Az eredetileg relatíve konvencionális keretek között működő család életét alapjaiban felforgató váratlan és furcsa ismeretlen érkezésének toposza korántsem újkeletű a filmvilágban (Teoréma, Isten hozta, őrnagy úr!, Furcsa játék). Ezen filmek mindegyike majd ugyanazzal a dramaturgiával él. A többnyire felső középosztálybeli, de mindenesetre nagy társadalmi elismerést magáénak tudó család rövid bemutatása után megérkezik a váratlan idegen, akinek jelenléte és cselekvései napok vagy akár csak órák alatt kikezdik a család szerkezetét, tagjainak pszichéjét, és vagy az egyes családtagok valódi énje kerül a felszínre, vagy alapjaiban alakulnak át a mindaddig önazonosnak tűnő karakterek.

Mindez számos értelmezési lehetőségnek ad teret. A legmagátólértetődőbb természetesen a pszichologizálás, az emberi természet – legyen kollektív vagy egyéni – megfigyelése, analizálása és képének megrajzolása. A nukleáris család mint kulissza, egyúttal főszereplő, illetve mint a társadalmi csoportok legkisebb elemezhető egysége pedig apropóul szolgál az alkotóknak társadalmi vizsgálódások lebonyolítására és kritikák megfogalmazására, ami konkrétan és metaforikus formában is megvalósulhat. Amennyiben a filmre némi műfajiság is jellemző, minden bizonnyal a pszichothriller, esetleg a horror eszköztárával, hatáskeltő mechanizmusaival élnek az alkotók, kihasználva az ismeretlentől  való univerzális emberi rettegést – legyen az a betolakodó vagy az emberi psziché.

Egy napon eltévedt turista kéredzkedik be a spanyol peremvidéken élő családhoz, hogy megtölthesse kulacsát. Az anya, Rosa (Ariadna Gil) és négy lánya örömmel és nem kevés figyelemmel látja vendégül a városból érkező idegen férfit (Ricardo Gómez). Marasztalják estére, vacsorával kínálják, az apa, Emilio (Daniel Grao) pedig segít kiigazodni az elavult turistatérképen. Másnap reggel azonban, miután az idegen nem akarja folytatni félbeszakított útját, a turista jelenléte egyre kellemetlenebbé válik a szülők számára. Nem is véletlenül; mint kiderül, az ismeretlen nemcsak tudatában van, de kárvallottja is a szülők sötét titkának, a titoknak, amelyet bármi áron megőriznek.

A Ház a kaktuszok között forgatókönyvét jegyző Paul Pen és az első nagyjátékfilmjét rendező Carlota González-Adrio két újítást is bevezet a már ismert formulában. Egyrészt, a felsőközéposztálybeli kulisszát a társadalmon kívül eső környezetre cserélik, másrészt megfordítják a szerepeket: a valódi áldozatnak az idegent, nem pedig a családot állítják be. A változtatások akár elődjeinél bátrabb filmet is eredményezhettek volna, olyat, amely a korábbiaknál jóval nagyobb teret enged a műfaji fogalmazásmódnak és új nézőpontból fogalmazza meg társadalomkritikáját, mindezt úgy, hogy az idegent és a családot összekötő titok által mindkét fél motivációja igazolást nyer. Azonban nem ilyen filmet látunk.

A bármiféle logikát és ritmust nélkülöző dramaturgia és az átgondolatlan színrevitel ellehetetleníti a nézői átlényegülést. A családot és sajátos környezetüket bemutató lassú expozíciót követően, az idegen érkezésétől az alkotók ugyan következetlenül, de kétséget kizáróan hatásosan építik fel a feszültséget, amely az apa és az idegen párharcában éri el a tetőpontját. A fennmaradó játékidőben azonban sem fenntartani nem sikerül a hangulatot, sem megismételni az eredményes építkezést. Erre az sem jelent mentséget, hogy bár a filmet pszichothrillerként reklámozzák, az alkotók minden bizonnyal családi melodrámát akartak készíteni, amelyben a családtagok napvilágot látott titokra adott reakciói állnak a fókuszban.

A játékidő felétől kezdve ugyanis a titokzatos idegen nem jelent semmiféle veszélyt a család, pontosabban a szülők számára, a két idősebb lány érdeklődését azonban felkelti, aminek következtében a szülők erőfeszítései ellenére, és tudtukun kívül Melissa (Zoe Arnao) és Iris (Aina Picarolo) is megismeri a titkot. Mindez pedig a mindaddig megingathatatlan családi bizalom megroppanásához vezet.

A lassabb, visszafogottabb, érzelmesebb jelenetek és a gyorsabb, feszültséggel teli jelenetek között nincsen valódi átmenet, a történet és a jellemek kibontása szempontjából nézve egyaránt indokolatlannak hatnak a váltások. Sok esetben nehéz meghatározni, hogy pontosan mennyi idő telik el az egyes jelenetek között, de a legnagyobb problémát nem az időben való elveszettség, hanem a kidolgozatlan karakterek okozzák. A szülők jelen történéseit meghatározó, múltbéli bűneire nem kapunk magyarázatot, szintén nincs kifejtve Melissa és Iris tetteinek motiváltsága. Így a film érzelmi és szerkezeti fordulópontjai érthetetlenek maradnak, beleértve a filmvégi „csavart” is. 

González-Adrio és Pen kétségkívül tisztában voltak a feldolgozott témában rejlő potenciállal, csak épp választani nem tudtak a lehetőségek közül, ami óhatatlanul is kidolgozatlansághoz vezetett. Így a Ház a kaktuszok között az emberi pszichéről vagy a társadalom jelenlegi állapotáról képtelen bármi jelentőset állítani, de még csak érzelmeket megmozgató melodrámaként vagy feszültséggel teli thrillerként sem működik.

Képek forrása: Pannonia Entertainment