conrad régi motorosként és komoly alkoholproblémákkal keresi a régi csillogást, de legbelül érzi, hogy a vég közel, jönnek a helyére újak és szebbek.

A kijózanodás másnapján a (rendezett) káosz a forgatás helyszínén folytatódik. Jack Conrad és őrült német rendezője (Spike Jonze beugró szerepe zseniális) az utolsó napsugarakat próbálják elcsípni, hullanak a statiszták és a kamerák. Manny leleményességének köszönhetően megszületik a naplementében elcsattanó felvétel a tökéletes csókról. Mindeközben Nellie lehengerlő debütálást produkál, született tehetség, aki „tessék” -re képes sírni.

Fotó: Scott Garfield

Innentől fogva a klasszikus felemelkedés-bukás narratíváját követve kísérjük figyelemmel, ahogy hőseink navigálni próbálnak a hollywoodi filmgyártás színterén. Nellie a némafilmek újdonsült sztárja lesz, Manny egyre komolyabb asszisztensi feladatokhoz jut, Sidney-t felfedezik, Jack pedig éppen aktuális felesége – köztük egy magyarral – oldalán a háttérből figyeli, ahogy dicső napjai lassan a feledés homályába süllyednek.

Mindannyiuk életében töréspontot okoz a hangosfilm megjelenése. Míg valaki az innovációt és további lehetőségeket látja meg, addig valakit maga alá temet a filmgyártás drasztikus átalakulása. A dekadens életmód és az új korszak sokak vesztét okozza.

A Babylon különös ritmusváltásokkal halad előre, és a történetmesélése legalább annyira zilált, mint a korszak, melyet prezentál. A partik vad őrületét követi a stúdió feszült légköre, mikor már mikrofonokkal dolgoznak, és a jelenlévők csak arra koncentrálnak, hogy végre sikerüljön felvenni a jelenetet. Könyörtelen munkafolyamat, senki és semmi nem számít, csak a film.

Damien Chazelle koncepciójában is felülkerekedik a film egésze, éppen ezért a karakterek csupán bábok, egyikőjük sem kap valódi mélységet; Manny Nellie iránt érzett viszonzatlan szerelme nem tud kellően átütő lenni, kettejük tragédiája külön-külön érvényesül. Nellie képtelen felhagyni önromboló életmódjával (drogok, szerencsejáték), és nem is szeretne, talán nem is tudna idomulni az új normákhoz. A film emlékezetes jeleneteinek egyike, mikor Nellie visszatérését azzal akarják elérni, hogy megszelídítik őt: beszélni tanítják, zárt és fakókék ruhákba öltöztetik, levágják a haját és visszafogott sminket kap. A kísérlet hamar csúfos kudarcba fullad: a lánynak elege lesz a lenéző tekintetekből és hamis mosolyokból, előtör igazi énje – ez az utolsó szög karrierje koporsójába.

Fotó: Scott Garfield

Hasonló sorsra jut Jack Conrad, aki az évek múlásával kikopik a rendszerből és önmaga paródiájává válik – az egyik ilyen mélypont az 1929-es The Hollywood Revue, az MGM korai hangosfilmjeinek egyike, melyben többek közt a Singing in the Raint éneklik. Manny bukását Nellie okozza, bár utólag talán éppen ez menti meg attól, hogy erkölcsileg végleg bemocskolódjon. Sidney velük szemben önszántából int búcsút az Álomgyárnak, amely csak kihasználta őt.

Fotó: Scott Garfield

Jack Conrad kackiás bajuszával a némafilmsztár John Gilbertet idézi meg, Brad Pitt remekül formálja meg a színészt, aki számára a hangosfilmek eljövetele a pályafutása végét jelentette. Az idén 60 éves Pitt saját magára is vetítheti karakterének vívódását, hiszen bár még mindig a toplistás színészek közé tartozik, az időt ő sem győzheti le. Margot Robbie Nellie LaRoyként az „It” lányként elhíresült Clara Bow-ra emlékeztet, aki Nellie-hez hasonlóan viszontagságos körülmények között nőtt fel, majd befutott sztárként korának szexszimbóluma lett. Manny Torrest a kevésbé ismert Diego Calva alakítja, aki a voyeur szerepét is betölti. Ez különösen a fináléban érvényesül, amikor az ’50-es években találkozunk vele újra: Manny beül a moziba és megnézi az Ének az esőben című filmet. Meghatódva látja, ahogy az általa jól ismert események (némafilmet leváltja a hangosfilm) köszönnek vissza a vászonról. Ekkor Damien Chazelle váratlanul kitágítja a teret és az időt – filmtörténeti jelentőségű jelenetek követik egymást, majd vibráló színekben úszó asszociációs montázsban képkockáira bontja le a médiumot, míg a filmszalag teljesen megsemmisül. Ez az absztrakt szerzői vízió olyan, mint Kubrick égbe dobott csontja (2001: Űrodüsszeia), éppen ezért többféleképpen lehet értelmezni.

Fotó: Scott Garfield

Damien Chazelle parádés szereposztást állított össze. Kisebb szerepekben olyan színészeket látunk, mint Tobey Maguire, Jean Smart, Flea, Olivia Wilde és Eric Roberts. A kamera mögött ismét Linus Sandgren ült, aki újfent bebizonyítja, hogy a rendezővel közös nyelvet beszélnek: dinamikus hosszú beállítások, finoman bevilágított belsők és szimbolikus színhasználat. Ugyanez mondható el a zeneszerző Justin Hurwitzról, aki a melankolikus dallamoknál a Kaliforniai álom zeneiségét veszi elő, az őrült partiknál pedig energikus és lázadó.

A Babylon csúf és gyönyörű, nosztalgikus és kijózanítóan realista. A kábítószerek, a könnyed erkölcsök és ezek hozadékai odáig vezettek, hogy az első hangosfilm bemutatásával egyidejűleg 1927-ben merült fel először Hollywood önkorlátozó szabálygyűjteménye, a Hays-kódex bevezetésének ötlete, a  Will H. Hays által javasolt szabályzat azután 1934 és 1968 között volt érvényben. Azt tehát hamarosan már ellenőrizni tudták, hogy a filmekben mi jelenhet meg, de a színfalak mögött ugyanúgy folytatódott a hedonizmus és az őrült iramú filmgyártás. Később éppen ez a cenzúra okozta azt, hogy a korai évekről romantikus képzet maradt fent, és a botrányokat, a kiégett sztárokat a szőnyeg alá söpörték, vagy egyszerűen elfelejtették. Damien Chazelle eltúlozva mutatja be a korszakot (megkérdőjelezhető a hitelesség), direkt provokál és a néző arcába tolja a dekadenciát, hogy a befejezésben valamilyen egyetemes üzenetet fogalmazzon meg a mozi varázsáról és időtállóságáról.

Képek: © 2022 PARAMOUNT PICTURES. ALL RIGHTS RESERVED.