bezár
 

film

2023. 09. 21.
Feledhetetlen mozik az idei CineFesten
Beszámoló a 19. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról (szeptember 7-9.)
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
Az utóbbi évek legerősebb versenyprogramjával jelentkezett a 19. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, amelyben egyaránt helyet kaptak kurrens társadalmi kérdéseket körüljáró, izgalmas formanyelvű játékfilmek, valamint párbeszédre ösztönző dokumentumfilmek. Beszámolónkban a fesztivál programjának hat kiemelkedő alkotását mutatjuk be.

Számos, régóta várt film miatt volt érdemes idén Miskolcra utazni. Nyáron röppent fel a nagyszerű hír, hogy a versenyprogramban szerepelni fog az emblematikus szerzői filmes, Yorgos Lanthimos Magyarországon forgatott, többnyire magyar stábbal készült új mozija, a Szegény párák (Poor Things), amely a párhuzamosan zajló 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál mellett Miskolcon lesz először látható a világon. Ennél is nagyobb örömhír volt, amikor kiderült, hogy Reisz Gábor állami támogatás nélkül készült, harmadik nagyjátékfilmje – miközben örvendetes módon meghívást kapott a velencei filmfesztiválra! –, szintén premier előtti vetítést fog kapni a fesztiválon. Amikor később Velencében a Szegény párák az Arany Oroszlán-díjat, a Magyarázat mindenre pedig az Orizzonti-szekció fődíját nyerte meg, a miskolci közönség már első kézből ismerhette a filmeket.

Nem véletlen, hogy a Szegény párák váltotta ki az egyik legnagyobb érdeklődést a fesztiválon, és már jóval a vetítések előtti napokban betelt a Művészetek házában található, többszáz férőhelyes Pressburger terem valamennyi ülőhelye, beleértve az előnytelen, karzati székeket is. A Szegény párák Yorgos Lanthimos eddig életművének valamennyi stílusjegyét összefoglaló, azokat új szintre emelő alkotása. Emma Stone, aki a főszerep mellett a film produceri munkáját látta el, élete egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja a kísérleti laborban újraéledő, majd teremtőgazdájától (Willem Dafoe) megszökő Belle Baxterként. Lanthimos szürrealista álomra hajazó, bizarr szecessziós világában barangolva szeretőjével (Mark Ruffalo) Belle egyaránt megtapasztalja a naiv és gyermeki ösztönviselkedést, valamint a komplex társadalmi és filozófiai problémák mibenlétét. A roppant erős stílusvilágú filmben, a magyarországi gyártási kapcsolatokon túl, mintha Belle makacs és öntörvényű karakterében Weöres Sándor Psychéje köszönne vissza, a cselekményvezetés néhány fordulata és kortárs-feminista fennhangjai pedig, más hangulatban, de az idei év nagy slágerét, a Barbie-t fogják néha eszünkbe juttatni.

Szegény párák

Szegény párák

A Magyarázat mindenre Reisz Gábor eddigi legérettebb és egyben legkomorabb filmje, amely sok szempontból megőrzi és újraértelmezi azokat a stílusjegyeket, melyekkel a rendező a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan óta dolgozik, miközben az első két filmet jellemző kísérletezés háttérbe szorul, és helyet ad egy realistább érzetű, a román új hullámra emlékeztető formának. A film legnagyobb erénye nyitottsága, és ebből eredő humanizmusa – egy adottság, amely a polarizált és átpolitizált magyarországi közéleti diskurzusban olyannyira ritka, hogy Reiszék éppen ebből a hiányból adódóan fogtak neki a film készítésének. Az érettségire készülő, végzős Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) a történelemérettségi napján lefagy, megnémul a bizottság előtt, akik kénytelenek megbuktatni. Zakójára kokárda van tűzve, ezzel akarva-akaratlanul nemzeti érzületet sugall, amire történelemtanára (Rusznák András) rákérdez – ez úgy hat, mintha kifogásolná –, amiből később botrány keletkezik. A Magyarázat mindenre a két pólus ellenfeszülésének és örökös egymás mellett elbeszélésének a története. Reisz nem jókat és rosszakat, hanem egyéni nézőpontokat és megéléseket különböztet meg, ezzel hangsúlyozva azt, hogy a politikai megosztottságban a feleknek egyaránt megvannak a sérelmeik, és mindenki jogosan küzd a maga igazáért. A legszebb ebben a filmben, hogy miközben sallangok és szentimentalizmus nélkül, hitelesen megteremti azt a közönyt és általános reménytelenséget, amelyet ma Magyarországon annyian érezünk az érdemi változásba vetett hitet illetően, mégis a remény beszél belőle: lehetőséget mutat a párbeszéd megteremtésére. A film befejezése így lesz katartikus, ám mégsem a valóságtól elrugaszkodott vagy túlzottan érzelmes. És talán éppen ez az ideológiai hevülettől független, univerzális emberszeretet Reisz Gábor munkásságának legerősebb kvalitása. Mint amikor a Rossz versek főszereplője körbetelefonál, sorban megkeresve élete fontos vagy kevésbé fontos kapcsolatait, vagy mint amikor a 2019-es Margó Irodalmi Fesztiválra készített kisfilmen, a Félmondatokban egy széteső párkapcsolat egyik, majd másik tagjának nézőpontját ismerjük meg ugyanannak a gépkocsinak zárt terében. Az érett és megkomolyodott Magyarázat mindenre tehát éppen annyira Reisz Gábor életművének folytatása, amennyire új fejezete is. (A Velencében készült kritikánk a filmről itt olvasható.)

Magyarázat mindenre

Magyarázat mindenre

A 19. CineFest Filmfesztiválon láthattunk kiemelkedő szerelmi melodrámatörténeteket friss tehetségektől és sokat bizonyított veteránoktól egyaránt. Az Amerikában felnőtt, dél-koreai Celine Song első rendezése, az Előző életek (Past Lives) érezhetően személyes ihletésű, mégis általánosan érvényes kérdéseket feszegető emigrációs- és identitástörténet. A több életszakaszt felölelő történet középpontjában egy gyermekkori szerelem áll. A lány, Nora (Greta Lee), felnőve New Yorkban igyekszik megtalálni a helyét, míg a fiú, Jung Hae Sung (Teo Yoo) Dél-Koreában éli tovább az életét. A közösségi média révén egymásra bukkannak, majd újabb hosszú évek telnek el, amíg végre élőben is találkoznak, felnőttként. Eddigre Norának férje van, kulturálisan és társadalmilag integrálódott, sikeres amerikai állampolgár, Jung viszont „klasszikus” koreai, távol-keleti kultúrájának és szokásainak konzervatívabb örököse. A kulturális és földrajzi távolságot a mélyebb szinten létező lelki rokonság hidalja át, a közhelyes felütést azonban Celine Song intelligensen és kellő érzékenységgel árnyalja, ügyesen kijátszva a nézői elvárásokat. Mivel az Előző életek nem arra fut ki, amire a műfaji sémák leginkább felkészítenének, a film képes rendkívül mély és árnyalt jellemrajzokat adni, szerethető, átélhető, húsvér szereplőkkel.

Előző életek

Előző életek

Hulló levelek (Kuolleet lehdet) című szerelmi melodrámával jelentkezett a veterán finn filmes, Aki Kaurismäki is, aki a menekültekkel foglalkozó legutóbbi filmjei után (Le Havre, A remény másik oldala) visszatért az abszurd komédiával átitatott románctörténeteihez (Árnyak a paradicsomban, A gyufagyári lány), amelyekkel a nyolcvanas években az egész világgal megismertette a „kaurismäkis” stílust. Érzelemmentes, monoton dialógusok, magányos szereplők, akik ügyetlenül vagy sehogy nem tudják kifejezni a vágyaikat, hétköznapi helyzetek, steril tárgyi és nagyvárosi környezetek, valamint fagyos, finn humor, amelynek, ha sikerül ráhangolódni, fokozatosan kirajzolódik minden bája és felszín alatti melegsége.  A Hulló levelek azt mutatja be, ami változatlan: miközben a rádiókból az ukrán-orosz háború tudósításai zaklatják fel szereplői lelki világát, ők maguk éppen olyanok, mint a korai filmek hősei, makacsul introvertáltak, rezilienciát mutatnak a túlzottan új felé, nem világmegváltásban, hanem apró hétköznapi gesztusokban keresik a kiteljesedést. A film során hőseink moziba mennek, ahol egy Jim Jarmusch-filmet néznek meg, amely fontos állomás lesz szerelmük kibontakozásában. Nem véletlen az intertextuális utalás: Kaurismäki és Jarmusch nemcsak közismert jóbarátok, hanem roppant hasonló látásmódú filmrendezők, mindketten nagy drámai elbeszélésektől mentes, epizodikus filmeket csinálnak, amelyek szarkasztikus humorukból eredően érzelemmentesnek vagy hidegnek is hathatnak a felkészületlen néző szemében. Míg Jarmusch jellemzően az amerikai magas- és populáris kultúrából szereti meríteni és keverni zsánereit, addig Kaurismäki a hamisítatlanul észak-európai szüzsé világát teremti meg újra és újra, de törekvéseik sok szempontból egy tőről fakadnak. Úgy tűnik, a finn rendező humorát és hétköznapi humanizmusát a CineFest zsűrije is tudta méltányolni, miután a fesztivál nagydíját, a Zukor Adolf-díjat nyerte meg idén a Hulló levelek.

Hulló levelek

Hulló levelek

A CineFest dokumentumfilmes felhozatala évről évre erősebb, ez idén is bebizonyosodott. Bemutatták az Oscar-díjas dokumentumfilmes, Laura Poitras számos elismerést, köztük a 79. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Arany Oroszlán díját megnyerő Mennyi szépség és kín (All the Beauty and the Bloodshed) című munkáját, amely a fotóművész Nan Goldin életét és tevékenységét követi végig, erőteljes betekintőt nyújtva a nyolcvanas évekbeli New York-i underground kultúrába, az ehhez kapcsolódó nagyszabású ellenkulturális művészi törekvésekbe, valamint napjaink opioidválságába.

Mennyi szépség és kín

Mennyi szépség és kín

Végül pedig premier előtti vetítést kapott az éveken át készült magyar dokumentumfilm, a Nem halok meg, amely egy rákbeteg férfi, Einspach Gábor betegséggel szembeni harcát követi nyomon. Úgy tűnik, az elmúlt évtizedben sorra jelennek meg Magyarországon az érzékeny tematikájú, tabutémákat feldolgozó, újszerű formákkal kísérletező dokumentumfilmek. Ennek az új generációnak jeles képviselője a film rendezője, Dér Asia is (Anyáim története, A magunk módjára üvölteni), aki a Nem halok megben arra vállalkozott, hogy intim portrét rajzolva mutassa meg a rákkal kapcsolatos tabuinkat és félelmeinket. Mindez nem működött volna tökéletes főszereplő nélkül: Einspach Gábor meglepő önreflexióval és tudatossággal közvetíti, min megy keresztül, nemcsak környezete, hanem nyíltan a kamera számára is, miközben semmilyen módon nem hajlandó arra gondolni sem, hogy akár belehalat a betegségébe.

Nem halok meg

Képek forrása: Cinefest.hu

nyomtat

Szerzők

-- Horányi Péter --

Horányi Péter az ELTE Filmtudomány Tanszék mesterszakán végzett 2019-ben. 2016 óta jelennek meg filmes kritikái és írásai. Érdeklődési területe az ezredforduló utáni magyar film, a dokumentum és a fikció határterületei, valamint a szerzőiség helyzete a kortárs filmművészetben. 2020-tól a MOME Művészettudomány PhD képzés doktorandusza.


További írások a rovatból

Interjú Vermes Dorkával az Árni című első nagyjátékfilmjéről
Mehran Tamadon: Ahol nincs isten & Legrosszabb ellenségem
Hayao Miyazaki: A fiú és a szürke gém
Az idei Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválról

Más művészeti ágakról

Bűn és bűnhődés az Örkény Színházban
Lugosi LUGO László utánkövetése – elhangzott az emléktábla avatásán
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés