bezár
 

zene

2008. 09. 19.
Önkieg.
METALLICA: Death Magnetic
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Önkieg. A Metallica megásta saját sírját. Legalábbis a Death Magnetic album borítója erre utal, erre is utalhat. De – azt gondolom – más értelemben is igaz lehet az állítás.

(A rész, amit át lehet ugrani)

Kezdeném ott, hogy a (pop)zenei kritika mint értelmezői tevékenység fokozottabb módon utal saját lehetetlenségére, azaz nyelvi ráutaltságára, és az ebből adódó jelentős „félrehallásokra”. Mivel többnyire a megfoghatatlan zenei modulációkat tekinti tárgyául – de ide tartozhat a hanghordozó kiadvány vizuális oldalának értékelése, a dalszövegek elemzése, vagy az alkotók korábbi munkásságának áttekintése, a kortárs zenei irányzatokban való elhelyezés stb – kénytelen nyelvet kölcsönözni a kimondhatatlannak, azaz valójában létrehoz egy nyelvet, amely egy nem csupán és nem elsősorban nyelvi kódokból építkező kulturális/művészi alkotást nyelvi kódokkal helyettesít (tiszta sci-fi egyébként, nem?!). Majd ezt a kódhalmazt többféle módon megpróbálja rendszerezni, kialakítva egy bázisnyelvet, amely aztán az illető kritikai nyelvezetet elfogadó értelmező közösség (egyik) kanonikus zenei szaknyelveként funkcionálhat. A nyelv diskurzív jellegét innentől persze a nyelv természete szabja meg, valódi visszacsatolás nincs a zenei kifejezésmódhoz.

 

Amikor egy zenei produktum feletti csodálatunkat vagy nemtetszésünket fejezzük ki, egyrészt értelmezői munkát végzünk, azaz intellektuálisan elhelyezzük nyelvi keretében az adott érzékelt kódokat, nem feltétlenül reflektálva azok kód-mivoltára, illetve nyelvi átlényegülésére. Itt főleg a metaforizáció, illetve a vizuális helyettesítés kap „hangot”: valójában a „hang” kap „nyelvet” és/vagy „képet” – mindannyian előszeretettel nyúlunk olyan nyelvi eszközökhöz, amelyek egyfajta víziót írnak le, felvázolunk egy „hangfestményt”, hogy érthető, értelmezhető szintre hozzuk az érzéki benyomásainkat.

 

Ezek az érzéki benyomások azonban nem csak az intellektuális oldalunkra hatnak, sőt, feltételezhetően elsősorban nem oda hatnak: ilyenkor lép elő a gyakorlati esztétika néven illetett tapasztalati tudás, amely elsősorban a test tudása. Zsigeri tudat, amely primer módon előfeltételezi és eldönti a (szintén ízlésvezérelte esztétikai tudathoz hasonlóan): mi az, ami tetszik, jó-e az a valami, valódi/igaz-e számunkra a dolog. Talán nem túlzás (főleg!) a zene kapcsán azt állítani, hogy ez a tudás bizonyul döntőnek abban, hogy aztán milyen nyelvet használunk az immár intellektuális értelmezői feladat során, ezen belül érvelésünk tetszésünket vagy nemtetszésünket próbálja alátámasztani.

 

Az eddigi általános értelmezői megfontolások tisztázását azért tartottam fontosnak megjegyezni a Metallica új albuma kapcsán, mert írásom – kritikai orientációján túl – nagyban számol egyrészt abbéli esetlegességével, hogy az itt leírtak bizonyos számú meghallgatás során/után születtek, tehát később (némileg) változhatnak, másrészt pontosan tisztában vagyok vele, hogy az „érzések sugallmára” hallgatva elítélő véleményt fogalmazok meg a „halálos vonzerőről”, tehát az értelmezői munka, mely a jelentések sokaságát a mű és saját nyelve (itt ez bonyolultabb, lásd fenn) közti sorozatos interakcióban nyeri el, sőt bizonyos tekintetben alárendelődik a folytonosan jelenlévő, (itt nem előítéletes értelemben használt) zsigeri „előzetes” tudásnak. Például: Miért olyan erős a késztetés, hogy a Death Magnetic számait hallgatva állandóan a Master of Puppets vagy a Load/ReLoad albumokat venném elő inkább, azokat jobbnak, igazabbnak tartva, s e frissebbet kevésbé érzem valóban újnak? A zsigeri tudást észérvek csak kevéssé tudják meghatni: mindemellett nagyon is pontosan le lehet írni a miértjét. Ez következik most.

 


(Még mindig nem az a rész, amit ne lehetne kihagyni)


Az a hype, amely megelőzte és „karbantartja” még egy ideig az új hanganyagot, láthatóan nem a Metallica-rajongókat célozza meg, mégis hatásos mivolta mellett szól, hogy a holdudvarba tartozó rajongók közül sokan ugyanúgy felhergelődnek tőle, ahogy a megcélzott közeg. Bizonyára marketingsulik kurzusain taníthatják majd, hogyan kell több hónapos feszültséget kelteni egy közelgő lemezkiadást megelőzően, milyen adagokban, s milyen formában kell az alabamai farmertől, a korfui tengerészen át, a japán mangaolvasón keresztül, az ablakpucoló háziasszonnyal bezárólag tudtára hozni a világnak, hogy 5 év után ismét sorlemezzel jelentkezik az ismét megújult Metallica. (A metálos Metallica-rajongó azért nem célközönség, mert ő tudja, mikor jön ki az album, ő biztos beszerzi így vagy úgy, ő rendszeresen látogatja a honlapokat, olvas zenei orgánumokat, ismeri korábbról is a zenekart…)

 

A Mission: Metallica létrehozása, az előre sajtónyilvánosságot kapott, ill. előrendelhető kiadvány-lehetőségek listázása (5 LP, koporsó alakú box-kiadás, digipack, standard, csengőhangok stb.), youtube-os koncertrészletek az új számokból, számrészletek, majd teljes számok audio-kiadása a honlapon és a myspace oldalon, a teljes lemez hanganyagába való belefülelési lehetőség, számonként 30 másodperc erejéig, az egyik szám klipjének megjelentetése, egy „zavarodott” francia „tévedése” (na ja!), s így az album egy héttel a hivatalos megjelenés (szeptember 12.) előtti kikerülése a file-megosztókra – mind-mind továbbragozhatóan egy brand jólszervezett piaci működtetését jelzik, le a kalappal, nagyon profi módon teszik, jókora profitban reménykedve. Mindez a tapasztalt zenehallgatóról/kultúrafogyasztóról akár le is pereghet, „halljuk a zenét!” felkiáltással látszólag kivonhatja magát a szívósan tapadó reklámpióca-hadjárat hatása alól. Valakiket persze már eleve eltántorít (negatív visszacsatolás) a hype természete, működési mechanizmusa, ők csak a szólás szerint zsigerből fikázzák a Death Magnetic albumot. Tegyük hozzá, nem az elmélyültség jellemző e megszólalásokra, hiszen a letöltések elleni harc miatt nem kerültek promókiadványok a zenei szaksajtó kritikusainak kezébe, így az azonnali reakciókat minimum felületesnek kell tartanunk. (Persze hol az a meghallgatási határ, ahonnan már elfogadhatóbbnak tartjuk a megszólalásokat, hiszen valakinek a 100 is kevés lenne… – a saját meghallgatási kvótám e szöveg megírásának idején tíznél van.)

 Metallica: Death Magnetic

Nézzük a borítót, amely tényleg nagyon tetszetős lett, a digipack példányom alapján elmondhatom, hogy jelentősen növeli a külcsín a belbecset, de miközben befedi, nem fedi el – bár a nyitott sír (mely bölcső is) („Melly ápol ’s eltakar”) miatt ez sem tartható álláspont. Már a borító nyár eleji nyilvánosságra hozatala rendkívül széles skáláját előhívta az értelmezéseknek: szőrös, koporsó alakú segglyuk, mágneskoporsó, szőrös, koporsó alakú puna stb. Az alkotói értelmezés a halálos vonzerőt a rocksztárok életvitelével kötötte össze (lásd a James Hetfielddel készült interjút a HammerWorld magazin szeptemberi számában). A koporsónak mint halál-metaforának (azaz egy metafora metaforájának) összefüggésbe hozása a női nemi szervvel egyrészt kasztrációs szorongást/félelmet közvetít, másrész halál és születés összekapcsolását hívja elő, adott esetben a születés–halál ciklikusságát, azaz az újjászületés eszméjét, s mindennek a hatalmas vonzerejét, pontosabban halálos vonzerejét, ha a címet is a jelentésadás mezejébe kívánjuk von(za)ni. Az album belső oldalai, a booklet képei, mélyített koporsó-alakú kivágásai tovább variálják, újabb és újabb jelentésekkel (szétroncsolódott autó, szemgolyó, terhes-ultrahang, rémálom, száj, állati hús stb.) bővítik ezt az értelmezési „földhányás”-t, a nem elhangzási sorrendben közölt szövegekkel összhangban, velük kölcsönös párbeszédet folytatva (itt persze az értelmezői kompetencia újra jelentős szerepet kap). Jó volt a dizájner és a fotós, köszi! (A szövegekről terjedelmi okokból most nem ejtek szót.)

 

A lemez jórészt olyan elvárási közegbe érkezett, amely gyakorlatilag az 1991-ben megjelent címnélküli (fekete albumnak vagy Metallica albumnak szokás hívni) lemeztől kezdve a „régi” Metallicát keresi, kéri számon. Értve itt a thrash-es iramokat, összességében a ’80-as évek Metallica albumainak folytatását várva. (Volt olyan – magyarul is megjelent – Metallica-biográfia, amely tkp. a Ride the Lightning lemez Fade To Black című számát már árulásnak tekintette, mondván: a zenekar eladta magát a sikerért. A könyv adatait színvonala miatt sem közlöm, de hangvételét szimptomatikusnak tartom.) Ez a hangadónak tekinthető, igazából viszont szám szerint felmérhetetlen réteg – hiszen a hallgatóság jó része eleve a ’80-as évek végén születhetett, ők – ellentétben e sorok írójával – nem szocializálódhattak zeneileg a ’80-as évek Metallica-lemezein – teljesen ignorálja a Load/ReLoad lemezeket, a „visszatérőnek” szánt St. Angert végképp elveti. Igazából, olyan retorikát használ, amelyet a „becsukódott fül”-höz hasonlíthatunk, amely csak akkor hajlandó pozitívan nyilatkozni, ha egy Master of Puppets kettőt kapna kézhez, bár minden bizonnyal akkor meg az lenne a baj. Ahogy például a Slayer esetében ez megtörtént az 1994-es Divine Intervention lemezük kapcsán, amely megkapta a Reign In Blood kettő titulust, ezzel el is lett ásva, éppen az újrajátszás elítélése miatt. Pedig a RIB 1986-os megjelenése óta más sem hangzott el, mint hogy az az etalonlemez – más kérdés, hogy a DI nagyobb odafigyelés mellett egyáltalán nem a RIB ismétlése, de ez egy másik történet.

 

Ez a white (vagy green)-fülű közönség nem csupán saját zenei tudatának korlátait nyilvánította ki ekképp, de hihetetlen érdekes módon el tudta érni, hogy a zenei világpiacon listavezető zenekar, amely a trendek kialakításáról, nem pedig követéséről volt híres, maga is elbizonytalanodott tevékenysége kapcsán, feladva ezzel művészi törekvéseit, amely olyan elavult fogalmakban ölthetett korábban alakot, mint például az önkifejezés, a művészi szabadság, a kísérletezés, az új utak feltérképezése. Az újra, a másra bedugult fülekbe persze nem érdemes kiabálni, csak fura, hogy milyen éles közönségreakciók képesek követni egy zenekari próbálkozást és követelni a saját maguk ízlésterrorját. Érdekes az is, hogy az 1999-ben kiadott S&M album, mely a Metallica történetének legkatasztrofálisabb, alig vállalható teljesítménye, szinte semmilyen hasonló reakciót nem váltott ki. Pedig a Michael Kamen vezényletével színre (DVD 2000) vitt hollywoodi filmzene-borzalomnál kevés idegesítőbb zenei produktum létezik. Kamen a kiválasztott Metallica-klasszikusok feszültséggel telt és terhes hang-szünetjeibe csempészte bele nagyzenekari ötleteit, amelyek kb. a Bolondos dallamok tréfamentes szintjén mozognak, kiölve a dalszerkezetek struktúrájából adódó zenei kontrasztok hatását. Ezzel szemben nyugodtan elmondhatom, hogy míg a [fekete album] valóban az útkeresés egy fázisát rögzítette, addig a Load/ReLoad páros már egy nagyon is konkrét állásfoglalás volt a zenekar részéről, arra vonatkozóan, mit (nem) szeretnének megvalósítani zeneileg a közeljövőben. Jó pár üresjárat, töltelékszám található a két albumon, de szerethetőek – azt is bizonyítva, hogy hiábavaló elvárás (nem csak a zenében), hogy egy alkotócsoport tényleg huzamosabb ideig kreativitásának csúcsán legyen, bizony akadnak hullámvölgyek, s ez még a jobbik eset, mert még a jelentős művészek közül is sokaknak csak egyszer adódik meg az igazán kiemelkedő műalkotás megteremtésének lehetősége.

 

Kizárólag a zenei produktumra koncentrálva, a 2003-as St. Anger egy korrekt, kerek egész koncept album, amely véleményem szerint a zenekar „legavantgárdabb” albuma. Ha a számok játékideje feleződne, azt mondanám tökéletes. Nekem kifejezetten bejött a dobok csörömpölő hangzása, ilyet korábban máshol nem hallottam, jól passzolt a lecsupaszított, szólótlanított számokhoz.

 

De nézzük végre a Death Magneticot… azaz mégse: a Kerrang magazin júliusi számának mellékleteként megjelent egy Iron Maiden tribute kompiláció, Maiden Heaven címmel, amelyen ismert és kevésbé ismert zenekarok dolgoznak fel Vasszűz számokat, köztük a Metallica a Remember Tomorrow címűt. A DM megjelenése után visszatekintve megállapítható, hogy a túlságosan alázatos, főhajtó, azaz igazi átalakítást nélkülöző interpretáció előrevetítette, megelőlegezte azt a következtetést, hogy a Metallica elvesztette korábban oly jellemző kreativitását, újító képességét. A szám végének totális „metallicalizációja” nélkül ez bizony egy lapos, izgalommentes feldolgozás.

Metallica: Death Magnetic 
(Idáig lehetett ugrani, itt jön a lényeg)

A Death Magnetic lemez szívhanggal indít, már ez elég klisés a zenei szcénában, jópáran ellőtték már korábban. Az első szám, a That was just Your Life a Master vagy a Justice lemezek dalszerkezeteinek sablonját követi a verzék és refrének felépítésében, az ígéretes felvezetés és régi sulis (Exodusos) thrash középtempós zúzdája egy szólónak is teret ad, totál feleslegesen s csupán kötelező jelleggel, egyébként a szóló felépítése maga is teljesen elcsépelt a számból, mint egy lóláb. A The End of the Line mintha egyenes folytatása lenne az előzőnek, csupán a thrashes riffek mellé a Load/ReLoad korszakos rock-riffek is csatlakoznak, majd némi St. Anger-ös dallamvezetés után ismét a L/RL zenei motívumai sejlenek fel. Nem érzem, hogy bármi tétje lenne ennek a számnak, nála csak a következő, Broken, Beat & Scarred jellegtelenebb. Ez utóbbiban fordul elő az a mások által is kiemelt szövegrészlet, mely valóban nem méltó Hetfield dalszövegszerzői vénájához: "What don’t kill Ya make Ya more strong”, a baj, hogy az idézőjelet én tettem ki, nem pedig a dalban beszélő. A Nietzschének tulajdonított graffiti itt max. a tinédzser korú közönség megszólítására képes.

 

Mielőtt elérnénk a negyedik track-et, némi gondolatfutam a lemezről általában: a Rick Rubin csúcsproducerrel megtámogatott album (Fura, hogy vannak, aki beleszólást engednek a saját alkotómunkájukba, egy zeneileg totál képzetlen alaknak. Mondjuk Rubin a Slayernél, a SOAD-nál vagy a Danzignél jó munkát végzett anno bizonyos lemezeknél, ami azonban nem garantálja a zenekar kreatív-élettartamát.) kapcsán olyan plusz várakozások látszódtak beváltódni, miszerint ez az album lesz majd a nagy visszatérés az eszményített ’80-as évekbeli világhoz és hangzáshoz. Az új Master of Puppets készül itt, kérem. Lótüdőt! Ez amúgy is lehetetlen több okból kifolyólag. Ha azt állítanánk, hogy a DM a hiányzó láncszem a Justice és a L/RL között akkor látszólag nem lövünk olyan nagyon mellé, kiegészítve, hogy így talán nem lett volna olyan szembeszökő a váltás a két zenei világ között, legalábbis a közönségnek. Az igazság az, hogy az időtapasztalat irreverzibilitásán túl, azért nem lehet a hiányzó láncszem a DM, mert a L/RL és a St. Anger zenei világát oly módon kombinálja a ’80-as évek „Metallica-medley”-ével, hogy azok a dalok közös tapasztalatává válnak, nem megelőzik azokat. A fura öntvény neve Death Magnetic, a baj vele pedig az, hogy (szinte) kizárólag saját zenei múltjának idézeteiből rakódik össze, s az önidézetek nem minden esetben alkotnak szerves egészet, sőt, inkább gyengítik egymást, nem építenek ki külön funkciókat, sokszor úgy tűnik, mintha az előző lemezekről lemaradt dalszerkezetekbe építették volna be a thrashes megoldásokat és a szólókat, végig idegenek maradnak egymás és a hallgató számára is.

 

Az önidézés aprólékos részletességű taglalásába már csak terjedelmi okokból sem mennék bele, lehet listázni vagy egymásra licitálni, ki melyik riff-ben fedezi fel a korábbi számokat, de nagyon elkeserítene, ha a Metallica is belépni szándékozna azon metálzenekarok táborába (elérve önön korlátait), akik képtelenek saját zenei mintázatukból kitörni (lásd például a régi trashereket: Exodus, Testament, Megadeth).

 

Nos, a negyedik szám (The Day That Never Comes) a lemezen bizonyos értelemben maga a Metallica-esszencia, más néven öszvér – most az értelmezés állatorvosi lova. (A hozzá készült klip annyira szörnyű, kritikán aluli és botrányosan gagyi, hogy leginkább Franco Zeffirelli és Oliver Stone filmcsodáihoz tudnám hasonlítani – nagyon amcsi.) A bevezető dallam erős kétségeket ébresztett bennem, hogy jó lemezt hallgatok-e, leginkább a Blüe Öyster Cult Metallica által feldolgozott (Garage Inc., 1998) – egyébként remek – Astronomy című számának poposított dallamára emlékeztet (nagyon karácsonyi, nagyon baba!), majd a Fade To Black felidézése után átmegyünk a One-ba, némi L/RL közvetítéssel, majd megint L/RL-riffek, aztán szólók. Végtelen hosszúnak tűnik a szám, pedig nincs 8 perc sem, de furcsamód alig történik benne valami érdemleges, a témahalmozáson túl.

 

Azonban azt is meg kell jegyezni – pozitívumként – hogy végre beteljesedett az oly sokat propagált és szajkózott Mercyful Fate hatás, már ami a dalszerkezetek és riffek kapcsolatát jelenti: ez az első ’tallica lemez, ahol valóban úgy bocsátanak útjára riffeket, hogy aztán nem lesz belőle „keretes szerkezet”, azaz nem térnek vissza a szám során. Ez remek.

 

Az album első figyelemreméltó száma az All Nightmare Long. Itt van feszültség, rendes húzása a számnak, nincs önidézet, ha ilyen lenne a többi is, egy szavam nem lenne. Ez egy tízpontos ’tallica dal, jó kis zúzással.

 

A Cyanide, bár az elsők egyikeként került a hallgatók elé, még mindig megfejthetetlen előttem, érzek benne potenciált, de egyelőre megjegyezhetetlen, annyi téma lett itt egymásra/egymásba/egymás után pakolva, hogy azokat csak további hallgatások tudják majd felfejteni. Most a szavak cserbenhagynak, passzolok.

 

Atyám, zongorás bevezető rész, hegedű, fúvósok, mi lesz ez? Trilógia, azaz The Unforgiven III. Ha van logika a dologban, akkor a következő lemez ismét Megbocsáthatatlan-nélküli lesz. Nem rossz. Az első olyan önidézet, újrahasznosítás a lemezen, amit produktívnak érzek. Az előző kettő darab is remek volt, ez is az. De azért ideje van a megbocsátásnak is.

 

(A) The Judas Kiss középtempós, dallamos üresjárat. Nem szoktam léptetni a CD-t, de már majdnem megtettem, viszont a szólók megakasztották a mozdulatomat. Túl hosszú szám, igazi tartalom nélkül. A refrén táján vannak pozitívan ható ritmusképletek, de ez egyelőre kevés.

 

A Suicide & Redemption ének nélküli zenemű, mindenki az Orionnal fogja összevetni, eleve reménytelenül és fölöslegesen is. Egyelőre még nem varázsolt el, főleg a középrész mókamiki-gitár dallamvezetése ciki. Kirk széttorzított szólózásai sem nyertek meg. Öngyilkosságra nem éreztem késztetést, de megváltás volt a végére érni.

 

A záró My Apocalypse-ben – soha nem hittem volna – a Metallica a Slayert cifrázza, de persze utolérhetetlenül, akkor meg minek, jó kis thrash-zúzda a régi albumzáró értelemben: (Damage Inc., Dyers Eve), ugyanakkor paródia is egyben, valahol lehangoló, valahol lelkesítő. Egyértelműen elkapott a sodrása már elsőre.

 

Valószínűleg sokat fogom még hallgatni ezt az albumot, szeretem Hetfield hangját, a riffjeit, a ritmusait, a Metallica hangzását. Az, hogy Kirk szólói egydimenziósak a korábbiakkal összevetve, vagy hogy Trujillo basszusából alig hallatszik valami, amiért elég kár, ismerve kvalitásait, a fent taglaltakon kívül kissé visszavesz a lelkesedésemből.

 

Persze, sejthető, hogy ez nem egy egyszerre befogadható album, már csak a játékideje miatt sem. Meglátom mi lesz az 50. hallgatás után…


METALLICA, Death Magnetic
(Universal, 2008)
10 szám / 74 perc


Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Rácz I. Péter --


További írások a rovatból

zene

Az improvizatív zene ünnepe Budapesten Az improvizatív zene ünnepe Budapesten
Mats Gustafsson az Újbuda Jazz fesztiválon
Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról
Bánkitó, fesztiválemlék
zene

A zenész és barátai A zenész és barátai
Aradi Zsolt: Gasner János* emlékére

Más művészeti ágakról

Háttérbeszélgetés Balog Józseffel a Thealter nemzetközi színházi fesztivál indulásáról és működéséről, kapcsolatrendszerekről, a fiatalok lehetőségeiről
irodalom

Történelemleckék és egyéb történetek Történelemleckék és egyéb történetek
Margó 2019 – Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve, Nádas Péter: Leni sír, Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak és Kukorelly Endre: CéCéCéPé
Oliver Scherz: Mentsük meg Matildát! Pozsonyi Pagony, 2019.
Beszámoló a 16. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés