bezár
 

zene

2008. 09. 24.
Igazolt remények
Slipknot: All Hope Is Gone (Roadrunner, 2008)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Igazolt remények A Metallica új lemeze mellett az idei év kétségtelenül egyik legjobban várt metál albuma a Slipknoté. Mindezt mi sem mutatja jobban, mint hogy az All Hope Is Gone világszerte az eladási listák csúcsán nyitott a letöltések ellenére. És nem is érdemtelenül. Az új album ugyanis gyakorlatilag hibátlan.
Alighanem pontot lehet tenni a Slipknot zenéjének kategorizálhatósága körüli vita végére. Első (hivatalos) lemezüknél (Slipknot) a fanyalgók nu metálnak csúfolták (helytelenül), a szélsőséges, agresszív Iowánál pedig tanácstalanul leginkább az "extrém" jelzővel jellemezték munkásságukat, mígnem a kiforrott, kerek és tökéletesen a maga stílusára talált csapat a harmadik, Subliminal Verses címet viselő anyagon megmutatta, hogyan kell súlyos, sötét, de igényes és változatos metálzenét írni. Erre a lemezre fölkerült két akusztikus dal is (Circle; Vermilion, pt. 2), valamint egy különös, lehangolt, szinte kizárólag az énekre építő, enyhén beteges hangvételű depressziós borongás zárásként (Danger - Keep Away), melyek egyértelműen bizonyították, hogy a thrash, death, "extrém" és "modern" hatásokon túl a csapat otthonosan mozog a hasonlóan súlyos, de lazábban hangszerelt zenék világában egyaránt.



Az All Hope Is Gone pedig hallhatóan e legutóbbi lemez szellemében született, mintegy ott veszi föl a fonalat, ahol amaz letette. Aki hajlandó mélyebb figyelmet szentelni neki, az számos kincsre lelhet a dalokban. A Slipknot zenéje ugyanis nem adja meg magát könnyen. Akkor sem, ha jócskán akadnak slágeres, dúdolható, megjegyezhető énektémák és áttekinthető dalszerkezetek. Corey Taylor énekes érdeme, hogy a dühös acsarkodásokon túl remekül kidolgozott, nagyívű énektémákra is képes (lásd Dead Memories, Wherein Lies Continue, Snuff, Til We Die), a zenészek pedig egy tökéletesen összeszokott, sokat gyakorló, egységes zenekar legjobb formáját mutatják. Változatos, több stílusból (thrash, death, grind, pszichedelikus, doom) építkező játékuk sokadszori hallgatás után is tartogat meglepetéseket, a kidolgozás, a dalok és a teljes lemez szerkezeti íve pedig roppant kifinomult és tudatos elgondolásra vall. Azt talán mondani sem kell, hogy a hangzás vérprofi: ugyan nem gyalul le, mint az Iowáé - e tekintetben is inkább a Subliminal Verses vonalát viszi tovább, azaz sötét tónusú, arányos és az agresszióval szemben sokkal inkább a hangulatra fekteti a hangsúlyt.

Execution címre hallgat az intro, mely fölvezeti a lemez első dalát, a Gematriát, mely az elmúlt évek újra fokozódó thrash-lázának jótékony hatását mutatja. Jól eltalált klasszikus thrash-riffek, kiállások, téma- és ritmusváltások viszik följebb és följebb az adrenalint, folyamatosan pörög a kétlábdob, miközben észrevétlenül beúszik a kiabálós, köpködős refrén, de mire fölocsúdnánk Corey Taylor dühkitöréséből, már jön is a thrashesen megtekert szóló - telitalálat. Olyan sok a kiállás és a váltás, hogy fel sem tűnik a gitártémák ismétlődése, a dal pedig magabiztosan kitölti a hat percet, nincs üresjárat.



A Sulfur tovább gerjeszti a thrash-lázat - némi death beütéssel -; középtempós zakatolása, perkázása ugyanakkor tipikus Slipknot. Itt találkozunk először dallamokkal, méghozzá a refrénben, és bár fogós, fülbemászó témáról van szó, elsőre nem ragad meg, különösen, hogy a gitárok ismét nagyon sűrű, folyamatos odafigyelést igénylő játéka szinte húzza magával az egész dalt. A szó szoros értelmében slágernek az ezt követő, már klipesített Psychosocial tekinthető, jóllehet ez sem kimondottan könnyed darab. Egyszerű, de tökéletesen kivitelezett, menetelős középtempója a legszebb thrash-időket idézi, dallamos refrénje az előző lemez Duality-jének jegyében eladhatóvá teszi a szerzeményt, még ha a középen jelentkező szaggatott kiállás és riff, valamint a szóló nyújtanak is a dalon.

A Dead Memories szolgál az első igazi meglepetéssel. Visszafogottan metálos, dallamos verzékkel elővezetett, érzelmes refrénben kicsúcsosodó darabról van szó, melyben az énekes igazolja, hogy dallamérzéke és hangja kiemelkedik az átlagból, sőt nagy hatékonysággal használja ki az abban lévő lehetőségeket. Ám a zenészek sem maradnak le: Joey Jordison ízlésesen komplex dobjátéka mellett rövid, de emlékezetes és igényesen kivitelezett szóló emeli a dal értékét.

A Vendetta képében visszatér a thrash és a death. Hatásos, mély, de hangulatos death riff adja meg a kezdőlökést, mely páratlan módon úszik át egy ugyancsak zakatoló, középtempós thrash témába. Corey ezúttal is dallamos verzével jelentkezik, csak később vált keményebb hangvételre, ám ennyivel még nem merül ki a dal: három perc magasságában újabb, ezúttal lassú, szinte doom-os riff lép be, melyre ezzel párhuzamosan új kórus felel - nagyszerű megoldás. A témák összetettsége és kombinációja folytán a dal izgalmas tud maradni, nem fullad unalomba, a vissza-visszatérő zakatoló thrash-riff és refrén pedig úgy vezeti le a számot, hogy szinte kellemes űrt hagy maga után és a vágyat, hogy folytatódjék a zakatolás. Kapunk is egy egyszerűbb, fogós zúzdát a Butcher’s Hookkal - kis léggitározás, terpesztés, mehetünk tovább.

A Gehenna azonban teljesen más vizekre evez, mégpedig az - amúgy zseniálisan eltalált - "beteges" megoldások irányába. A depresszív zenei témákra Corey beszédhangja, suttogása és szokatlanul magasra vitt éneke épül - a dal a Slipknot csendesebb, de komorabb és szokatlanabb oldalát mutatja. Nem úgy a This Cold Black vagy a Wherein the Lies Continue, melyek ismét húzós thrash-alapokra épülnek. A This Cold... lényegretörő agresszióját a Wherein… komplexebb szerkezete ellensúlyozza, egy szépen megírt és kivitelezett nagyszabású refrénnel, újfent Corey Taylor énekesi tehetségére helyezve a hangsúlyt. És itt még mindig nincs vége: az ezt követő Snuff óriási dallamokra épülő akusztikus ballada az előző lemez hasonló, már említett dalainak nyomvonalán, mely egyúttal kétségtelenül alátámasztja, hogy az All Hope Is Gone szerves folytatása vagy továbbgondolása nem csak a Subliminal Verses szerkezetének, de zenei megoldásainak, hangulatának és megszólalásának egyaránt.

És hogy semmiképp se kényelmesedjünk el, az akusztikus borongást az energikus, grindba hajló címadó váltja, mely úgy hat, mintha egy mozdulatlan felszínű, nyugodt tóba mázsás sziklát hajítanánk. A kaotikus tekerés a szélsőségesen brutális Napalm Death hatásától sem mentes; míg gitárjai a ND-tagokból (is) megalakult projekt, a Lock-Up megoldásait és kivitelezését idézik, a refrén egyértelműen napalmos, de úgy, hogy a hatások szervesen beépülnek a Slipknot muzsikájába.

A káoszt követően - a bónuszolt kiadáson - három szám szerepel még, együtt több mint hetven percesre dagasztva az albumot. Amondó vagyok, hogy a címadó után ugyanúgy be lehet fejezni a lemezt (illetve a hallgatást), hiszen nagyon tömény, nem könnyen emészthető, de jól ívelt zenei konstrukcióval van dolgunk. Aki viszont folytatja az utat, további kellemes élményben lehet része. A Child of Burning Times ugyanis egy ismét remekül megkomponált, ízléses, visszafogott metál darab végig fantasztikusan eltalált énektémával, megint csak a hangulatot, mintsem a zúzást választva elsődleges szempontnak. Az ezután következő Vermilion, Pt. 2 (Bloodstone Mix) az ugyancsak említett előző lemezes akusztikus nóta újraértelmezése. Aligha véletlenül választották ezt a szerzeményt feldolgozásra. Már a Subliminal…-on is két teljes értékű verzióban szerepelt - egy keményebb és egy lágyabb elgondolásban -, itt pedig a lágyabbat keverték újra. Azt hiszem, remekül érzi a zenekar az ebben a dalban rejlő óriási lehetőséget: Corey vitathatatlanul óriási énektémája és a szöveg páratlanul egybeforrva eredményezi ezt a fölzaklató, drámai balladát, melynek szorongós végkifejlete az újabb és újabb hallgatás során is végig fönntartja a feszültséget. Mesteri dal. Amint nem lehet egyetlen rossz szavunk sem a lemezt záró Til We Die ugyanúgy drámai, szinte "könnyezős" ének- és gitártémájára sem.



A Slipknot lemeze nem sok reménnyel zárul, már ami a zene hangulatát, drámaiságát illeti, viszont annál nagyobb szabású, szép ívű, hibátlan darab, egytől egyig kiválóan teljesítő zenészekkel. Aki csak a média-felhajtásra vagy a maszkokra figyel, vagyis eleve fenntartásokkal közelít a lemezhez, az inkább meg se hallgassa, mert az All Hope Is Gone annál sokkal többet érdemel - ahogy több befektetést is kíván. Igényes és türelmes hallgatóknak kötelező.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- L. Varga Péter --


További írások a rovatból

Sziget Fesztivál, 2019. augusztus 12.
Bánkitó, fesztiválemlék
Airbourne, Fezen Fesztivál, 2019. 07. 24.
zene

Az iguána sikolya Az iguána sikolya
Iggy Pop on/off

Más művészeti ágakról

art&design

Arcátlan Arcátlan
Klímariadó! - 19. ARC Közérzeti Kiállítás
Interjú Tero Kuitunen tervezővel, a Wild at Heart című kiállítás kurátorával
irodalom

Elég gazdagok már nem leszünk sosem Elég gazdagok már nem leszünk sosem
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 4. nap
irodalom

A tudatosság határai A tudatosság határai
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 3. nap


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés