bezár
 

irodalom

2023. 12. 15.
Inkább valamiféle nyitásra törekszem
Interjú Láng Orsolyával az animációról, a magyarországi és az erdélyi művészeti élet kapcsolatáról
Tartalom értékelése (9 vélemény alapján):
Láng Orsolya két verseskötet (Bordaköz, Személyes okok) és két prózakötet (Tejszobor, Pályamatricák) szerzőjeként ismert. Emellett a MOME-n tanul és oktat, grafikai munkákat készít, írói műhelyeket szervez, aktív része a budapesti irodalmi életnek, és 2023-ban lett a Bertók Lászó-díj kisdíjasa. Ugyanakkor alaposan ismeri az animációs filmek világát és dokumentumfilmet is rendezett. Többek között ezekről a szerteágazó tevekénységeiről kérdeztük, de leginkább abba a személyes világba igyekszünk betekintést engedni az olvasónak, ami ezen teljesítmények mögött van.

PRAE.HU: Sok mindent elmondtam rólad a bevezetőben, és akkor most vegyük sorra a témákat. Mi volt a kutatási területed a MOME-n?

A '70-es, '80-as évek kelet-európai animációit kutattam. Ezen belül is a szerzői filmeket, vagyis azokat a pár perces rajz- és bábanimációkat, amelyek nem a televízió megrendelésére készültek. A társadalomábrázolás, rendszerkritikus attitűd érdekelt bennük. Hogy milyen volt akkor élni, mibe kötött bele a cenzúra már a forgatókönyvnél, milyen filmek kaptak díjat Nyugaton, miben különböznek egymástól és miben hasonlítanak egymáshoz a Keleti Blokk országainak produktumai.

PRAE.HU: Miért pont ezt a területet választottad, és hol tart a kutatásod?

Érdekel a közelmúlt, a közvetlenül a születésem előtti történelmi kor. Van már egy kis rálátásunk, de nem túlságosan távoli ahhoz, hogy ne legyen még mindig érdekes, hiszen olykor éppen újra aktuálissá vált égető problémákat vetnek fel. A szüleim korosztálya ekkor volt fiatal, sokat meséltek, ezen kívül szeretem A mások élete című filmet és Herta Müller regényeit – az volt a tervem, hogy készítek belőlük egy rajzfilmet is. Az is érdekel, hogy alkotóként milyen túlélési stratégiákban lehet gondolkodni egy diktatúrában.

PRAE.HU: Bizonyára rengeteg magyar és külföldi animációt néztél meg. Milyen érdekességekre figyeltél fel? Milyen következtetésekre jutottál?

Valóban sokat néztem meg, de nem túl sokat, mert nem kvantitatív kutatást végzek, hanem kvalitatívat. DLA-kutatóként lehetőségem van arra, hogy szubjektívebb szemszögből nézzem a filmeket, és mivel ez egy kreatív szakma, a szakirodalom sincs kőbe vésve. Lehetnék bátrabb vagy ambiciózusabb, felállíthatnék egy saját szempontrendszert, kidolgozhatnám a kelet-európai rajzfilm strukturalista elméletét, de ehhez nem foglalkoztat elég mélyen. Ami érdekel, az főleg az idő- és a térhasználat, a klausztrofób életérzés különböző megfogalmazásai. Érdekes, ahogy az időtlen és reménytelen várakozás, vagy a szűk lakóterekben való zsúfolódás visszaköszön egy-egy filmben. Most fejeztem be a disszertációmtól függetlenül egy tizenegy részes sorozatot az Artmagazinnál, a Pannónia Filmstúdió rendezőiről. Ezt a munkát is nagyon szerettem, mert sokat tanultam belőle.

PRAE.HU: Ugyancsak a doktori-iskola keretén belül idén tavasszal egy hónapot töltöttél Tallinnban, Észtország fővárosában. Milyen tanulságokkal tértél haza, és érzékelted-e azt magadon, hogy ez a kirándulás befolyásolta az alkotói munkádat?

Tallinnban nagyon jól éreztem magam, és ez az ottani barátságos és nyitott légkörnek volt köszönhető. Amellett, hogy a várost keresztül-kasul bejártam, és próbáltam alaposabban megismerkedni a történetével, sikerült kutatnom is, és ellátogattam a nagyszerű észt animáció stúdióiba. Mindkettő kicsi, barátságos hely, a Nukufilmben bábfilmek készülnek, a Joonisfilmben rajzfilmek. Az ottani művészeti egyetem animációs tanszékével léptem kapcsolatba, mindenben a segítségemre voltak. Szerettem bejárni oda, ott is könyvtáraztam, ebédeltem, beszélgettem néhány diákkal és tanárral. Szóval szakmai alapon mentem ki, de egy hónap leteltével azt éreztem, hogy Tallinnba bármikor visszatérhetek, és vannak, akik visszavárnak.

PRAE.HU: Doktoranduszként tanítottál, és nyáron részt veszel olyan táborokban, ahol írói műhelyt tartasz. Milyen elképzeléseket, technikákat követve próbálod átadni a tudást másoknak? Te mit tekintesz jó tanulási folyamatnak, és hogyan lehet az írást tanítani?

Nem hiszem, hogy tudást adnék át, inkább valamiféle nyitásra törekszem. Kinyitni a résztvevők figyelmét olyan irányokba, amelyek nem feltétlenül szükségesek a hétköznapi létezésben. Ezeken a műhelyeken (a Minimum Party alkotótábor vagy a kolozsvári egyetem nyári filozófus tábora) az írásról való párbeszéden van a hangsúly, és feladatokat is az ott kialakult beszélgetések függvényében adok. Mivel a résztvevők írásban való gyakorlottsága általában különböző, sosem a végtermék technikai kivitelezését nézzük (bár ehhez is hozzá szoktam szólni, ha mutatkozik erre igény), hanem az egyéni megoldásokat hasonlítjuk össze. Ahhoz, hogy valamit át tudjak adni, idő kell, egymásrafigyelés, mert nem vagyok a frontális oktatás híve. Ez egy oda-vissza irányú figyelem, ami engem is inspirál, ahogyan remélem, a résztvevőket is.

PRAE.HU: Legutóbb Weber Kristóf nemrég megjelent kötetéhez készítettél illusztrációkat. Milyen az a munkafolyamat, amikor téged felkérnek egy hasonló munkára? Ehhez kapcsolódva melyik grafikai alkotásod áll hozzád a legközelebb?

Nagyon szeretek könyvet illusztrálni, ez azt hiszem, a gyerekkori képeskönyv-rajongásom folyománya. Nincs sok ilyen munkám, éppen ezért ezek kivételes alkalmak. Weber Kristóf könyve az első regény, amit illusztráltam, és nagyon élveztem a folyamatot. Az ő könyvében a rajzoknak tagoló szerepe van, ezért előre kijelölt helyük volt, ami azt is megszabta, hogy melyik közvetlen szövegkörnyezetet illusztrálom. Ezt nem éreztem korlátozásnak, hiszen ezen belül mindenhez szabad kezet kaptam. Ilyenkor elolvasom a szöveget, és hagyom, hogy hasson. Aztán az agyam elkezd képeket kidobni, amiket megrajzolok. Szeretem a megoldandó feladatokat is, meg szeretek szabadon is gondolkodni, ilyenkor születnek a független rajzaim. Mivel ezek maradéktalanul a saját korlátozásaim között születtek, ezek állnak közelebb hozzám.

PRAE.HU: Vannak, akik szerint az alkotói tevékenység az átlag fölé emeli az egyént, ugyanakkor azt is láthatjuk a mai művészeti gyakorlatban, hogy szinte bármi műalkotásnak tekinthető, ami bekerül egy múzeumi térbe. Te mit gondolsz erről a jelenségről? Mi alapján tartod mások alkotásait jelentősnek, értékesnek?

Egyrészt ez elég relatív, hogy bármi bekerülhet egy múzeumi térbe, mert sokszor annak a bárminek ítélt valaminek hosszas előtörténete van. Most kapásból Joseph Beuys óriási zsírtömbje jut eszembe. Hát az is éppen bármi. Másrészt kérdés, hogy mi tekinthető múzeumi térnek, mert mondjuk egy land art is műalkotás, és akkor a természeti táj nem számít múzeumi térnek, pedig valamiként mégis az, hiszen a múzeum jelentése eredetileg „múzsáknak szentelt hely”. Életem egyik meghatározó élménye volt a kolozsvári természettudományi múzeum, amit egy múzeumok éjszakáján látogattunk meg két évfolyamtársammal. Hát az kísérteties volt, és nem mondhatom, hogy azok a félresikerült vagy idővel eltorzult, megkopott, poros preparátumok ne lennének műalkotások a maguk nemében. Ez inkább valamiféle negatív szentély volt, mégis jobban megmozgatott, mint a Szépművészeti Múzeum egyes termei. Azt hiszem, az mindig a befogadó hozzáállásán múlik, hogy melyik műalkotás számít jelentősnek. Azt például tudom magamról, hogy sosem fogom megnézni a Mona Lisát, mert nem érdekel. Ha én fedeztem volna fel magamnak egy eldugott kis képtár egyik termében, az más lenne. De semmit nem akarok minden áron látni.

PRAE.HU: Szerves kapcsolatod van mind az erdélyi, mind a magyarországi kulturális közeggel. Érzel-e különbséget az erdélyi és magyarországi művészeti közegek között vagy ezek gyakorlatilag egységet alkotnak?

Amennyire én látom – és ez nem egy szélessávú rálátás – a művészeti közegek között van átjárás, létezik párbeszéd. Az irodalomban a folyóiratpublikációkon látni, hogy nincs hierarchikus különbség az erdélyi irodalmi lapok és a magyarországiak között, a szerzők szívesen vannak jelen egyszerre itt is meg ott is. Izgalmas fordításkötetek jelennek meg, már ha tudnak. Szóval nem az érdeklődés hiánya miatt maradnak el. A filmes szakmában ugyanez van, az SZFE átalakítása óta nagyon sokan mentek át a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemre tanítani. Az átjárásnak sokszor gazdasági háttere van: mindkét országban nehéz támogatást kapni a kultúra termékeire, úgyhogy ez is közelebb hozza egymáshoz a két ország művészeit, platformjait, létrejönnek nemzetközi együttműködések, így a támogatás terhe, később a terjesztés feladata is megoszlik. Az én könyvem is a marosvásárhelyi Lector és a budapesti Prae közös kiadásában jelent meg: ha nem kap NKA-támogatást, hátha kap Communitast. Képzőművészetben is ezt látom, hogy a galériák nyitottak, kíváncsiak, hogy mi történik odaát egy nagyon hasonló, mégis nagyon más közegben.

Láng Orsolya

PRAE.HU: Az egyik törzshelyed a Nyitott Műhely. Hogyan találtál rá erre a kulturális központra, és mi az, amiért fontossá vált számodra?

A Nyitott Műhelyre véletlenül akadtam rá, amikor először Budapesten jártam. Ott bóklásztam a Déli Pályaudvar környékén, felfigyeltem a cégérre, a lefele vivő lépcsőkre és a meghitt hangulatra, ami kifele áradt a könyvekkel bélelt térből. De akkor még nem mertem bemenni. Aztán később valami rendezvény volt ott, ami érdekelt, akkor jól megnéztem magamnak a helyet, és beleszerettem. Ahogy emberek között elindul egy barátkozási folyamat, eleinte fokozatosan, aztán ha működik az összhang, begyorsul, összebarátkoztam Finta Lacival, a hely gazdájával, később Balogh László Bacilussal is, aki önkéntes jegyszedő volt ott, alapember. A Műhelynek több törzsgárdája is van, ezek különböző rendezvények köré csoportosulnak. Nekem is lett ilyenem, szeretem, hogy havonta összegyűlnek ugyanazok az emberek egy-egy beszélgetés- vagy koncertsorozat alkalmával. Ha csalódottan jövök el, akkor a hiba bennem van, nem abban, amit ott kapok.

PRAE.HU: Ugyanitt, Molnár T. Eszterrel közösen Szöveg és Zene című, havi rendszerességgel megtartott eseménysorozaton léptetek fel április legvégén. Milyen érzés volt zenei kíséretben felolvasni, és az a szöveg, amit felolvastál miben változott az által, hogy egy kvázi színpadi helyzetben lett felolvasva?

Ennek a sorozatnak – mióta tudomásom van a létezéséről – igyekszem minden kiadására eljutni, mert a legizgalmasabb dolognak tartom a közös improvizációt. Hihetetlen intenzitású egymásrafigyelés jön létre ilyenkor, hogy stílusos legyek, szinte lekottázható. Márkos Albert, csellista és zeneszerző az ötletgazda, ő szinte állandó résztvevője is a változó felállású zenekarnak. Ez két-három-négy zenészt jelent, akik különböző képzettséggel rendelkeznek, konzervatóriumot végzett profi zenészektől kezdve zeneszerzőkön át valamilyen hangszeren játszó színihallgatókig. Az ő improvizált produkciójukhoz kapcsolódik a felolvasott szöveg, ami általában kortárs vers a szerző előadásában, de volt már széppróza, sőt, irodalomtörténeti kuriózumok is. Nekem nagyon jó élmény volt a zenével kiegészülni, amihez még az is hozzáadott, hogy volt mellettem egy másik emberi hang, az Eszteré.

PRAE.HU: Az, amit a Szöveg és Zenén felolvastatok közösen Molnár T. Eszterrel, egy közösen írott verseskötetből volt. Hogyan zajlik a munkafolyamat? Közösen írjátok meg a verseket, vagy összeültök és megvitatjátok, és értékelitek azt, amit külön-külön írtatok?

Eszterrel nagyon hasonló az irodalmi ízlésünk, ezért könnyen egymásra hangolódtunk, amikor elkezdtük ezt az írott párbeszédet. Mindenki megírta a saját szövegét, azt átküldte a másiknak, és a másik vagy arra reagált, vagy attól függetlenül írta, amit írni akart. A tematikát leszögeztük: tudós nők a 19. század végéről, 20. század elejéről, ezek nevében írtunk monológokat. Kicsit úgy, ahogyan a máramarosi szaploncai vidám temető fejfáin, ahol a halott szól vissza a síron túlról, hogy dióhéjban elmesélje az életét vagy a halálának körülményeit. Csakhogy ezek többnyire tragikus sorsok, tehát a szövegeink sem vidámak.

Charles Darwin lánya természettudós volt, csak nő létére nem végezhetett egyetemet. De ő szerkesztette az apja könyveit, később a családi levelezést is. Eszter az ő bőrébe bújt (mint biológus), én pedig a Florence Henrietta Fisherébe, aki drámákat is írt, később pedig hozzáment Darwin fiához. Így Hetty és Etty barátnőkből sógornők lettek. Minden szereplő valóban is létezett, mi csak meganimáltuk őket.

 Minden tényeken alapul, sokat kutattunk írás közben, ez inspirálta az egyéni hangot és annak tónusváltozásait.

PRAE.HU: Egy újabb egyéni versesköteten dolgozol, ami márciusban fog megjelenni. Milyen témák, elképzelések alapján válogatod össze a verseket; és milyen jelentőséget tulajdonítasz a kötetnek a költői munkásságodon belül?

Jaj, erre nem tudok válaszolni. Túl nagy szavak ezek. Csak azt mondhatom, hogy ismét összegyűlt egy kötetnyi vers az utolsó verseskötetem óta. Semmi több. És egyelőre még szerkesztés alatt áll az anyag, úgyhogy nem tudom, mi fog kiesni belőle. De indulásból elég koherensnek érzem, és ez már jó. És szeretem ezeket a szövegeket, talán ez sem mellékes.

Fotó: Mariia Kashtanova

nyomtat

Szerzők

-- Vencz Balázs --


További írások a rovatból

irodalom

Závada Péter: A muréna mozgása, Jelenkor, Budapest, 2023.
Az év ódaköltője 2024 pályázat eredményhirdetése
kabai lóránt el sem kezdett versek kötetbemutató és kiállításmegnyitó Miskolcon
Weber Kristóf Keringő című regényének bemutatója

Más művészeti ágakról

Bűn és bűnhődés az Örkény Színházban
Wagner kincse 2. – 1. alkalom, Márton László előadása A Nibelung-énekről
Nils Frahm: Day


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés