Jelzésértékű, csak tetőt imitáló palotaépületben egy trón fogad minket. Mögötte, a hátsó falon egy világtérkép, a gyarmatosítás korának mozgásaival, de az események középpontjában nem Európa, hanem az Észak-indiai Romanisztán áll. A színpadon egy alternatív történelmi kor bontakozik ki: a gyarmatosító romák (illetve a színpadon csak vezetőjük, Prospero) a „sápadtarcúakat”, a fehéreket kizsákmányolják, rabszolgaként dolgoztatják, fizikai és szexuális erőszakkal kínozzák. Ez annak ellenére történik így, hogy Prospero lányának, Mirandának gyanúsan világos a bőre. Vajon ki akarna elvenni egy olyan lányt, aki egyáltalán nem is látszik romának? Szintén a hatalomhoz tartozik a fehér Ariel, aki a folyamatos kínzása ellenére is kitart ura mellett. 

A két karakter esetében az előadás izgalmas szempontot hoz be: míg a mi világunkban az identitásukat, kultúrájukat elveszítő romákra a „kifehéredés” fogalmát használjuk, itt éppen az ellenkezőjét láthatjuk: a fehér karakterek idomulnak az erősebb, elnyomó réteghez, elvesztik világos színüket. Ezt pedig a roma színészek színpadi jelenléte egymagában képes bemutatni. A kvázi az elvesztett, fehér gyökerekhez való visszatérés egy szemléletes pillanata, amikor a Mirandát játszó Anastasia Dade elhagyja – az előadásban az elnyomók kulturális jeleként értelmezhető – színes, roma szoknyáját.

A cselekmény motorját Sycorax boszorkány fia, Caliban alkotja: ő jelképezi a fehérek folyamatos és legkitartóbb ellenállását, illetve ő vezeti Prospero legyőzését, a „sápadtak” felszabadítását. Miután ő az egyetlen, aki végig kitart fehér léte mellett, adja magát, hogy a roma színészi test önmagában nem reprezentálhatná a karaktert. Így Răzvan Rotaru fehérre festve jelenik meg a színpadon: ez pedig egy önmagában is nagyon erős gesztus: amellett, hogy sokáig feketék alakították Calibant, hosszú ideig a blackface, a fehér színészek fekete karakterek játszásakor sötétre festett arca része volt a nyugati színházak gyakorlatának, ami azért is problémás, mert típussá váló, lusta, túlszexualizált, bugyuta  karaktereket honosított meg, és ezáltal is az elnyomás eszközévé vált. Az előadás whiteface-szereplője éppen ezt forgatja ki, de oly módon, hogy maga a karakter hitelteleníti a rázúduló tipizált sértéseket. Így például amikor Prospero a nők megerőszakolásával vádolná, azt azonnal feloldja Caliban homoszexualitása. Bár a társulat honlapján Caliban szerepét egy női színész veszi fel (ami jelentős állásfoglalás, tekintve, hogy így az összes szerepet nő játssza, szemben a nőket a színpadról kizáró Erzsébet-kori színházzal), már önmagában az is meglepő, hogy egy „rendhagyó” (meleg és esetenként drag) test jelenik meg a színpadon. 

Rendhagyó testek mellett rendhagyó szerepekkel is kísérleteznek a karakterek, hiszen például Miranda a színpadvilág elvárásaihoz kapcsolódó, és azzal szembemenő társadalmi magatartásokat próbál ki. Identitáskereséséhez kötődik több dalbetét is – ezek pedig önmagukban is olyan életteliek, hogy a nézőket szinte táncra késztetik, mindenesetre a közönségből többen elkezdenek a refréneknél együtt dúdolni a színészekkel. Miranda karaktere azért is illik Dadéhez, mivel – ahogyan az előadás elején ki is emeli – eddig román, nem roma színészként játszott. Így önmagában reprezentálni képes a múltját kutató, a vérségi közösségéhez ambivalensen kötődő szerepet.  Amikor Dade tehát a hagyományos, helyi szellemekhez imádkozik, és vérrel keni magát, hogy legyen sötétebb bőre, teltebb ajka, koromfekete haja; amellett, hogy kiemeli a hatalmi réteghez külsőségekben is való idomulás vágyát, mivel a férfi szépségideál felől közelít magához, gyakorlatilag folyamatos ön-tárgyiasítás kerül a színpadra. Ez a kérdés kiemelt jelentőségű a Giuvlipen esetében, hiszen a színházi társulat erőteljesen feminista szemszögből dolgozik (már a nevük is feminizmust jelent romani nyelven), így már az előző, másfél évvel ezelőtti fesztiválon is a női hangok felhangosítását, női perspektívák felerősítését tűzték ki célul.

Shakespeare tehát újabb kritikát kap: nem csak a gyarmatosító viszonyrendszer problematikus, de maga a nőábrázolás is. Ugyanezt emelték ki az est elején, amikor a színészek kvázi civilként álltak a színpadon és kifejtették a Shakespeare-hez fűződő viszonyukat, Zita Moldovan (Prospero, Sycorax) fájlalta, hogy talán az egyetlen szerep, ami hozzá hasonló erős (és valódi) nőalak lehetne az angol drámaíró munkásságában, az csupán a színpadra nem lépő Sycorax. Érthető, miért is készítették el a saját változatukat. 

A mintaadó tragikomédiát az előadás csak alapként használta, inkább az abban – de különösen annak recepciójában – felmerülő kritikákat helyezte a fókuszba, a karakterek alapvonásainak megőrzésével (és a boszorkánynak, Sycoraxnak való hangadással, amely gesztus a produkciót a romafuturizmushoz kapcsolja). Tehát semmiképpen sem tekinthető egyértelmű adaptációnak, az alkotás sokkal inkább a romák társadalmi helyzetére világít rá egy klasszikus segítségül hívásával.

A Giuvlipen és a Marin Sorescu Nemzeti Színház Caliban és a boszorkány című előadása kiforgatott Vihar-feldolgozásként erőteljesen vágja az arcunkba a társadalmi kisebbségek vagy gyengébb társadalmi csoportok elnyomásának és a női identitás férfi szempontból történő konstruálódásának problematikáját. A produkció olyan hatásosan világít rá erre, hogy a nézőben napokig tartó rágódást okoz és segít megkérdőjelezni addig biztosnak hitt társadalmi kereteket. A színészek tökéletes összhangját zseniális dalokkal vegyítő produkció méltó bizonyítéka annak, hogy a romániai roma társulat munkásságára nagyságrendekkel nagyobb hangsúlyt kellene fordítania az európai színházi szcénának.

Caliban és a boszorkány
William Shakespeare után

Játsszák: Zita Moldovan, Răzvan Rotaru, Anastasia Dade, Iulia Colan

Szöveg és művészeti vezetés: Mihaela Drăgan
Romani nyelvre fordította: Izabela Tiberiade
Díszlet: Lia Dogaru
Jelmezek: Adelina Galiceanu és Zita Moldovan
Zene: Andrei Horjea
Koreográfia: Răzvan Rotaru

Bemutató:
2024. május 17.
Teatrul Național „Marin Sorescu”

VII. Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztivál
2025. május 10.
Eötvös 10

Fotók: Czerkl Gábor