A Rómeó és Júlia minden bizonnyal Shakespeare legnépszerűbb tragédiáinak egyike. A tragikus sorsú szerelmesek, akik egymásért, egymással halnak meg, mindannyiunk számára ismerősek, történetük – és így a szerelmespár is – örökké él (hal…). Ez az a darab, amelyben a szerelem első látásra, minden akadály ellenére győzedelmeskedni tűnik, de végül a két ellenséges család viszálya és az események szerencsétlen fordulatai (mondhatni: egy banális pechsorozat) a fiatalok pusztulásához vezet, és minden remény, az első szerelem minden lendülete elfogy: Júlia és Rómeó a Capulet-sírboltban önkezükkel vetnek véget életüknek, így lesznek az örök szerelem emlékműveivé.

De mi van akkor, ha ezt az emlékművet, az örök és mindenható szerelem századok óta álló síremlékét nem akarjuk tovább könnyezve szemlélni, azzal a mélabús, kis irigykedéssel vegyes kielégült tekintettel, hogy igen-igen, ez az igaz szerelem manifesztációja, az egyetlen és lehetséges vége ezeknek a tiszta fiataloknak, akik „gonosz csillagzatok szülötteiként”[1] családjaik haragvó gyűlöletének áldozati bárányaivá is lettek? Mi van akkor, ha kezünkbe véve a „csillagoktól űzött”[2] fiatalok sorsát nem engedjük, hogy meghaljanak, hanem lehetőséget kapnak arra, hogy túléljék/megéljék a szerelmüket? Nemcsak annak első pár napját, hanem élve lehetőségei(n)kkel és túlélve a Shakespeare szabta határaikat, tesztelhetnék, hogy merre tart, meddig tart (ki) ez az óriási, a közönséget is évszázadok óta lázban tartó láng.

Ez a gondolat foglalkoztathatta Novák Eriket is, aki szeptemberben megjelent Rómeó és Júlia 2. – avagy a Gyönyörök Palotája című színdarabjában megmenti a szerelmeseket, és ad nekik egy esélyt arra, hogy a shakespeare-i Itáliában, Shakespeare szabta keretek közt, tehát nem azokat valami idilli világban lefeszítve magukról, hanem az eredetdarab teremtette állapotból kiindulva megpróbálják a mindennapokba átmenteni a lángot. Egyszerűbben fogalmazva: folytatást, „sequel” típusú adaptációt alkot a Rómeó és Júliából. A prequel (előzmény) és sequel (folytatás) jellegű művek nem ritkák a Shakespeare-adaptációk között, éppen azért, mert Shakespeare művei szinte hírhedtek arról, hogy mindig hordoznak egyrészt kevéssé kifejtett, homályos pontokat, másrészt végkifejletük lehet provokatív és nyugtalanító, esetleg kevéssé logikus vagy épp nehezen fogadható el a közönség számára. Előbbi esetben magyarázatra, oknyomozásra van szükség, ez a vágy bújik meg a prequelek mögött (például a Macbeth-hez írt előzménydarab, Gordon Bottomley Gruach című műve esetében, vagy a Lear királyhoz írt számos prequel is említésre érdemes, a Lear lányai Elaine Feinsteintől, a Hygd Gordon Bottomley-től, továbbá a 7 Lears Howard Barkertől). A vég(zet) elutasítása esetében pedig, valamilyen módon életben tartva a tragikus halált halt hősöket, alternatív végkifejletet alkotnak a szerzők a Shakespeare-i darabhoz, megkérdőjelezve ezáltal a hagyományos értelmezési tartományokat (mint például a szintén a Macbeth-hez írt nagyszerű Dunsinane című darab David Greigtől, vagy Lee Blessing Fortinbras című darabja). Jól megalapozott adaptációelméleti és -gyakorlati hagyományba érkezik tehát Novák darabja, és kifejezetten elegáns és provokatív folytatást kapunk szövegével a Rómeó és Júliához is.

A kötetet kézbe venni kifejezetten jó könyvélmény, Botticelli két gyönyörű portréja idézi a reneszánsz Júliát, Rómeót, nem egymás karjaiban, hanem – sokat sejtetőn – egymástól elfelé, inkább önmagukba fordulva ragyognak ki a fekete háttérből. Öt felvonásunk van, hagyományosan, mint Shakespeare-nél, ismerős szereplőinkkel is találkozunk: mind a Capuletek és Montague-k felsorakoznak, kiegészülve a korabeli Itália néhány Rosszarcú, néhány finom(kodó) alakjával. Az első felvonás Shakespeare darabjának utolsó felvonását felhasználva rántja be az olvasót a folytatásba.

Novák Erik sodró, magával ragadó cselekményt sző, egyrészt az eredeti fondorlatos tetszhalott-tervnek megfelelően túlélő szerelmesek történetén keresztül (akiket Lőrinc barát a kriptából Velencébe menekít), másrészt az őket joggal halottnak/száműzetésben bujdoklónak hivő, „átkos indulatoktól”[3] fűtött szüleik történetén keresztül. Tehát hol a feslett Velencében járunk Rómeót és Júliát követve, akiknek nagynevű családi háttér és bőséges anyagi jólét nélkül kell boldogulniuk és próbára tenniük szerelmüket, hitüket egymásban nap mint nap; hol pedig viszontláthatjuk, ahogy a Capulet és Montague családok nemhogy lecsendesednének „elföldelve csatáik vasát”[4], de újult erővel egymásnak feszülnek, még intenzívebben, még halálosabban, mint szerelmes gyermekeik elvesztése előtt: nyoma sincs békülésnek, engesztelésnek, tűnődő gyásznak.

Ha egyszerűen fogalmazunk, mondhatjuk azt, hogy a valóság visszaüt ebben a darabban. Az a szerencsétlen pechsorozat ami Rómeó és Júlia halálához vezet, azok az idegesítő hiányosságok és a shakespeare-i dramaturgia szempontjából szükséges „bakik” (hogy Rómeó rossz helyre ugrik a vívás közben, hogy a pestis miatt nem találja őt Lőrinc követe, hogy Júlia nem beszél, nem kommunikál, nem mondja el a szüleinek hogy ő már házas; hogy Lőrinc nem áll elő a titkos nász részleteivel és céljával; hogy Júlia nem csupán egy pár perccel korábban éled fel; hogy Lőrinc nem csupán egy pár perccel korábban ér a kriptába…) itt nem kap teret. Ebben a darabban kíméletlen következetességgel követik egymást az események, az ok okozati kapcsolatok kőkemény valósága az, ami irányítja a cselekményt. A félelem, a fáradtság, a bizonytalanság, de mindenekelőtt a gazdag veronai családi háttér elvesztése komoly kihívások elé állítják a szerelmeseket az intrikus, és még tapasztalt polgárok számára is veszélyes és sötét Velencében. Veronában pedig – logikus folyományaként annak, hogy mindkét család egyetlen örökösét veszítette el, és mindkét család a másikat okolja emiatt a veszteség miatt – minden eddiginél durvábban, alvilági módszerek bevetésével kezd dúlni a háború, a herceg minden próbálkozása és szigora ellenére is. A kora modern Itália minden kozmetikázás nélkül a legsötétebb oldalát mutatja nekünk ebben a színdarabban (legyünk bár a csatornák és sikátorok mélyén vagy csillogó reneszánsz palotában), a szereplők pedig ennek a sötét valóságnak a kihívásai között próbálnak boldogulni. Júliának át kell fogalmaznia a Shakespeare-darabban oly találóan megfogalmazott tételét: itt nem a „gyűlölet anyja szerelemnek”[5], hanem, éppen ellenkezőleg, ebből a (szó szerint) mindent elsöprő szerelemből születik meg az éppoly intenzív gyűlölet. 

Novák Erik arra törekszik, ahogyan ezt a színdarab borítóján is olvashatjuk, hogy együtt dolgozzon Shakespeare-rel, vele társszerzőként írja meg ezt a folytatást, és egy tipikus „sequel” sajátos adaptációs technikáját alkalmazva hozzon létre egy remekül működő szöveget, ami belekapaszkodik, beleszövődik Shakespeare Rómeó és Júliájának Nádasdy Ádám féle fordításába. Mai magyarul szól a shakespeare-i szöveg is a remek fordításnak köszönhetően, és ennek a hangvételnek, ennek a „nádasdys-shakespeare-es” nyelvezetnek lüktetését, lejtését igyekszik Novák Erik szövege is megteremteni, odafigyelve arra is, hogy mindeközben a koramodern (shakespeare-i) kulturális háttér is hihetően támassza alá az eseményeket (ebben a szerzőnek Pikli Natália Shakespeare-kutató volt segítségére). A cselekmény itt is napokban mérhető, és itt is, sőt, itt még jobban, mint Shakespeare esetében, minden tettnek hamar következménye lesz, az emberfelettinek tűnő erőfeszítés sem vezet sikerre, és a legjóindulatúbbnak tűnő segítő szándék mögött is ármány lapul.

Novák megfosztja a pátosztól és a fennkölt, magasztos érzésektől a shakespeare-i világ e két szülöttének történet. S hogy ennek mi az ára? Mi lesz velük, és mi lesz velünk, a közönséggel, akik – mint Shakespeare darabjánál is – végig drukkolunk, akarjuk, hogy sikerüljön, újra és újra hisszük, hogy talán élhet az igaz szerelem, nemcsak halhat, és közben feltartóztathatatlanul sodródunk a nagyon is valószerű és valószínű vég felé. A szerző az előszavában így fogalmaz: „Lehet, hogy [a darab] lerombolja az illúzióinkat a két főhőssel kapcsolatban, lehet, hogy nem fennkölt és magasztos…, de két ember valóságos arcát láttam meg […], akik lassan rájönnek, hogy mennyi volt érvényes abból, amit magukról gondoltak és éreztek.” Az érzések és események ábrázolása mintegy konzerválta számunkra Rómeót és Júliát Shakespeare darabjában, de kiszakítva őket ebből a biztonságosan magasztos és fennkölt védőcsomagolásból a hőseink esendőbbek, piszkosabbak, racionálisabbak – és mindenképpen hozzánk hasonlóbbak lesznek. Tehát nyilván szeretni is nehezebb lesz őket, és igen, vigyázat: illúziók és szép remények foszlatnak szét! De ezzel együtt is, vagy éppen ezért érdemes elolvasni a darabot, és eljátszani a „mi lett volna, ha” gondolatmenetével, ami sodró lendülettel visz a végkifejlet felé véletlenek és szerencsétlen pechszériák nélkül, a szereplők számára kíméletlenül; az olvasó számára letehetetlenül.

[1] Mészöly Dezső fordítása

[2] Nádasdy Ádám fordítása

[3] Nádasdy Ádám után

[4] Mészöly Dezső után

[5]„My only love sprung from my only hate” I. 5. 138; Kosztolányi fordítása alapján