Egyedi és a maga nemében „irodalomtörténeti jelentőségű” könyvbemutatónak lehettek résztvevői azok, akik május 10-én, szombat este eljöttek a budai Jókai Anna Szalonba. A rendezvényen három jelentős koreai költő műveit mutatták be magyar fordításban, két szerző, Choi Dong-ho és Kim Kooseul személyes részvételével, valamint a fordítók, Zalán Tibor és jelen sorok írójának közreműködésével. 

Dél-Korea és Magyarország, Szöul és Budapest, a koreai és a magyar irodalom nagyon messze vannak egymástól. Nemcsak földrajzi, geopolitikai és kultúrdiplomáciai szempontból, hanem a két irodalom műveinek egymásra hatása és szerzőinek aktív kapcsolata szempontjai szerint is. A koreai irodalomról nagyon keveset tudunk itt Magyarországon, tisztelet az egészen kevés kivételnek és az egyetemi szakok körül csoportosuló szellemi köröknek. A tavalyi Nobel-díjas Han Kang nevének és könyveinek általánosabb köztudatba kerülése előtt, ha megkérdeztük volna bármelyik sztárértelmiségit vagy a világirodalomban tájékozott szuperentellektüelt, hogy ismernek-e klasszikus vagy kortárs koreai szerzőt, fejvakarás és gyors témaváltás lett volna a válasz. Pontosan fogalmaz Sárközy Bence, a Libri Kiadói Csoport kiadási igazgatója egy tavaly októberi interjúban, melyet Han Kang Nobel-díja után adott a Litera irodalmi portálnak:

„A koreai irodalom leginkább akkor kerül a nyugati, és így a magyar olvasó elé, ha valamilyen világnyelvre lefordítják.”

Ez a „tájékozatlanságunk” pedig fokozottan igaz, amikor a koreai költészetről van szó. Noha megjelent 1958-ban egy koreai költőket felsorakoztató vékony versantológia (Koreai költők – 1920–1930. Európa Kiadó, Budapest, szerk.: Sövény Aladár, ford.: Jobbágy Károly, Pákozdy Ferenc, Szolcsányi Ferenc, Urbán Eszter), majd 2002-ben egy másik is (Az öt barát éneke – Koreai sidzsoversek – Klasszikus koreai költők. Terebess Kiadó, Budapest, szerk.: Steinert Ágota, ford.: Osváth Gábor), majd 2011-ben Lee Gil Won Napfénypalást című önálló verseskötete (Pluralica, Budapest, ford.: Balogi Virág és Weiner Sennyey Tibor), majd 2016-ban Osváth Gábor A koreai irodalom rövid története című könyve (ELTE Eötvös Kiadó, Budapest), ezekkel együtt a koreai költészet szinte láthatatlan maradt a magyar költők előtt. A klasszikus is, hát még a kortárs líra.

És most felteszek néhány költői kérdést ezzel kapcsolatban: Szüksége van a magyar olvasónak, szüksége van a magyar költészet aktív képviselőinek arra, hogy ismerjék – akár felszínesen is – a koreai irodalmat? Ismerje a kortárs koreai költészetet? Ismerjen legalább pár kiemelkedő kortárs koreai költőt? A válaszon sokat lehet vitatkozni, de ennek most elébe megyek, és rövidre zárnám a vitát: igen, szüksége van. Ahogy szüksége van mindenféle más impulzusra, ihlető forrásra és véletlen találkozásra is. A magyar irodalom mindig is befogadó irodalom volt, a legnagyobb versfordítóink nemzedékei mohó vággyal fedeztek fel és ültettek át magyar nyelvre olyan költőket és költészeteket, amelyeket azelőtt senki nem ismert. A lefordított versek pedig önmagukért beszéltek: ahogy elkészültek magyarul, bekerültek a költészetünk vérkeringésébe, és hatni kezdtek – valamelyik szinte azonnal, valamelyik csendesebben, évekkel vagy évtizedekkel később.

A kissé nagy levegővel elhadart bevezető után kanyarodjunk a konkrétumok és a közelmúlt fontos történései felé, melyek eredményeképpen a két irodalom és két költői hagyomány nagyon közel került egymáshoz. Az elmúlt pár évben néhány magyar költőt meghívtak koreai irodalmi és költészeti fesztiválokra, ezek a költők pedig nemcsak élményekkel tértek haza, hanem megismerték a koreai költészet képviselőit, klasszikus költőit és a kortárs koreai irodalom aktív alakjait is. Balázs F. Attila, Zalán Tibor és e sorok írója olyan sokrétű és gazdag világba csöppent bele, amely nem hagyott minket érintetlenül. Az utazóbőröndünket teleraktuk koreai költők nekünk dedikált verseskönyveivel, a hazaérkezésünk után pedig aktív kapcsolatban maradtunk számos olyan költővel és irodalmárral, akikkel az első megismerkedés és költői összetalálkozás aztán barátsággá mélyült. A költői barátság pedig olyan, hogy nem csak levelekkel, hanem verseikkel is közelítenek egymáshoz a felek: ennek legszebb és legmaradandóbb eszköze egymás verseinek fordítása. Aktív évek következtek, és barátságaink virágot hajtottak: egymás után jelentek meg a koreai költészet legfontosabb költőinek önálló verseskötetei magyar nyelven, a magyar költők versei pedig koreai nyelven.

Kim Kooseul, Choi Dong-ho és Zalán Tibor

Az első könyv 2022-ben jelent meg a Balázs F. Attila által vezetett AB ART kiadónál, ez Choi Dong-ho könyve volt, Zalán Tibor fordításában A császárpillangó ébredése címet kapta. A könyv megjelenése fontos esemény volt: ez a valaha megjelent második olyan verseskönyv Magyarországon és magyarul, amely egy koreai költőt mutat be – önállóan, magában, számos versével. A következő verseskönyv, szintén csak egy költőt bemutatva Kim Kooseul versválogatása volt, Zalán Tibor fordításában magyar címe: Szerelem nulla fokon (AB ART, 2023). Majd jött a harmadik, Kim Daljin (1907–1989) Szirmok eső után című kötete, az én fordításomban (AB ART, 2025). Talán leírhatom, hogy az elmúlt három év alatt összeölelkeztünk: a koreai költészet a 20. század egyik legnagyobb és a kortárs líra két legfontosabb alakjának magyar megjelenésével pedig a két irodalom olyan közel került egymáshoz, mint soha előtte.

A három koreai verseskötet címlapja

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a május 10-ei könyvbemutató rendezvény előtt három nappal ki kellett rakni a TELTHÁZ táblát, a terem megtelt. Vagy az, hogy a bemutató előtt alig húsz perc alatt elfogyott az összes könyv, mindhárom költőtől. Vagy az, hogy a 60-70 percesre tervezett bemutató végül majdnem három óra hosszan tartott. A jelen lévő Choi Dong-ho és Kim Kooseul költőket nem eresztette a közönség, a pillanatok alatt megtalált közös hanggal, kérdéseikkel, lelkesedésükkel nem engedték őket megpihenni vagy hazamenni.

Kim Kooseul és Choi Dong-ho

És akkor itt felteszem újra a fentebbi költői kérdéseket. Szüksége van a magyar olvasónak, szüksége van a magyar költészet aktív képviselőinek arra, hogy ismerjék – akár felszínesen is – a koreai irodalmat? Ismerje a kortárs koreai költészetet? Ismerjen legalább pár kiemelkedő kortárs koreai költőt? Ahogy ott voltam és megtapasztaltam a magyar olvasók – kamaszoktól és egyetemistáktól kezdve egyetemi tanárokon és a legváltozatosabb életkorú vendégeken keresztül egészen Dr. Hong Kyudok nagykövet úrig és családjáig – érdeklődését, szeretetét, rajongását, műveltségét és nyitottságát, a fentebbi kérdésekre a válaszom egyértelműen: igen.

A jelenlévő két költő, Choi Dong-ho és Kim Kooseul közvetlensége, finom intelligenciája, humora és költői világa magával ragadta a jelenlévőket. A két költői nyelv egyszerre van nagyon közel és mégis nagyon messze egymástól. Kim Kooseult az ember, a lélek, a múlt és a megélt érzelmek és ezek emlékezetben változó alakulása foglalkoztatja inkább verseiben, Choi Dong-ho-t pedig a létezés, az ember, az idő és tér nagy kérdései, olyan egyszerűséggel és közvetlenséggel, ami még egy kisgyerek számára is érthető. Kettejük összeérő különbségét szépen jellemezte Choi Dong-ho:

„Ő egy medve nő, én pedig egy pillangó férfi vagyok.”

Ezen jót derült a közönség, viszont ez nem csak alkalmi szellemesség volt, hanem egyfelől a koreai mitológiában, másfelől a kínai Lao Ce és a német Friedrich Nietzsche filozófiájának és világképének közös halmazában gyökerező, mélyen megélt életszemlélet és életigazság. A koreai teremtésmítosz története szerint Ungnyeo egy medve volt, aki nővé változott. A történetben egy tigris és egy medve együtt éltek egy barlangban, és imádkoztak Hwanung isteni királyhoz, hogy változtassa őket emberré. Hwanung meghallgatta imájukat, és adott nekik 20 gerezd fokhagymát, egy csomag ürmöt, valamint megparancsolta, hogy 100 napig ne menjenek napfényre, és csak ezeket az ételeket fogyasszák. Az éhség miatt a tigris körülbelül 20 nap után elhagyta a barlangot, de a medve bent maradt. A 21. napon a medve nővé változott. Így lett a nő, és így lett a Kim Kooseul is „medve nő” Choi Dong-ho számára.

Choi Dong-ho pedig magát pillangónak tartja: egész életében rajongott a különböző lepkékért, a szépségükért, az átváltozás és átalakulás folyamatáért, a pillangólétben rejlő és egy egész emberéleten át gondolkodható filozófiai mélységeiért. Kedvence és verseinek visszatérő szereplője a Danaus plexippus, azaz az amerikai királylepke vagy vándorkirálylepke vagy császárpillangó. Az Egyesült Államok kelet részén élő királylepke-populáció különlegessége évente megtörténő, ösztönös vándorlása, amely késő nyáron és ősszel indul dél felé: a kontinens északi és középső részéből, valamint Kanada déli területeiről Floridába és Mexikóba repülnek ilyenkor a jellegzetes narancssárga-fekete szárnyairól könnyen felismerhető lepkék tíz- és százezrei. Az őszi vándorlás során a királylepkék több ezer kilométert tesznek meg, majd tavasszal több generáción átívelő visszatérés következik észak felé.

Dr. Hong Kyudok koreai nagykövet, Choi Dong-ho és Kim Kooseul

Choi Dong-ho-t már évtizedekkel ezelőtt lenyűgözte ez az emberésszel nehezen megérthető oda-vissza vándorlás, az idő és tér körforgása, az egész folyamat ciklikussága és mindaz, ami ebből a filozófia tükrében mégis értelmet nyer. Álljon itt most inkább a magyar kötet címadó verse, amelyet feleségének ajánlott (Zalán Tibor fordítása):

CSÁSZÁRPILLANGÓ

Egy pillangó megragadva a földet
Tigris-tollait fénybe szétterítve
Szárnyal a hullámok fölött

Egy távoli dombon az óceánok mögött
Apró vadvirágok
Nyiladoznak
Hervadoznak várakoznak
Hogy a pillangó viharokon át visszatérjen

A pillangó ki magasan szárnyalt a sivatagi égen
Ősi hegyek visszahangjai fölött
Hol halhatatlan ősök harci játéka dúlt
Felébresztve a csúcson alvó szelek szellemét

A hold a felhők mögül
Egy hernyót figyel
Levélen csüng álmok darabkáit lopja
Arany fénnyel támad majd ébredése a gubóból
Tigris-csíkos szárnyai szilajon szétterülnek

Versre vers volt a válasz, a közönség előtt Kim Kooseul által koreai nyelven, majd a fordító, Zalán Tibor felolvasásában magyarul is meghallgathatta a koreai költő egyik legfontosabb és legnagyobb hatású versét, mely már számos nyelven megjelent:

ELVESZETT SIKÁTOROK

Oly sok történet rejtőzik a sikátorokban!

A gyermekkor sikátora
Rendkívül szűk volt és bonyolult
Akár egy labirintus;
Út melyet nem lehet útnak nevezni
Suttogással teli Mauger-narratívák.

Azon a napon amikor átkerültem a szöuli
Általános iskolába az igazgató megkért
Rajzoljak neki egy házat
De csak kanyargós sikátort tudtam rajzolni.
Még mindig emlékszem elképedt arcára
Zavarba hozta egy kislány naivitása.

E meredek sikátoron kezdődött Szöulban gyermekkorom.
Ez a gyász sikátora volt melyben próbáltam leküzdeni
Gyeongsangi akcentusomat és a két iskola közti szakadékot átugrani.
A kijárási tilalom sípjának hangját az egyenetlen úton.
A szerelem és a bánat sikátorán haladt át az ifjúságom.

A hideg kamra ahol nővéreimmel az irodalomban merültünk el
Szintén sikátor volt akár egy hosszú vonat.

Az élet is egy sikátor.

Mikor kanyargó folyó halad zokogva
A szerelem, a könnyek, a remény és a csalódottság
Szűk és mélyen örvénylő sikátorai felé
Úgy érzem visszaszerezhetem elvesztegetett időmet.

Az est további részében ugyanezzel a könnyeden beszélt a két koreai költő magáról, kapcsolatukról, családjukról, verseikről, a klasszikus és kortárs koreai költészetről, az anyanyelvük szépségeiről és dallamáról, zenéről és filozófiáról. A közönség egyszerűnek tűnő kérdéseire is olyan költőiséggel és műveltséggel megfogalmazott válaszokat adtak, melyek egyesítették magukban a legszebb szabadversek metaforikus sűrítéseit és egy egyetemi előadás komplex intellektualizmusát.

És amikor már azt hittük, hogy vége, Choi Dong-ho elővette a telefonját és megmutatott a rengeteg megzenésített verséből néhányat, amelyek stílusa a K-pop-tól egészen az operáig terjednek, majd szerényen azt mondta, hogy a ritmusos, dallamos, rímes verseit gyakran kérik el komoly- és popzenészek, idősebbek és egészen fiatalok is, ő pedig szívesen adja, és boldog, amikor valami szép és értékes születik az együttműködésből.

Choi Dong-ho és Kim Kooseul dedikálnak a Jókai Anna Szalonban

A költészeti estet e megzenésített Choi Dong-ho verssel zártuk:

Összegzésként szeretném röviden megosztani egy gondolatomat, amin az elmúlt években és a szombati könyvbemutató váratlanul nagy sikere után is sokat töprengtem, mindenféle pro és kontra példákat gyűjtve és rendezgetve magamban. Igaza van Sárközy Bencének is a fentebb hivatkozott interjúban, amikor arról beszél, hogy egy távoli kultúra – jelen estben a koreai – nagyon tehetséges szerzője és kiváló művei hogyan jutnak el egy másik országba, nyelvbe, irodalomba – esetünkbe a magyar olvasókhoz. Sárközy Bencének azért van igaza, mert így működik a globális könyvkiadás (aminek ő már több mint két évtizede aktív szereplője, előbb a Magvető Kiadó, majd a Libri Kiadói Csoport, illetve a Sárközy & Co. Literary Agency képviselőjeként): trendekkel, divatokkal, felkapott szerzőkkel, nagy presztízsű díjakkal és azok marketingben, PR-ban és eladhatóságban tovább hullámzó következményeivel, globális jogokkal, megfilmesítésekkel, gyorsan felfutó és ugyanolyan gyorsan elfelejtett nevekkel, összehangolt világpremierekkel, stb. Ismerem közelről ezt a világot, az elmúlt évtizedben számos kisebb, nagyobb és hatalmas nemzetközi könyvvásáron vettem én is részt Európában, Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában, jól láttam és viszonylag jól ismerem, hogyan működik a könyvek és szerzők jogainak kereskedelme, kiadása vagy éppen nem kiadása, ügyes befuttatása vagy éppen sikertelen nemzetközi piacra állítása. Ez egy ilyen világ, rideg és számító, mint a kapitalizmus, de hatékony és eredményes, mint egy gépezet: sokszor nem ismeri a lelket, ami fájhat az érzékenységünknek, de ugyanakkor felismeri a minőséget, aminek viszont örvend olvasói szenvedélyünk, hiszen így jutunk szinte azonnal mi, magyar olvasók is a friss és kurrens világirodalmi művekhez és szerzőkhöz.

Viszont ugyanakkor nincs igaza, mert valamiről nagyon megfeledkezik: ez pedig az emberek közti személyes kapcsolat, a barátság. Egy a külvilágról elfeledkező, jó közös borozás egy végtelennek tetsző, álmos nyári délután, egy közös séta egy patak partján, csobogó beszélgetésekkel. A közösen megélt, egyszeri és felejthetetlen intim élmények és tapasztalatok, például amikor nemrég a zilahi Költészet Tavasza Fesztiválról visszafelé tartva Choi Dong-ho-nak megmutattam egy gólyafészket valahol a román-magyar határ közelében, az egyik kis faluban, és együtt vártuk, hogy hazatérjen a gólyamama a kicsinyeihez. A nagy kereskedők által uralt globális könyvpiacon (melyben hazánk és irodalmunk valahol nagyon az érdeklődés perifériáján helyezkedik el) a személyes találkozások, megélések és barátságok olyan búvópatakok, amelyek nélkül nemcsak az egyéni világaink lennének személytelenül szürkék, hanem számos irodalmi mű vagy fordítás maga sem foganna meg, és aztán nem borulna virágba, nem hozna gyümölcsöt.

Ilyen volt például Petőcz András magyar költő találkozása is a koreai Han Kanggal, még 1998-ban, az amerikai Iowában, ahol mindketten egy íróprogram rezidensei voltak. Találkozásaik aztán fikcióvá alakultak át Petőcznél, például Sárga virág a feleségem című novellájában, melyet a szerző tavaly ősszel, Han Kang Nobel-díjának híre után ismételten felidézett:

„Egész vasárnap kedvenc helyemen, a rovarevő növények közelében sétáltam. Itt, a rovarevő virágok melletti padon ismerkedtünk össze. Annyira közvetlen és felszabadult volt! Megmondom úgy, ahogy van, ezzel a felszabadultságával vett le a lábamról. Gyönyörű, virágmintás, zöld ruhában ült le mellém a padra, mosolygott, virágsziromszerű szemeivel vidáman nézett rám, és illedelmesen várta, hogy megszólítsam. Tartózkodó volt, a végtelenségig tartózkodó, ahogy azt a taoista kolostorokban tanítják, és valljuk meg, kell is ez a tartózkodás egy fiatal nő esetében, különösen a mai világban, nem is nagyon tudnék bizalmat érezni egy olyan nő iránt, aki nem így viselkedik, de a visszafogottsága ellenére is éreztem mámorító elevenségét, erős szexuális kisugárzását, egyszóval, hogy belül csupa-csupa tűz. Szinte az első pillanatban megkívántam. Attól a naptól kezdve rendszeresen találkoztunk az arborétumban. Sokáig nem tudtam róla szinte semmit. A nevét is csak alig akarta elárulni. Egy hét után mondta meg, hogy a közismert Han család leszármazottja, Han Kangnak hívják, és hogy valójában nem szereti a saját nevét. Arra kért, szólítsam közvetlenül és egyszerűen Virágnak.” (Forrás: Na de mi köze van Han Kangnak a magyar irodalomhoz? – 1749.hu)

Barátságuk nem szakadt meg, Petőcz másfél évtizeddel később meghívta Han Kangot Budapestre, 2014. október 29-én a Nyitott Műhelyben közös írói-költői estet tartottak. A múlt szombati könyvbemutatónk megható pillanati közé tartozott, amikor egy idősebb hölgy megmutatta Kim Kooseulnak és Choi Dong-ho-nak a 2014-es esten készült fotóit, amelyen Han Kang és ő látható, majd azt mondta nekik, hogy ő mindig is rajongott a koreai irodalomért és kultúráért, sajnos, soha nem tudott oda elutazni, és már valószínűleg nem is fog tudni.

Hasonló módon találkozott össze a koreai Lee Gil Won is későbbi magyar fordítójával, Weiner Sennyey Tiborral, aki így emlékezett vissza kettejükre és a később könyvvé érő fordítói munka megkezdésére 2011-ben: „A tokaji borvidéken találkoztunk. Egy pince előtt üldögéltünk a lugasban. Vizet hoztam neki. Mindketten különös akcentussal beszéljük az angolt, mégis hamar megértettük egymást. Nagyon sokat nevettem sajátos humorán, s azon, hogy unatkozott. (…) … beszélgetni kezdtünk, és kérésemre Lee felolvasott pár verset, amit a ritmus és hangzás kedvéért rögzítettem magamnak. Aztán angolul is elolvastuk őket. Mondtam neki, hogy lefordítanék párat, ha nem bánja. Lee előzékenységére vall, és humorára, hogy nem egyszerűen biztatott, hanem még meg is kért rá, hogy gyerünk, próbáljam csak meg. Amikor Budapestre, otthonomba hazatértem Lee verseivel, szinte azonnal lecsapott rájuk feleségem, Virág, végigolvasta őket, és ő is elkezdett fordítani belőlük. Közös alkotás volt tehát. Végül egy kötetnyi magyar vers lett belőle, melyben tökéletes és rugalmas alapanyagként használtuk Lee verseit, hogy ne csak egy oldalban, hanem egy mondatban is el lehessen mondani, magyarul is, hogy mit is akar ez a koreai költő.” (Forrás: Weiner Sennyey Tibor: Kelet az kelet – Irodalmi Jelen)

Kim Daljin szülőháza, ma már a Kim Daljin Irodalmi Múzeum része (fotó: PDL)

Én is hasonlóképpen találkoztam a múlt szombat esti hármas könyvbemutató harmadik koreai szereplőjével, a legendás életű és életművű buddhista költővel, Kim Daljinnel és verseivel:

„Koraősz volt, még nagyon melegen sütött az ázsiai nap, elég volt egy ing, így is izzadtunk. Négy órát buszoztunk Szöulból dél-keleti irányba, a Gyeongsangnam-do tartományban található Changwon városába. Itt született a 20. század egyik legfontosabb költője, Kim Daljin (1907–1989), halála után szülőházát irodalmi múzeummá és zarándokhellyé alakították át. A dél-korai írószövetség minden évben itt rendez nagy költészeti találkozót, amelyre meghívnak néhány külföldi költőt is.

Nagy megtiszteltetés volt, hogy 2024-ben engem is vendégül láttak. Egy vagy több nemzedékkel voltam fiatalabb az átlagéletkornál, kicsit bizonytalanul tébláboltam az egyetemi tanárok, elismert költőfejedelmek és a dél-kelet-ázsiai történelem elmúlt évtizedeinek minden fordulatát ráncos arcukon viselő csendes öregek közt. (…) Így telt volna el az egész délután, ha nem lép oda hozzám a fesztivál egyik főszervezője, Kim Daljin lánya, Kim Kooseul professzorasszony. Arisztokratikus, kiismerhetetlen metszésű vonásai, szigorú, ritkán mosolygó ajka volt, szeméből pedig olyan intellektualitás sugárzott, ami átlát bármelyik keleti vagy nyugati emberen. Ő mégsem él vissza azzal, amit lát, hanem az évszázados szöuli osztályetikett visszafogottságának fátyla mögül figyeli a helyzeteket és az embereket, aztán helyén kezeli vagy épp feloldja a megakadásokat.

Kim Kooseul megérintette a vállam, és intett, hogy kövessem. Kiléptünk az egymással egyre felszabadultabb hangulatban beszélgető koreai költők társaságából, és megálltunk egy terebélyes datolyaszilvafa szélesen nyújtózó lombja alatt.

»Ez volt édesapám kedvenc fája, itt szeretett ülni és dolgozni. Sok versében szerepel is. Mindig máshogy, ahogy az évszakok is mások, és ahogy múltak az évek kettejük felett. Nagyon vigyázunk rá«, mondta. »Ki szoktam ide ülni én is, nézem a leveleket, a virágzást, az érő gyümölcsöt, és édesapámra gondolok.«

A datolyaszilvafa Kim Daljin szülőházának kertjében (fotó: PDL)

Álltunk egymás mellett, hallgattunk. Akkor még alig tudtam valamit az öregről, csupán pár életrajzi adatot. Emlékeztem, hogy Kim Daljin mikor született és mikor hunyt el, és arra is, hogy az 1930-as évek elején áttért a buddhizmusra, majd több tucat fontos buddhista szöveget ültetett át koreai nyelvre. Emlékeztem arra is, hogy verseiben a buddhista filozófián és tanításokon alapuló, a belső intuíciót gazdagon használó nyelven próbálta megragadni a természet lényegét, változást és állandóságot.

»Érzed?«, kérdezte. Bólintottam. Kim Kooseul a kezembe nyomott egy vékony verseskönyvet: »Szeretném ajándékba adni, édesapám versei, a férjem írta az előszót, a lányom fordította angolra. Vidd magaddal, olvasd el, és jusson eszedbe néha ez a kert és ez a fa.« (Forrás: PDL: „Jusson eszedbe néha ez a kert és ez a fa...” – Találkozásom Kim Daljin költészetével. In: Kim Daljin: Szirmok eső után, AB ART, Budapest, 2025. pp. 57–59.)

Pro és kontra érvek… igazságok egyfelől, a kiadói és kereskedelmi világ logikája szerint… és igazságok másfelől, a sorsszerű találkozások és megszülető barátságok egymillió éves természete szerint… érvek és példák pro és kontra… Ám ha ezek a búvópatakok, a személyes találkozások nem találtak volna maguknak utat a koreai és a magyar irodalom közti lehetetlenül nagy távolságokon keresztül, a fordítások és a verseskönyvek sem jöttek volna létre magyarul, szegényebb lenne a magyar irodalom is, a világunk is, a könyvespolcunk is, a lelkünk is, mi magunk is.

Kim Daljin Szirmok eső után című könyvéből néhány vers olvasható az 1749.hu oldalon: LINK